soroló

„if we don’t make it out... it’s been a pleasure being your brother.”

a dolfe tesók is tudják, hogy egy akciófilmnek nagy és látványos fináléval kell befejeződnie. és akkor is kezdett el működni a rész, mikor a csöndes búcsúzkodós pillanatok után beindult az úthenger, és kő kövön nem maradt utána, amikor tényleg a sarokba dobtak a srácok minden értelmet, és felrobbantottak minden vörös festékpatront, amit csak akciós áron szerezni tudtak. mi meg örömmel nézhettük a romokat utánuk. ($10.31.)

kemény dió ez. olyan zűrzavart keltettek a fejemben a srácok, hogy fogalmam sincs, hogy mit gondoljuk róluk. vagy hogy hol kezdjem a gondolataim felfejtését. mert baromi nagy kettősség van bennem amiatt, amit éreztem a részek nézése közben is, és most a finálé után is. mert meggyőző volt a pilot, hogy nevezzek be erre a hullámvasútra, viszont utána nem nagyon kívánta a szervezetem, hogy égessem magam a floridai napon. elsősorban talán a két főszereplő elidegenítő idegesítése miatt. ugyanakkor, amikor tényleg ledobták az ékszíjat, és átmentek őrült ámokfutóba, bedobálva mindenféle abszurd fordulatot, akkor meg nagyon tudott működni a show, és őszintén kicsikart belőlem pár röhögős kurvaanyázást. plusz rengeteg jó arcot sikerült meggyőzni a hülyeségekhez (és paz vega még mindig gyönyörű), ezzel még kicsit helyrebillentve az egyensúlyomat. ennek ellenére nem tudom, hogy egy esetleges folytatásra beneveznék-e. inkábbtetszett.

„the only way to survive a mad world is to embrace the madness.”

no, csak megtalálták a módját ebben a kezdődő sötét világban is, hogy jó sok zombit lehessen írtani -aztán a karakterek majd számoljanak el szépen magukban emiatt a lelkiismeretükkel... mindenesetre az epizód középső része működött, volt sok dög, akik elől lehetett futni, fröccsent az agyvelejük mindenhova, az ajtók nem igazán akartak kinyílni, a villanyok meg pont a megfelelő időpontba váltottak villogós üzemmódra... de mi lett a karakterekkel a nagy rohangálásban? travis, a tutyimutyi pacifista természetesen elveszítette a fejét és a lelki szüzességét (ahogy az várható volt, az ilyeneket szokták elsőre megtörni az írók), ezen kívül volt néhány drámai felfedezésük, és egyiküknek távoznia kellett a sorozatból, mert egy ilyen fordulat mindig plusz megrendülést ad (csak hát ha színésznek máshol is gályáznia kell, akkor azért nem éri meglepetésként az embert egy ilyen fordulat...). so, részeiben jól működött az epizód, a sok hatásos nagytotállal egész filmes hatást értek el. ($10.05.)

ahogy a pilot-nál már szóba-került, meg lehet érteni ennek a tesó-sorozatnak a létjogosultságát -a kérdés sokkal inkább az, hogy miért ebben a formában alkották meg ezt az előzményt. egész pontosan az a kérdés, hogy miért pont ezekről a karakterekről akartak nekünk mesélni? mert azt értem, hogy nem akartak a járvánnyal foglalkozni semmilyen szinten (kitört, vannak zombik, pont) -de attól még muszáj a kisemberek szemszögét elővenni? akik közepesen izgalmas karakter-kezdemények, és hat rész alatt nem is igazán jutnak előre, sodródnak az eseményekkel, túlélnek, és ennyi. mert ha már tudatosan ezt a zombiktól kevésbé fertőzött korszakot szedték elő, akkor sokkal mélyebb drámával kell megtölteni ám a részeket, nem ezzel a tinglitangli lelkizéssel, hogy igazán le legyen kötve az egyszeri néző figyelme. és nem arról van szó, hogy rossz lenne, csak nem sok hatást vált ki az emberből, van, oké, nézi, mert úgy gondolja, hogy teljesebb képet kaphat ezáltal a walkingdead univerzumból, pedig... inkábbtetszett.

„like brady and belichick.”

lehet, hogy az éles floridai fények okozzák, de nekem csalóka volt ez a nagyon pozitív befejezés. oké, ricky sztár lett (persze, van stílusa, meg összeköttetése a teve-bizniszben), charles is bekerült a csapatba, tőlük nem sajnálom. majd egyébként is elválik, hogy a táborban hogyan teljesítenek (elválik? mert nem lehet tudni, hogy jövőre honnan folytatjuk -innen, vagy ugrunk az időben?). igazából a pénzügyi vonallal van a bajom -mert az fejlődés lett volna, hogy továbblépnek a srácok egy önálló bizniszbe, de inkább maradnak a nagyobb lóvéért az akolban, szóval, izé, gyerekek, válasszátok a lóvét az elvek helyett... (és még reggie is megjuhászkodik. comeon, man...) ($09.20.)

a középszerű játékosra csak a legnagyobb fanatikusok emlékeznek, a többieknek egyszerűen kiesik a látóterükből az, aki ilyen. nem baj, hogy ott van a pályán, de nem is izgatja magát az ember, ha hiányzik. a sorozatoknál is veszélyes a középszerűség, mert az ember azt fogja érezni, hogy elvan azzal a heti húsz perccel, de meg sem érezné, ha kimaradt volna az életéből. és nem is az a baj, hogy nem igazán vicces, mert nem ez az elvárás egy hbo félórásnál, hanem, hogy néhány apróbb jeleneten (és egy darab szórakoztató karakteren) kívül nem tudnak felizgatni. pedig a focit szeretem, az offseason-ben is lenne potenciál, rock-ék jól hozzák a karaktereket, meg van a kötelező csöcs-penzum is, nem is értem, hogy lehet ezt ilyen színtelenre kikeverni (ráadásul a színpompájáról híres miami-ben, aminek a hangulatából egyébként semmi sem jön át)... inkábbtetszett.

„thank you for coming. we have caviar, cristal, and all the longest legs in france!”

a fináléra illik mindent beleadni, de azért az nem semmi, hogy bejutatták cannes-ba a stábot egy kis mókázásra -az meg csak hab ezen a finom tortán, hogy 100%-kal növelték a pucér csajok arányát... ment a bizniszelés ezerrel, pedig ordított a filmről, hogy bukta lesz, így drukkolni sem tudtuk tiszta szívből. ráadásul valami perverz okból drama-t megint szívatták az írók, cherchez la femme-et kellett játszania, ahelyett, hogy viking módjára végigkefélte volna az epizódot... ($09.15.)

foglaljuk már össze, hogy miről szólt az évad, jó...? nem lenne azzal bajom, hogy a feelgoodra akarnak rámenni, de zavar, hogy tizenkét rész alatt igazából sehova sem jutottunk (ennyire eseménytelen lenne a forgatástól a premierig tartó időszak..?). de ami még inkább bassza a csőröm, hogy beálltak egy sémára, és az istennek sem akarnak elszakadni tőle (pár perc átívelés mellé drama-ék kapnak egy b-szálat, azt csókolom, majd a lazulás eladja...). és nem azt mondom, hogy menjünk el mélydrámába, a szendvics-ebédem mellé tökéletes kikapcsolódás ez a fél óra, de nem lennék boldogtalan, ha egy kicsit tartalmasabb lenne. inkábbtetszett.

„-times change, jungle lord.

-people do not.”

hát ez a dupla-rész sem győzött meg, hogy ne tartsam megmosolyogtatónak ezt a vadvilágot. annyira kilógnak az x-ek ebből a kardfogú-tigrises, párducmintás bikinis világból, hogy nem lehet komolyan venni. az az egy aspektusa tetszett, hogy elveszítették a képességüket a srácok, de ebben meg az lett volna az érdekes, ha a győzelmet is így aratják, de kényelmesebb volt az íróknak visszaadni az erejüket a segg-szétrúgásra. (azért az már túlzás, hogy olyan ellenfeleik vannak a srácoknak, akik még akkor sem halnak meg, ha darabjaikra hullanak...de az is fura lesz, ha egy ilyen összefogás után magneto megint ellenük fordul.) ($05.26.)

lehet, hogy papíron jó ötletnek tűnt minden főszereplőt kicsit jobban bemutatni, de teljesen szétesett az évad attól, hogy heti-ügyekké degradálódtak a magánéleti zűrjeik és külön-útjaik. sokkal jobban működött az első évad egységesebb történet-vezetése. mert az nem átívelés, ha minden részben van kettő perc a nehezen komolyan vehető vadföldről, ami aztán tudjuk, hogy csak a fináléban fog összeérni a többiek vonalaival. so, kicsit csalódás volt az évad, a következőtől többet várok -már ha csak az epizód-címeket nézem is... inkábbtetszett.

„it’s a box of memories. memories that i’m not ready to let go of yet.”

szentimentál finálét sikerült kanyarintani idén, amiben azért akadtak mosolygások a poénok miatt is (a flashback-ek szokás szerint ütöttek, és winston sem fogta vissza magát), de inkább érzelmi mosolygásokat adtak a búcsúzással és a nagy egymásra találással. emellett realizálhattuk, hogy örökké fogjuk járni a köröket jess és nick körül... ($05.18.)

minden kapcsolatban eljön az a pillanat, amikor úgy érzed magad, mint egy ezerszer kimosott alsónemű... amikor csak úgy vagytok egymás mellett, nem zavar a másik jelenléte, gyakran még szórakoztat is, de már nincs semmi varázs, csak olyan természetes, hogy vagytok egymásnak. próbálom megfogalmazni, hogy mit is érzek a sorozattal kapcsolatban, de úgy érzem, nem sok sikerrel. mert kicsit ez a belefáradt/semleges állapot állt elő, nézem, ha van új rész, mondjuk ebéd közben elszalad a húsz perc, addig vigyorgok két falat között, de egyébként nem jut eszembe, ha nincs, sőt, az sem nagyon tudnám megmondani, hogy mik történtek év közben. volt már, amikor ilyen indokkal fejeztem be egy sorozat nézését, de úgyis csak jövőre érkezik a folytatás, talán egy kis távolság jót fog tenni a kapcsolatunknak... inkábbtetszett.

„-i can’t defeat ra’s al ghul.

-oliver queen can’t. the arrow can’t. (...) you’re no longer either of those men. you’ve become someone else. become something else.”

ezt a finálét nem packázhatták el -csak le kellett ütniük nyilazniuk a rengeteg labdát a levegőből, és sikerrel is vették ezt az akadályt. az már nem volt meglepő, hogy oliver-nek végig ez volt a terve, hogy belülről bomlassza szét a ligát, nem foglalkozva a lelki sérülésekkel, de aztán persze mindenki megbocsátott neki, és jöhetett a team-up, és a dicsőséges győzelem (még barry is beszáguldott két poén erejéig). aztán a végén volt egy kis előkészítés az új tesó-sorozatnak, john barroway-t maradásra késztették egy cool fordulattal, és adtak némi naplementés finálé-hangulatot is hozzá. a flashback most tetszett idén a legjobban, és nem is oliver sötét énjének felbukkanása miatt, hanem mert nagyon működött a japánok drámája. végre egy erős rész, egyetlen dolog miatt húztam csak a számat -hogy párszor nagyon bántóan látszódott, hogy digitális kamerával veszik fel a show-t. kapkodni kellett az utómunkánál...? ($05.14.)

azt nem állítom, hogy csodálatos katasztrófa lett az évadból, mert azért bőven a ’nézhető’ szint felett tartották, de azért rengeteg írói döntés volt, ami miatt mindenképp a csalódás (cél)táblára kell raknunk ezt a kört. bár tavaly év végén felvillanyozódtam, hogy a flash-eknél kilépünk a (kanadai) erdőből, és a város új színeket fog hozni a múltba, de cseppet sem akart működni ez a szál, darabos volt, szétesett, és túl későn nyert értelmet. az is jó ötletnek tűnt, hogy sötétítsünk a színeken, hogy oliver-t kicsit rángassuk le a makulátlan hős talpazatáról, de az egész ra’s-szál is döcögött, hitelességi bajok is voltak vele. és hát a rajongói követelésre hangsúlyossá váló felicity-vel való hiszti is majdnem megfojtotta a légkört. ez az! ez volt a legnagyobb bajom -hogy túlságosan negatív hangulatot árasztott. de a legnagyobb veszte az lett, hogy elindult a kistestvére, ami viszont végig szórakoztató móka volt, így az ember nehezebben fanyalodott rá a savanyú testvérére. azért persze van, amiért dicsérni is tudom -működtek a crossoverek, laurel-t szerethetővé tették, a.t.o.m. bohóskodásai színt vittek a félhomályba, és a kevés belecsöppent misztikum is működött. de azért a csalódottságomnak hangot kell adnom: inkábbtetszett.

„i’m the king of gotham!”

itt egy izgalmas alap-felállás, a nagy banda-háború, amiből először csak annyit látunk, hogy jim felkerekedik egy gépfegyverrel beavatkozni, majd mindenkit bezárnak egy hangárba -mert az olcsóbb...? és hát igazából nem is a két olasz nevű család csap össze, hanem a meglehetősen extrém frizurával felbukkanó fish kezd emberkedni (teljesen karakter-idegenül selina-val az oldalán). bár húznak meglepő halált, azért nem izguljuk halálra magunkat a látottakon, valaki felülkerekedik, a többiek szétrebbennek, majd ismét, és ismét. mindezt megszakítják jim két nőjével (mert persze egyből közös jelenetekbe kellett rakni őket), ahol a világ legkiszámíthatóbb húzását hozzák barbarával, áhh, nem is bosszantom magam tovább... (nem hiszem, hogy nagy jós-tehetség kellett ahhoz, hogy tudjam, hogy valami igazi batman pillanattal fogjuk zárni az évadot.) ($05.06.)

bruno heller-nek most már biztos, hogy a róma lesz élete fő-műve. pedig a mentalista fiaskó után is bíztam benne, mert nagyon ígéretes volt a gotham koncepciója, nézzük meg a várost batman felbukkanása előtt, ismerjük meg az ikonikus gonoszok eredet-történetét. csak hát országos tévére került az ötlet, ahol mostanában szinte minden megromlik, a fókusz-csoportok miatti kerekre polírozások, a csatorna-vezetők inkompetenciája, és a huszonkét részre való felvizezés kiöli az élvezhetőséget, ásító középszert hoz rendszerint. mert itt is muszáj volt a heti-ügyek rágógumiját rágni (egyes számú hiba: nyomozót tenni a középpontba), valamint egy csomó mindent bele akartak préselni, és a sok kis szál gyengítette és nem erősítette egymást. és sokszor nem is voltak túl érdekesek... bár most kicsit azt érzem, hogy az elmúlt hetek megfáradt nézője beszél belőlem, mert az elején igazából élveztem a show-t, tetszett a kortalan látványvilága, a címszereplő város megalkotása, és persze a legjobban sikerült gonosz-felépítés, a robin lord taylor által zseniálisan hozott pingvin. de az a pár pillanat, amikor működött minden, sőt, még a képregények szeretete sem tudna maradásra bírni, nem éri meg, ezt érzem, és ez talán az egyik leggonoszabb indok a kaszára. inkábbtetszett.

„-baby, there’s no one i want to die next to but you.

-oh, you’re the only person i want to be murdered by.”

hát a rehab nem mindig a legjobbat hozza ki az emberből -attól függetlenül, hogy bentlakó vagy csak látogató... és hát nem is lett túljókedvű az epizód hogy egymásnak ugrasztották a karaktereket mindenféle mondvacsinált mondanivalóval. persze, a végén jöhetett a béke a barbecue felett, de azért, na... (++10.17.)

na, rólatok meg mit írjak...? szerethetőek vagyok, elmosolyog az ember a gyarlóságaitokon, az apró lükeségeken, de valahogy ezen a kedvességen és aranyosságon kívül nincs semmi, ami megfoghatná az irántatok érdeklődőeket. jól szórakozik, ha veletek van, mert vannak momentumaitok, de ha felétek sem néz egy ideig, már el is felejtette, hogy léteztek. és a semlegesség néha rosszabb, mintha tényleg rossz családból származnátok. inkábbtetszett. (oké, mentségetekre legyen mondva, hogy én, mint megrögzött agglegény sosem fogom megérteni a házassági problémákat…)

„you do not have the luxury of choice anymore. all we can do now is fight.”

hümm, tudni kéne, mikor kell meglengetni az a míves ezüst-kardot, és elvágni az évadot. mert bár kicsit erőtlen volt a mester elleni harc (tényleg nem lehetett volna életszerűbben kitalálni, hogy meneküljön el, ha már szükség van rá a későbbiekben), de jó kiszállási pont lett volna az öreg ’megszívtuk’ beszólása. de azzal is kiegyeztem volna, ha a vériszamos pincében zárunk, ahol épp elkezdték nagymértékben építeni a mitológiát a többi rosszarcúval. de itt sem tudtak megállni. nem, ahhoz kellett nyúlni, ami a gyenge pont volt az egész évadban, a gyerekhez és egy pohár italhoz, és persze, hogy most sem működött, így miután felszívtam magam, ismét csalódottan kellett kifújni a levegőt. egy dologra lehetnek büszkék carlton curse-ék: hogy tudtam aggódni azért, hogy a legjobb karaktereket (mr.keamy és a hacker-lány) ne veszejtsék el idő előtt. (++10.11.)

hát nem sikerült megfertőződnöm... pedig vártam ezt a show-t erőteljesen, gondoltam del toro majd jól felrázza nekünk a vámpírosdit, visszahelyezi őket a gusztustalansági verseny élbolyába, üdítően hatva a sok enyelgő agyaras szépfiú után. és ott is vannak benne generikusan az élvezetes darabkák, de elszomorító, hogy mennyire érdektelen csomagolásba kerültek. rengeteg időhúzás, félresikerült karakter-dráma kényszerített arra, hogy a kelleténél sokkal többször pillantsak az órára a lejátszás közben. szomorú vagyok, mert a mitológiája érdekelne (az azokhoz kapcsolódó jelenetek működtek mind a múltban, mind a jelenben), a képi világa és hangulata egyéniséggel ruházta fel, és mindig tisztelem azokat, akik bátran nyúlnak az analóg trükkökhöz, de úgy tűnik, ezeknél több kell, hogy magasabb legyen az élvezeti faktor. muszáj kiirtanom a rengeteg nézett sorozatom közül azokat, amik elveszik az időt az értékesebbek elől, úgyhogy kénytelen vagyok szigorúan lecsapni: inkábbnemtetszett és kasza.

„-it was so sexy. you try folding towels like that and see if you don’t get turned on.

-yeah, because they fold the towels like vaginas.

–they’re swans, dude.”

sitcom-toposzok, part.37: utazás az évadzáróban. bár igazából nagyon rejtegették a tengert, de nem is az út részen volt a hangsúly, hanem az évad fő témáján a jess/nick-en. amiben eljutottunk oda, hogy... izé... szóval marad minden ilyen zavaros, barátság némi szexuális feszültséggel és kínossággal. ja igen, schmidt-nél is megléptük azt hogy... ja nem, az is ugyanott toporog... (++05.08.)

furcsa dolog ez a szexuális vonzalom. tök jó, ha megvan két karakter között, ugyanakkor látványosan nem tudnak mit kezdeni vele az írók. mert ha a végtelenségig húzzák, akkor belefáradnak a nézők, ha meg összehozzák őket, akkor jön a csikicsuki, mert szét kell őket szedni, de, de, de... mi másra lehetne fogni, hogy idén sokkal kevésbé működött az évad, mint eddig, ha nem arra, hogy a jess/nick-kapcsolat került a középpontba. oké, coach visszatérése is borított egy kicsit a megszokott dinamikán, de legalább a maszkulin poén-vonalat erősítette. pedig, ha próbálok őszig visszaemlékezni, jól indultunk, majd kiköptem a levesemet, aztán az írói szobát romantikus parfüm illata lengte be, amitől nem sikerült erős epizódokat írniuk. ide is bele kell számolni, hogy nem igazán voltam a network-sitcomokra hangolódva ebben a szezonban, de most mindenképp őszintén ki kell lépnem, és be kell vallanom a szívem sötét titkát: inkábbtetszett.

„the world’s shortest relationship.”

összehoztuk őket, rózsaszín pillangók a gyomorban? akkor basszuk szét az egészet. mindegy hogyan, valamire rábökünk az évadból, legyen mondjuk az elejéről a kaja-bizniszes kavarás, talán emlékeznek rá a nézők, meg dobjuk be az fbi-t is, azoknak jól mutat a sárga felirat a kék kabátjukon, mindegy, csak szét kell megint verni a csapatot, hogy jövőre ismét össze tudjuk sodorni a szálakat. tudjátok, ez kemény biznisz, itt senkinek sincs happyend...? miért gondolom úgy, hogy valahogy így működnek az író-szobák? csak nem adnak valami alapot a tapasztalataim...? (++05.08.)

annak örülök, hogy idén a biznisz került megint előtérbe -a magánélet rovására. csak valahogy az érdeklődésem is elveszett a nagy papírtologatásba... mintha mindenki megfáradt volna kicsit a nagy robotolásba. marty már alig kacsint ránk cinikusan, csak néha kapunk magyarázatokat. de a többiek is haloványabbak, egyedül doug csempész némi lüke humort. a gengszter-romantika (mint fő szál) hozhatott volna érdekességet, de valahogy a sokkolást leszámítva azt sem sikerült kifuttatni valahova, mintha minden lógna a levegőben. sajnálni fogom a leminősítést, de csak úgy elvoltam vele néhány héten át, nem pörgetett már úgy fel, mint régen, sőt, az sem biggyesztette a számat, hogy a fordító sem kapkodta magát. inkábbtetszett. majd januárig eldöntöm, hogy fektetek-e még bele -bizalmat, időt, satöbbisatöbbi.

„the love that cyrus and i have is more powerful than any magic.”

jól hangsúlyozták a mágia három alaptörvényét eddig is, így semmi meglepő nem lett abban, hogy most a végén mindegyiket megszegik, vagy legalábbis megpróbálják. a diadalmas ámde apa-komplexusos és szeretet-hiányos gonosz még kapart néhány kört, aztán elbukott, ahogy a gonoszok szoktak. azért arra figyeltek, hogy később még fel tudjon bukkanni anélkül, hogy törvényt kelljen szegniük az íróknak. így is egy kicsit happy-bb lett a vég, mint amire számítottam (főleg, hogy már bejelentették, hogy will scarlett az anya-sorozatban folytatja, de másról nincs szó). nem tudom, mikor érkezett a kasza híre, de szépen lezárták ezt a kötetet, mehet vissza a polcra a következő mesélésig. (figyeltétek hogy takarták el emma rigby félelmetes száját egy egész részen át? úgy, hogy megállás nélkül smárolt valakivel...) (++04.23.)

valahogy nem tudom függetleníteni az anya-sorozattól, pedig néhány utaláson kívül nem sok köze volt hozzá, és akár magában is meg lehet nézni -csak nem tudom, hogy miért akarná valaki a szegényebb és kevésbé érdekes testvért magában nézegetni... és persze lehet támadni, hogy egyből a cgi hátterek kidolgozatlanságával jövök, ahelyett, hogy az erényeket sorolnám, pedig a vizualitás lehetne az egyik előny (ismeri valaki attila szalay-t, az operatőrt?). de azt sem mondhatjuk, hogy a sorozat egyből az erényeit kezdte volna villogtatni, mert kellett a készítőknek és nekünk is jópár rész, hogy belejöjjünk. és igazából nem is tudom, mit lehetett volna másképp, talán jobban elkülönülni, kitűnni a nagyobb testvér árnyékából. de aztán lettek jó ötletek, felpörögtek az események, naveen andrews láthatóan élvezettel gonoszkodott, meg egyébként is, jól jött ki, hogy once upon a time in agrabah is volt egy kicsit a show. egy, a kémiára jobban ügyelő casting-gal és kicsit több pénzzel talán erősebb lehetett volna. nem feledhetem a kezdeti döcögést: inkábbtetszett. peace and love forever. (u.i.: tudom, hogy foglyul ejtette a tél, de azért megszerezhették volna sebastian stan-t legalább egy részre, a kalapos nélkül nem az igazi csodaország.)

„-why do you come to my tomb, jedi?

-to learn”

féltem elsőre, hogy ismétlésnek fog hatni yoda újabb próbája a félelemmel és kísértésekkel szemben, de aztán picit más lett ez az út. az alternatív jelennél az volt a legszebb, ahogy utalgattak a harmadik filmre (sőt, ott lett biztos, hogy nem valóság, amit látunk, amikor annakin levágta dooku fejét itt is). végső soron minden a jó és a rossz örök küzdelméről szól, nem? (++04.21.)

négy történet fért bele ebbe az utolsó 13 részbe, két jó, egy közepes és csak egy gyatra, nem is rossz arány. kicsit mintha távolodtunk volna a gyerekes szemlélettől, nem tudom, mennyire a fenyegetettség árnyékában dolgoztak az írók. viszont titkon azért mindenki reménykedett benne, hogy közelebb kerülünk a sith-ek bosszújának nyitó-jelenetéhez, hogy az elrablással fejezzük be (mint a ’the’ nélküli tarkakowski produkció). vagy legalább ashoka történetét lezárják -azért az fura, hogy a tavalyi kiemelt figyelem után idén egyetlen jelenetet kapott, azt is yoda fejében. idén sem tértünk vissza a nagy csaták mezejére, inkább a lélek-konfliktusok kerültek a középpontba, de mivel ezek működtek, ezért egy tetszett-et ki tudok osztani, az erővel sikerült ezt szépen feltornázni a végén, srácok. (ohh, most jöttem rá, miben volt jobb idén az évad: nem volt robot-humor!)

(újfent megúszom, hogy meg kelljen erőltetnem magamat, néhány apró módosítás, és lássuk, mit írtam tavaly...) tudjátok mi volt a legnagyobb baja a sorozatnak? hogy a cartoon network-re készült... így túlságosan meg kellett felelni olyan elvárásoknak is, amelyek így pocakosodó, szőröstalpú ősrajongóként már nehezen tolerálhatóak. persze dave filoni-ék is érezték ezt, valószínesíthetően ők is szívesebben vittek volna bele még több mélységet, elmentek egészen a lehetséges határig. persze máshol meg nem jutott volna rá ennyi pénz, szóval valamit valamiért (itt jegyezném meg, hogy elképesztő látni, hova fejlődött a technika 5 év alatt, a textúrákon, a mimikákon, a szemeken nagyon látszott a különbség). de sajnos így csak részben élvezhettem ki. azt is sajnálom, hogy egy idő után lementünk mikroszintre, el-elmaradoztak az elképesztően látványos csaták, kevesebbet foglalkoztunk a klónokkal, a háborúval -ha már lucas oly’ felelőtlen módon ignorálta a filmekből is. persze egy rajzfilmhez képest sok elgondolkodtatást és drámát nyújtottak nekünk, anakin-t és szépen vezették az úton, finoman taszigálták a bukás felé. de azért mindenképp bele kell kalkulálnom az értékelésbe, hogy sokszor csak a starwars iránti szeretetem lökdösött tovább, ha fárasztottak a gyerekes dolgokkal, vagy ha teljes érdektelenségbe fulladt egy-egy szál. de azért szomorú belegondolni, hogy nem lesz már olyan lusta vasárnap délelőtt, amikor felharsan az átalakított főtéma, és hadarni kezd a narrátor-bácsi. erős inkábbtetszett. az erő legyen dave-ékkel, hogy a disney ne nyomja agyon az új sorozatukat.

„hurts like a motherfucker.”

bevégeztetett. bár a szívem mélyén én happyendre vágytam (yvonne miatt nekem könnyű volt megszeretnem hanna-t, meg nem okoz morális görcsöt, hogy egy kvázi rosszfiú megúszná a maga büntetését), de tudtam, hogy az írók nem lesznek kegyesek. de hogy ilyen kegyetlenek legyenek... a legszörnyűbb gyilkosság maradt a végére, ami megérthető, mégis meghal az emberben valami, ahogy a test merül alá a habokba a többiek után. és még a vihart is megértettem volna, bátor dolog az elvarrásra vágyó nézőknek egy nyitott befejezést átnyújtani, hadd döntsék el ők, hogy mi is lesz a főhős sorsa. erre jön egy felblende, és egy teljesen értelmetlen egy perccel bizonytalanítják el az embert: ezt most miért kellett...? (+09.24.)

talán próbáljuk összeszedni, hogy miért is nem lett méltó korona ez az évad az egyik kedvenc sorozatomon. az elejére mindenképp rányomta a bélyegét deb viselkedése, egész a kibékülésig nem éreztem azt, hogy működne a dolog. aztán elindítottak egy csomó szálat, és ettől széttartó lett az egész, nem jutott semmire kellő idő. lehet, hogy az volt a gond, hogy az érző (azaz továbbfejlődött) dex nem olyan érdekes, mint a plasztikba csavarós változat. egy karakteres ellenséggel, egy nagyívű epikus zárással lehetett volna szépíteni, de ezek sem adattak meg. akkor mi is maradt? a hangulat egy része és a karakterek szeretete. és mindkettő fontos, de úgy tűnik, nem mindig elegendő. ősrajongóként megszakad a szívem, de: inkábbtetszett. (u.i.: masuka kiheréléséért is levontam...)

amíg lelkileg készültem, hogy nekiüljek megírni ezt a nekrológot, beraktam az első évad soundtrack-jét, és basszus a ’tonight’s the night’ monológnál megint kirázott a hideg. és rámömlött a múlt. az első évadot még szinkronosan néztem hetente a viasaton. a második évad volt az első sorozatom, amit letöltve daráltam. a harmadik évad az elsők között volt, amit hetente szedtem le, és vártam, hogy legyen hozzá felirat (jellemző egyébként, hogy az utolsó évadnál már simán eltoltam néhány napot az aktuális epizódot, és nem az időhiány miatt...). és rengeteg jó emléket ébreszt bennem a sorozat. nagyon be tudott mindig is vonzani ezzel a fülledt mocsári és mégis csillogós floridai hangulattal (még úgy is, hogy tudom, hogy csaltak a forgatásnál). a megfelelő zenék és ruhák nagyon sokat hozzáadtak ahhoz a képhez, ami mostantól miami-ként él majd a fejembe. odavoltam a narrációért is, mert megfelelően használva sokkal többet ki lehet belőle hozni, mint hogy aláhúzzák vele a hős érzelmeit, és itt is ez volt, ráadásul michael c. hall szájából libabőrözően törtek elő a szavak mindig is. de ha képernyőn volt, akkor is tudott uralni. jennifer carpenter deb-jét szoknom kellett egy kicsit, de aztán kibaszottul hozzám nőt az évek alatt. perverz vince és lelkis angel olyanok voltak, mint a barátaim. talán a sok író-váltásnak köszönhető, hogy ennyire változatos volt a sorozat, jobb éveiben úthengerként őrölt végig (mert azért valljuk be, az őrült tempó sosem jellemezte a showt, de jobban is illet hozzá ez az építkezős jelleg), imádattal néztem minden percét, de a gyengébb pillanataiban is (nekem a harmadik és a hatodik évad köhögtek picit, az utolsót meg lásd kicsit feljebb) mindig adott annyit, hogy kiemelkedjen az átlagból. a szívem mindig plasztikba lesz tekerve, de a lelkiismeretem nem engedné, hogy rányomjam a legértékesebb billogot, ezért egy vérpiros tetszett-et tudok csak kiosztani. kedves dexter morgan, egy élmény volt a lelked legmélyére való kalandozás, de ideje megszabadulnom a sötét útitárstól. farevell, my friend.

„let’s meet the man behind the serf board.”

olyan szörnyű, hogy mindig egy maroknyi embernek kell bizonyítania újra és újra, hogy az emberiség nem csak pénzéhes görényekből áll. tanultunk ma a rabszolgaságról és a média hatalmáról is, aminek segítségével minden szart megveszünk és nem kérdőjelezzük meg, hogy jó-e ez az izé és egyáltalán szükségünk van-e rá. a kis javák cukik voltak, az irányított hologramba egy csomó humort lehetett belevinni, csak az elején nem értem, hogy miért kellett a testvérség miatti aggódás. (+09.22.)

mit tudnék értékelni egy ilyen csonka évadon? a páros részek bejöttek, úgyhogy úgy csinálok, mint a szigorú tanárok, felezek. inkábbtetszett.

érdekes ez a whoniverse, mert, mint a torchwoodnál, itt is azt érzem, hogy a kezdeti szükséges rossz átalakult szeretetté. mert bár nem adtam nagy pontszámokat soha az évadokra, mert az én ízlésem sajnos túlhaladta az életkori sajátosságait, de valahogy mégis bírtam a hangulatát, éreztem, hogy szervesen hozzátartozik a nagy egészhez, amit oly’ mohón habzsoltam az elmúlt két hónapban. úgyhogy nem bánom, hogy megszületett a doktor kistestvére, csak néha sok volt a csicsergése és a bélgáz-termelése. totyogós, remegő lábú tetszett, a szerethetőség-faktorra, a látható igyekezetre és a néha megcsillanó felnőttes viselkedésre. érdekes hullámvasút volt, egy gyönyörű nagy kaland. sosem felejtünk sarah jane, emléked megőrizzük elisabeth!

„ah, slitheen, blathereen, whatevereen. they’re from raxacorico-doo-dar. it has a seriously dodgy reputation.”

sose bízz meg azokban, akik túl sok gázt eregetnek... nem igazán volt az én epizódom, ez már a kezdetnél tudtam, amikor az első pukist megláttam, de nem csak a vizuálisan és szaglószervileg antipatikus rosszfiúkból volt sok, k9-t is nehezen viselem hosszabb távon. de aztán valahogy csak legyűrtem ezt az ötven percet, ahogy hőseink gyűrik le folyton folyvást a rossz úton járó űrlényeket. tényleg azt gondolták, hogy egy percig is elhisszük, hogy ezek majd most jó szándékúak lesznek? hát hol lenne abban az izgalom... (+09.11.)

talán az volt a baja ennek az évadnak, hogy rossz helyre volt időzítve, jobban kijött a túl-kell-esni érzés, hogy haladhassak a 10-es doktor utolsó kalandjaira. aki azért szerencsére maga is emelte a show fényét, de rajta kívül is voltak jó pillanatok  - amikor kicsit komolyabban veszik magukat vagy jobban sikerül az ellenfél. csak az emblematikus fingósokat kéne elfelejteni kicsinyt. inkábbtetszett.

„magnified intensification of telekinetic reactive energies.”

vissza a kezdetekhez, hogy teljes legyen a kör -több szempontból is. mivel apu beavatódott, ezért szépen össze lehetett neki foglalni az évadot. valamint visszatértek azok, akiket nem nevezünk nevükön, igaz, ez egy 2.0-ás verziójú csapat volt, mert vékonyak és nem finganak, mondjuk engem nem ejtettek át. nem baj az, ha játszottunk kicsit luke-kal és a gonosszá változtatott mr.smith-szel, a végére úgyis helyreállt az univerzum békéje. (+09.04.)

továbbra is hálás vagyok, hogy nem annyira gyerekes a sorozat, mint amire számítottam, inkább csak olyan aranyos matiné-hangulat lengi be. kölyökidő a bbc-ben. de legalább nem mennek nagyon alá, a történetek működnek, de így harminc felett azért meg-megbicsaklik a szememben a gyermek-színjátszás. vannak jó pillanatai, nem kínos és el lehet szórakozni a kalandosságán, de inkábbtetszett-nél képtelen vagyok többet adni. a kompletista énem persze kiköveteli, hogy nézni kell tovább, hiszen azért jól láthatóak a pókháló-szálak a doktor irányába.

„you don’t have to be a believer to believe.”

már a csodáknál járunk, elemeltük kicsit a fantasztikum felé a lépésünket, csak lövöldözéssel és szent handabandával takarjuk el még egy kicsit. meglepően lezárt lett a vége (a szokásos kibúvókkal), talán az írók is érezték előre, hogy amerika nem lesz vevő az ő látomásaikra. de mit csinál dan brown jól és ez a csapat rosszul? ez az igazi rejtély... (+07.15.)

agykikapcsolós szórakoztató marhaságnak indult, és az is maradt végig. jól pörögve huppantunk át az esetleges hiba-árkokon, bár továbbra is szeretném hangsúlyozni, hogy jól érezni lehetett azt, hogy az írók utánaásták magukat bizonyos dolgoknak. vagy hogy azért bőven szolgáltak nem várt fordulatokkal, olyanokkal, amikre az ember elégedetten csettint, mert ötletesnek tartja őket, vagy olyanokkal, amik, ha megjósolhatóak is voltak, későbbre várta őket az egyszeri néző. annak nem tudom, hogy mi oka lehetett, hogy meg-megállva jutottam túl csak ezen a rövid évadon, talán a kaland-jelleg mellett nem kínált semmi mást, amiért érdemes lett volna elindítanom újra és újra. inkábbtetszett -de az erősebbik fajtából, cseppet sem bántam a megnézését. most pedig megyek, és várom a világvégét.

„she will be expelled from the jedi order.”

...nem lett meglepetés... abban viszont igen, hogy ennyire keserű lett a befejezés, szomorúság van, nincs nagyszabás, csak bírósági dráma és karakter-építés. mind jedihez méltó bátor húzás -egy rajzfilmben... (vajon így akarták megmagyarázni az ashoka paradoxont? már sosem tudjuk meg...) (+06.16.)

ha tavaly azt írtam, hogy háttérbe szorultak a főszereplők, akkor idén már az oldalvonal mellett sem láttuk őket. kivéve persze ashoka-t, aki uralta az évadot, a történetek többségében fontos szerepet játszott, a végét ismerve nem véletlenül. darth maul visszahozása is jól sült el, tudtak vele mit kezdeni néhány epizódon keresztül, nem csak rajongó-csalogatónak dobták be a nevét. idén öt különálló történetet kaptunk, amivel nem lenne baj, azzal már sokkal inkább, hogy az igazi háború csak érintőlegesen jelent meg bennük, kicsit így érdektelenné váltak. vagy erőltetetté tette őket a robot-humor... erő és egyensúly -sajnos idén is felhőbe burkolóztak néha. erős inkábbtetszett.

„he wants people who can get the job done. and from everything i’ve read, that might be you.”

most néztem meg az epizódot, de már el kell gondolkoznom, hogy milyen ügyben is folyt a nyomozás. csúnya jel ez... persze ha az ember ennyit morog egy elhibázott főszálon, akkor nincs kedve még ilyen részletekre is figyelni. futottunk egy kört az ’elmegy-e beckett’ pályán, persze a lehető legrosszabb írói döntések szegélyét néztük, amit megkoronázott a célbaérés. ez most hogy...? (+05.23.)

fura dolog abba belegondolni, hogy egy olyan dolgon kérem számon a nevetést és a humort, ami igazából olyan szörnyűségekről szól, mint a gyilkosságok. de mondjuk idén egész rendben volt a humor/dráma arány, az már más kérdés, hogy milyen volt a humor és a dráma minősége. persze, heti 42 perc belefér, el van vele az ember, de én azt a régvolt bizsergést akarom érezni, amit úgy tűnik, végleg kiveszett. tavaly is meglengettem már a kasza árnyékát a sorozat felett, akkor az új felállás miatt kapott még egy esélyt, most ősszel talán erősebb leszek. inkábbtetszett.

„i didn’t know what to fight for. but i do now.”

azért szar lehet az íróknak, amikor így az utolsó pillanatban tudják meg, hogy vége. kapkodósra is sikerült így a finálé, egy csomó mindent bele akartak még gyömöszölni, vázlatos kivonat maradt csak a végeredmény. de mondhatjuk, hogy így legalább végig pörgött az epizód, hogy kaptunk valami lezárás-félét is. és nem panaszkodhatunk, mert azért néhány percet rá tudtak szánni a karakter-pillanatokra, hogy még egyszer sírva vigadjanak a főbb szereplők. (+02.02.)

azt hinné az ember, hogy ha tizenhárom részt kell értékelnie, akkor könnyebb dolga van. pedig nem... vannak elemek, amiért jó érzéssel fogok a sorozatra visszagondolni, sokszor sikerült hátközép-izzasztós feszültséget generálniuk, kasztingoltak egy csomó cuki színésznőt, és elugrottak hawaii-ra nyara... izé, forgatni. és persze az alapötletben is rengeteg lőpor volt. a legnagyobb hibát ott követték el a készítők, hogy országos csatornára vitték a tervet, aztán hagyták, hogy a fejesek azt tegyék, amihez a legrosszabbul értenek: belepofázzanak az írásba... így nem lett elég hangsúlyos az összeesküvés-vonal, ellenben túl sok lett a ki-kivel-dug. ha így végig-gondolom, mindenképp egy kicsit lejjebb kell süllyesztenem az értékelésemet (inkábbtetszett), észre kell venni a rozsdás foltokat az amúgy tetszetős külső alatt. kár érte, de azért annyira nem kötődtem hozzá, hogy hiányozzon.

„well, look at you. all barefoot, smelling of french soap and wearing a bathrobe. you are a cruel woman.”

szépen kicsúcsosodtak az évad problémái, de újabb gondok és drámák is gördültek a szereplők elé, hogy biztosan senkinek se legyen jó a vége-főcímre. a biztonság kedvéért még néhány szereplőt is kinyírtak. de az igazán ügyes nők túl tudnak élni bármit, és ehhez nem elég szétrakni a lábakat, ennél fifikásabbnak kell lenni. btw, tetszett, hogy a sok mini-hiszti után mrs. evans végre megmutatta, hogy tényleg erős nő, akibe bele lehet bolondulni. (**06.11.)

rejtély, hogy a retró-hangulatból és a jó karakterekből hogy sikerült ilyen vontatott málháslovat kikeverni... és nem a lassúsággal van baj (azt rég megszoktam már más kábeles sorozatoknál), hanem az ásító érdektelenséggel. ennek ellentmondóan azt vallom, hogy jövőre is megpróbálkozom vele, mert érdekel a karakterek sorsa, működik az 50-es hangulata -és nem (csak) a csöcsök miatt... inkábbtetszett. a főcímért is plusz pontot számoltam fel.

„i want my family back.that’s what i want.”

szakaszokra lehet bontani ezt a finálét -az eleje pörgős akció volt, aztán jött egy jó adag mindfuck, majd megbűnhődött, akinek meg kellett bűnhődnie. és itt eldöntöttnek látszott, hogy melyik világ is az igazi. de kellett még egy csavar, egy ilyen sorozathoz nem is illett volna egy sima lezárás, törd csak a fejed, ha eddig ezt tetted, haver... (főleg, hogy a készítői interjúk kizárták a legnyilvánvalóbb megoldást, aludj csak tovább drága pamela ewing...) (**06.11.)

kicsit mérges vagyok a megalkuvásért. emlékszem, a pilot után mennyire lelkesen meséltem mindenkinek, hogy mekkora alapötletre bukkantam, nagyon megvettem ezt a feleség vs fiú koncepciót -aztán a nyomozás valahol a második/harmadik rész közepén elvette a kedvem majdnem az egésztől. nem érdekeltek az ügyek, nem ezt kértem, én azt szerettem volna, ha fejbecsapnak egy virtuális péklapáttal hétről-hétre. és oké, hogy a végére ebből visszajött valamennyi, de lehetett volna ebből valami sokkal nagyobb is -persze csak kábelen... a pacsi azért jár -az operatőröknek, a rendezőknek és a szereposztóknak (jason isaac most is bizonyított, laura allen love...). inkábbtetszett. most megyek lefekszem, hátha odaát tökösebbek voltak az írók...

„vendetta?”

felpörgés volt a fináléra, kár, hogy engem nem tudtak felpörgetni. pedig volt szép robbanás, csikorogtak a kerekek, kattogtak a fegyverek, lehetett aggódni bizonyos karakterekért. valamint nyugodtan indíthatnák a ’legtöbb ismert vendég-szereplő egy epizódban’ versenyen a részt. hogy ezek mellé nem sikerült meglepetéseket okozó forgatókönyvet írni? shame... a cliff-halmoktól sem rágom le a szemhéjam őszig, az is tuti, sőt... (**05.29.)

az ember egy idő után megunja a középszerűséget. és itt jó mélyen tocsogunk benne... és persze lehet sorolni a pozitívumait, a táj adta adottságok maximális kihasználását, a korrektül megcsinált akció-szekvenciákat, a buddy movie-s szájkaratékat, a vendégsztárok széles palettáját (terry o’quinn csont nélkül uralt minden jelenetet, amiben felbukkant, de ezen nem igazán kéne meglepődnöm...), és idén is sikerült összerakni néhány pofás epizódot, de ez kevés ahhoz, hogy rászánjam a heti negyven percet a továbbiakban is. inkábbtetszett. ha meg majd hawaii-ra vágyok, akkor nézegetek fotókat. vagy lost-ot ismétlek. vagy felpattanok egy repülőre. bárcsak...