soroló

„you’re graduating, i’m not.”

áradnak a könnyek, az érzelmek. egy kicsit falsnak érzem a dolgot, annak ellenére, hogy sokszor működik (főleg, ha a korai dolgokhoz nyúlnak vissza, single ladies, mondjuk, vagy tényleg őszinte pillanatokat kapunk, mint a quinn/sue búcsú), mivel a szereplők többségével jövőre is találkozunk. így ott motoszkál az emberben, hogy mégiscsak ideiglenes ez az elköszönés. kiszállási pontnak viszont tökéletes. kereknek érződik ez a három év, a sok narrációnak, a pilot-hoz való többszöri nyúlásnak köszönhetően talán. ahogy a srácok összefoglalják, hogy mennyit változtak, hogy nem lúzerek már, az utálkozások szertetté formálódtak. ...most integetek a vonatnak, és fogalmam sincs, hogy a következő állomáson ott leszek-e... (**05.28.)

ha arra gondolok, hogy az első évadban mennyire lelkesedtem, hogy hány embert tukmáltam a sorozattal... hát, inkább nem gondolok bele... a következetlen idétlen ötletek, a rajongó-tábor kényszeres kiszolgálása már tavaly is mérgezte a minőséget, ehhez jött idén, hogy a vadiúj stábírók nagyon érdektelenül, vagy otrombán nyúltak a témákhoz. ritkán hozta már a bizsergető feelgood-ot, a dráma ritkán nyúlt igazán a szívem mélyére, a karakterek jellemei szertelenül csapongtak. de még így is voltak villanások, jó pillanatok, működő epizódok, lejátszón landoló dalok. csak az a fránya összkép... inkábbtetszett. még egyeztetnem kell a húgommal, ő szándékozik-e nézni ősztől (ergo muszáj-e mindenképpen tölteni...), de most úgy érzem, maximum tömbösítve fogok belenézni kíváncsiságból, ha...

„our teacher of a lifetime.”

no more underdogs... nem sok variáció maradt a nem jutnak be, bejutnak, de kikapnak után, és hát a búcsúzók megérdemelték a sikert. meg mi is, hogy velük ünnepelhessünk. az epizód bizsergette kicsit a régi glee-hangulatomat, mondjuk a verseny-epizódok mindig is előnyben voltak, de itt az arányokkal sem volt gond, kis káosz után jöttek a dalok, az ellenség emberi arcot kapott, a neves vendégsztárok (lindsey lohan, perez hilton) hozták az önironikus poénokat, a vége meg eufóriába borult. az utolsó rész gondolom negyven percnyi sírás lesz... (a heti cukiság díj emmá-nak jár, nem kell ugye írnom, miért...) (**05.28.)

„oh, my god... i’m rachel berry.”

nolám, ma egész működtek a dolgok! három év után végre előlépett tina, és kieresztette a hangját. rachel-lel cukik voltak együtt, a testcserés álomjelenet meg kifejezetten vigyorgósra sikerült, jól elkapták egymás esszenciáját a srácok. ezek mellé jól simult a dráma, jó, hogy nem felejtettük el beiste rossz döntését, puck-ból is ideje volt már, hogy kitörjön a sok felgyülemlett frusztráció. rachel meg mindig a kitartó, akaratos lánykák mintapéldánya lesz, de így jó, inkább ne próbálják elvinni mindenféle irányokba... a dalok is jók voltak, csak az a szutyok flashdance ne lenne ilyen népszerű... (**05.25.)

„and the winner for prom queen is...”

képzelt riport az epizód írásáról: ryan jó mélyet szippantott a tudatmódosító szeréből, és röhögve brittany őrültségeket kezdett firkálgatni a lapra. közben kinézett az ablakon, mintha egy dinoszauruszt látott volna az elmosódott horizonton, ez az, meg is van a prom témája. kell sok becky is, gondolta, vele jól lehet manipulálni. a rádióban selena gomez szólt a háttérben, jó lesz zenének, villant be neki, igazából tök mindegy, a tinik torkán bármit le tudunk nyomni. és ekkor kezdett rossz irányba fordulni a trip, könnyes szemmel körmölte a rachel és finn hisztiket, a szokásos quinn ide-oda forgatást. a végére kicsit kitisztul, így egy megható pillanatot oda tudott biggyeszteni. aztán megrázta a fejét -miért nem horrort írok inkább..? (**05.18.)

„no man gets left behind.”

ha az összetartásra tanítanak, azzal nincs baj, a családon belüli erőszak elleni fellépésre meg nagyon nem, csak miért kell közben a southpark-os mr. mackey hangsúlyát éreznem a háttérben? („éééértem?”) (tudom, minden résznél feljön ez, de minden résznél zavar...) már nagyon kíváncsi vagyok, mit ötlött ki ryanmurphy, mert most épp nem áll happyendre rachel és puck szénája. voltak ma jó nagy pozitívumok is ám: beiste működő drámája, a florence dal interpretálása és whoopy. ...jaj, félek a jövő heti prom-tól... (**05.11.)

„we have 42 days left until graduation.”

(ezek meg akarnak ölni idén -michael jackson, ricky martin, night fever, most meg whitney...) elég középszerű rész volt, túl sok dallal. egyedül az húzta ki az érdektelenségből, hogy érezni az elmúlás-hangulatot, amit annyira hangsúlyoznak is. csak azt nem tudom, hogy a maradék négy részben akkor miről lesz szó, vagy ezt a búcsúzkodást tervezik még feljebb tekerni? annak csúnya nagy giccs lehet a vége... ahogy egy musical-hez illik. (az összeveszésekről/kibékülésekről direkt nem írtam, feleslegesen nem húzom fel magam…) (**05.02.)

„disco sucks!”

...ehh, persze, nekem is vannak jó emlékeim a diszkó-muzsikával kapcsolatban, kollégium, retró-parti, beöltözve, részegen, a barátaim társaságában -de hogy ez máshogy is működne? kétlem... most is fárasztó volt (annak ellenére hogy az összes dal beépült az ember tudatalattijába). de ha ezeket a csillogó gömbös risza-csatákat kivesszük, mi marad? a szokásos szájba-rágás (légy önmagad, tegyél meg mindent az álmaidért). oké, tini-szemmel átélhető problémákról van szó, de fárasztóak már ezerszeri elismétlésre. azaz: fárasztó+fárasztó = nem ez lesz a leglelkesítőbb epizód idén, az tuti... (**04.24.)

„welcome, guys, to the cooper anderson acting master class.”

a legutóbbi drámai befejezés után nem gondoltam, hogy egy ilyen feelgood + csipetnyi dráma epizód következik. de megoldották. azzal, hogy quinn-t pozitívnak állítják be, ahogy artie mellé párosítják, hozzák a mosolyokat. sue-val is jó irányba indultak el, megmaradtak a kőkemény beszólások, de már nem a csapaton vezeti le a feles gonosz energiáit. és hát jött matt boomer, aki tökéletesen hozta az egoista, nárcisztikus method actor-t. a dalok többsége is működött. egyedül ez a túl direkt ’az sms-ezés rossz, értem?’ üzenet zavart picit. fura, mert a visszatéréseket nem szoktam szeretni... (**04.17.)

„life’s too short.”

jót tett a sorozatnak, hogy belevittek egy kis komolyságot (karofsky öngyikossági kísérlete), kicsit átértékelhettek a karakterek, kaptunk sok működő pillanatot, őszinte párbeszédet (kedvencem a ki-mit-szeretne-még-kapni-az-élettől jelenet volt). és ha a cliffhangert nézzük, ez a komolyabb hangvétel marad is, aminek örülök, igaz, nem is vagyok már vihogós tinédzser jó rég óta... (ez utóbbi lehet az oka, hogy azért kicsit szemet szúr a túl direkt üzenet, de igazság szerint nem baj, ha megtanulja a sok kis szörny, hogy az élet jó, hogy a köcsögségnek következményei vannak, hogy a facebook veszélyes!) verseny-epizód is voltunk ma, a dalok nem voltak rosszak, de meggyőzve nem lettem. izgulni meg minek, még van nyolc rész, azt is ki kell tölteni... merjek újra bízni ryanmurphy-ékben...? (**03.22.)

„they say that one out of every ten people are gay. and if that’s true, that means one of the 12 apostles might have been gay.”

ehhh, cukorbeteg lettem a sok szerelemtől... és ismét egy felemás rész, hölgyeim és uraim... nézzük a jó dolgokat, tetszett az artie vs ír harc (meg a home című szám), santana harca a nyilvános leszbi-csókért, a katolikus kommandó dumái (lásd pölö az idézet), és ööö meg ööö, hát ennyi... jeff goldblum-ot bírom, bár most elég vérszegény volt, ráadásul nem tudok elmenni a tény mellett, hogy a pilotban még néger volt az egyik mr. berry... whitney-t meg sajnálom, hogy meghalt, de kénytelen vagyok kiírni magamból, hogy mennyire utáltam mindig is az ’i will always love you’-t... (**03.09.)

„by 2030 the majority of americans will use spanish as their first language”

a spanyolt, mint nyelvet, szívesen hallgatom, de a latino-kultúra elég távol áll tőlem, zenéstűl, táncolástúl. ricky martin szintén nem a szívem csücske (ez a visszatérő fog-poén, ehh...). és akkor ott voltak még a szokásos glee-s légbőlkapott következetlenségek, will a spanyolul nem tudó spanyol-tanár (hello, community, valaki...?), sue hirtelen jött gyerekvállalási kedve (oké, ebből kihoztak némi drámai zöngét). meg persze szenvedünk a kapcsolatokon... lehet, hogy nem vagyok szexi és kiütést kapok a bambolejótól, de ezt bizony eléggé utálgattam. cuki emma épp hogy megmentette a teljes csődtől... (**02.29.)

„an eye for an eye.”

kijövök a szekrényből: nem igazán szeretem michael jacksont. gyerekkoromban családi nyomásra hallgattam, de aztán elkezdtem parázni a szemétől... (de most komolyan, senki nem látja rajtam kívül, hogy félelmetes szeme volt?) mai fejjel viszont nem értem a nagy felhajtást, annyira nem különlegesek a dalai (ha meg igen, akkor azért quincy jones is felelős többek között). de ha ryanmurphy-ék ragaszkodtak a tribute-epizódhoz, én kénytelen voltam megnézni. és jött a madonna-ep effekt -túl sok dalt gyömöszöltek bele, jöttek a klipp-hommage-ok, hangulat meg sehol. vagy komolyabb történet. kis warblers-gonoszkodás, kis tinidráma (jaj, felvesznek-e az egyetemre), kis tanulság (visszavágni csak okosan, nem izomból!). kicsi unalom. (nagyon remélem, hogy ez az érett quinn már marad az évad végéig, nem pofozzák újra új irányba a karaktert...) (ja, és a csellós srácoknak respect!) (**02.15.)

„will you do me the honor of becoming my wife?”

kicsit féltem, hogy a community-s viccelődés után más íze lesz az epizódnak, és egy gyengébb rész esetén biztos eszembe jutottak volna a kifigurázott elemek, de szerencsére itt már a grease-es nyitánynál elhallgattak a gonosz kis hangok. és utána is. jöttek a működő humorú jelentetek, a képi ötletek, rá is kellett pillantanom a stáblistára, hát persze hogy visszatért brad falchuk meg eric stolz. aztán, amikor már beleéltem magam, hogy ez egy klasszikus, korai évados feelgood móka lesz, ügyesen alámerítettek minket a drámába, ami, bár nem volt túl mély, de átélhető (bár, ha belegondolunk finn és becky helyzetébe...). a medencés nagyjelenetnél aztán újra mosolyra húzták a számat, giccs vagy sem, a hozzám hasonló vénemberek szíve könnyen lágyul. ilyen részeket még még még. (**02.02.)

„the best christmas show of all time is the star wars holiday special”

meg vagyok én áldva ma ezekkel a karácsonyi részekkel... értem itt is, hogy mit akartak kihozni (parodizáljuk a klasszikus borzasztó szitkom-alapú karácsonyi műsorokat, amik nekünk káeurópaiaknak szerencsére kimaradtak), de túlzásba vitték, még a starwars-utalások ellenére is elkalandozott a figyelmem... úgy látszik, ez a karácsony szelleme / lényege valami nagyon misztikus dolog lehet, ha mindenki folyton ezt keresi (de délelőtt óta úgyis tudjuk a választ: lost!). sajnálom, hogy a sok félrement idétlenkedés után próbálták helyrehozni a dolgot a kedvenc karácsonyi dalommal, a ’do they know it’s christmas’-szal, érdemtelen volt ez így, mégha alá is húzta a végső mondandót. talán még a joni mitchell dal alatt bizsergett bennem némi x-mas-hangulat, de azért ez így kevés mr. matthew morrison. kár érte... (**01.23.)

„we are young / so let’s set the world on fire”

wow, zajlanak az események ohio-ban. egy tollvonással visszahozták sam-et, közeleg a búcsú ms. shelby-től, quinn talán rátalált a jó útra (plííííz!), rachel eltanulta finn-től a békítős nagybeszédek fortélyát, ja és lezajlott a sectionals... a konkurenciánál még mindig tetszik a hölgy (ugye lesz még? ugye most már nem musicalt fog énekelni?), a csajoknál meglepő volt a survivor-mashup, a newdirection meg, hát... az ’abc’ feelgood volt, oké, de hogy utána még két szutyok jackson-számot lenyomni (oké, az egyik janet, az volt a szutyokabb)... gyerekkoromban sikeresen megutáltam a popkirályt, mondtam már? de a zsűri elfogult volt... csapongok, mint egy tizenéves, úgyis ez az idevonatkozó tanulság, fiatalon légy hülye, később már komoly felnőttnek kell lenned. aha... meg a kötelező ’éld az álmaidat’ ki ne maradjon, hé! a keleti vonallal legalább több tinát kaptunk, helyes. (ha lehántod a cinizmust arról a sok szarról, amit írtam, akkor láthatod, nem is volt ez olyan rossz epizód...) (**01.23.)

„snixxx.”

huh, ez is rég volt, de mivel hozták a szokásos ’fogadd el magad’ témát, így könnyű volt újra beleereszkedni. sőt, a dalok egy része is segített (puck jól hozza a blues-rock arcot), tate donovan meg olyan glee-sen rendezte meg. na jó, kiemelkedő nem volt, nem túl izgi kényelmes középszer, azért naya rivera villanhatott megint, haladtunk végre mindkét választásos vonalon, quinn újra idegesíthetett egy sort... mintha nem is maradt volna ki egy hónap, túlzottan belém-ette már magát a hangulat, a karakterek. de azért jó lenne felfelé elindulni. (**01.23.)

„world war glee”

uhhh, ez alattomos volt, kijönni egy ilyen jó résszel, pedig már köszörülni akartam a nyelvem, bzzz.... (na elég ebből, mert a dicséretnek is oltás-íze lesz...) so, kellően őrült volt (puck milf-képzelgése, kidobós, kampány-videók), végre elég ebből, mert a dicséretnek is oltás-íze lesz...) so, kellően őrült volt (puck milf-képzelgése, kidobós, kampány-videók), végre kényelmesen fészkelték magukat a fülembe a dalok (van halen! adele! mondjuk a mashup-ok tényleg szoktak működni), a sztoriba is sikerült valami értelmet gyömöszölni (vigyázz, mert lecsap a karma!), egyszerűen jó érzés volt nézni. köszönjük eric stolz! (egyetlen bökés: sikerült elérniük az íróknak, hogy quinn-t egy percig se’ akarjam a képernyőn látni, pedig dianna agron, ugye...) (*12.14.)

„i’m still a virgin.”

mikor lett ez ennyire érdektelen -legalábbis számomra? az elején nagyon ezt éreztem, túl direktbe erőltették ezt az első szex dolgot is, ráadásul az sem segített, hogy sohasem csíptem igazán a west side story-t (jó, persze, az america-t igen, de azt mindenki szereti, és az itt is működött), így a referencia-pontként használása sem igazgatott fel igazán. (ja, és én már örültem, hogy megszabadultam a warblers-től...) hogy mi volt még itt a nagy pillanatok előtt? működő beiste-dráma, de finn jövőjével kapcsolatos aggodalmai is megérthetőek, tina kapott egy jó jelenetet, rachel ritka emberi pillanatainak egyike is szerethető volt, meg, izé, melegbár és némi hiszti.... a tinik megtanulhatták, hogy szexhez jutni mindig macerás, most is tulajdonképpen a két klasszikus jött be, a békülős meg a vigasztalós... (*12.04.)

„leprechauns like fixing shoe buckles because they’re gay.”

a magyar felirat csúszása okán többször gondoltam rá, hogy belevágok anélkül (nem muszáj, hogy legyen segéd-vezetőm, de mivel közben még jegyzetelek is, azért nem árt...), de igazán erős késztetést egyszer sem éreztem -és most ez a rész sem győzött meg, hogy rosszul döntöttem volna... cseppet sem tudtam szeretni, szomorú, hogy mennyire hidegen hagy, főleg ha visszagondolok az első évados zsezsgésre... quinn kifejezetten idegesít, nem hiszem el, hogy csak ilyen irányba lehet vinni őt. a többiek meg féltékenykednek egy sort, vagy kilépnek a kórusból (megint...), vagy hülyeségeket beszélnek, vagy észre sem lehet venni őket... az új ír sráccal nem volt bajom, igaz vele is a kirekesztett / magányos sirálmakat rágjuk újra. régebben ilyenkor jöttek mentőövnek a dalok, de idén valahogy egyszer sem sikerült azokkal sem touchdown-t elérni. még néhány ilyen rész, és vérezni fog a szívem… (*12.03.)

„fancy footwork”

whathehellhappend? folyamatosan haladó sztorik, hanyagolt szereplők (mercedes, mike) kiemelkednek, működik a dráma (emma; művészet vs biztosabb jövő), vannak dalok, amiknél belebizsergek, ma a musical-cuccok is működtek (szégyellem bevallani, de az általam nem túlságosan kedvelt dreamgirls-betét volt a nyerő). gwyneth végre rávette a férjurát, hogy ugyan hadd legyen már coldplay ebben az őrült show-ban, ennek örülünk, mégha kicsit ki is herélték a ’fix you’-t (nem, nem will hangjára gondoltam...). so, csupa pozitív változás, erre van az út emberek. (*10.20.)

„we’re not parent material”

akkor jó visszahozni egy szereplőt, ha az megfelelő hatással van a karakterekre -és szerencsére ez itt most működik, quinn végre elindul az úton (mégha messze még a vég). btw, végre előkerülnek ezek az első évados szálak... de van itt jövőkeresés, meleg-kérdés és sok musical. (mi baj van ryanmurphy-ékkel, hogy csak három dalt tettek az epizódba...?) az igazi sztori-vezetéssel mélysége lett a sorozatnak. már csak az első évados magic-et kellene megtalálni, és rendben lennénk. (*10.06.)

„what are your plans for the future?”

továbbra sem érzem magam kényelmesen a visszatérő glee-epizódokban. meg kell szokni az új szitukat (emma + will pl.), az új irányba forduló karaktereket (quinn, a lázadó...). vagy csak el vagyok szokva a sue őrültségeitől, a jégkásától meg a csillámportól... örülök, hogy tényleg úgy néz ki, hogy koherensebb sztorit és építkezést kapunk idén, hangsúlyos a célkeresés és a barátság (rachel + kurt? nagyon helyes!). igaz, a dalok nem ütöttek elsőre, a glee-feeling is csak a legvégén legyezett meg, de azért bizakodó vagyok... (*09.28.)