soroló

„you are the most innocent narcissist i know.”

nem gondoltam, hogy egy komoly lelki mélypontról indulva ilyen felemelő (avagy allegro) fináléval koronázzák meg az évadot (még akkor is, ha zokogás lett a vége) -mert tökéletesen és levegőbe-boxolósan összeállt minden, megtalálta a helyét a nagy egészben cynthia, hailey és betty cragdale is. csak rodrigo keresi még az útját, úgyhogy most csak táncolt egy sort a parkban, amivel visszaszerezte a békéjét és a múzsáját. (azt azért hozzátenném, hogy nem egy felhasználó-barát ilyen magas ponton elvágni a történetet -már megint...) (##02.19.)

a zenei darabokat ezerféleképpen elő lehet adni, apró kis finomhangolásokkal is különböző irányokba vihetjük el a művet. a mozart írószobájában is jól ismerik ezt a köztudott alkotói attitűdöt, ezért ők is minden évben finomhangolják a sorozatukat -idén komolyabb hangsúly-eltolódást eszközöltek azzal, hogy a nagyzenekart a háttérbe szorították, és a hailey/rodrigo kapcsolatra irányították a legtöbb fejlámpát (rajtuk kívül csak thomas-nak, gloria-nak és cynthia-nak jutott komolyabb történet-szál és játékidő). de szerencsére ez is jól működött, mert a kapcsolatuk komollyá válása a személyiségüket is befolyásolta, és az ezzel járó dinamika a sorozat dinamikájára is jótékony hatást gyakorolt -és szépen végigmentünk az eufóriától a kudarcig az összes állomáson, erősödő cressendo-ba hullámoztatva az érzéseinket...

„i am faust.”

bár épp’ mosolyszünet van, azért szerencsére mi nézők tudunk mosolyogni -mert rodrigo még összeomlás közben is szórakoztató, ahogy dióhéjban összefoglalja az elmúlt időszakát egy csapat gyerek előtt, ahogy szánalmasan próbál játszani az oboán, hogy azzal is közelebb érezze magát hájláj-hoz, ahogy könnyelműen elosztogatja a cuccait, mert nem akar birtokolni semmit... hozzá képest hailey erősebbnek tűnik, ahogy lazán issza az olcsó bort lizzie-vel, de azért ő is megtörik, amikor szembetalálkozik rodrigo-val és a kifejezetten csinos hölgy kórus-taggal... (mindig kell egy b-szál, de thomas-ék évelődése most csak halványan ébresztett érdeklődést bennem...) (##02.19.)

„one life, one opportunity”

oh, elértünk az évad azon szakaszába, amikor betoppan roman coppola, hogy valami kilógót és egyedit tegyen le az asztalra -ezúttal nincs ló és nincs dokumentarista stílus, sokkal inkább egy színházi ihletésű lebegős félórával lettünk gazdagabbak, ahol elmélyülhettünk a tea-szertartás apró nüanszaiban, miközben a két főszereplő közti viszony lelki csomóiból is nagyokat kortyoltunk... és jól állt a sorozatnak ez a szimbolikus elemelés, ez a színpadra épített bambusz-erdő, ahol nyugodtan ki lehetett kiabálni az érzéseket, ahol vitába lehetett szállni a kételyekkel, és ahol aztán mind hailey, mind rodrigo rossz következtetésre jutottak... (lehetett volna az, hogy összehozzák a két karaktert, és aztán minden marad a régiben, de sokkal érdekesebb így, hogy végigvesszük, hogy milyen hatással van a személyiségükre ez a kapcsolat.) (##02.18.)

„mahler. fuck.”

értem én, hogy jó humor-és-konfliktus-forrás gloria az állandó pénz-kunyerálásával, de muszáj neki mindig ilyen rohadt hangosnak lennie...? elkerülhetetlen volt, hogy szakmai alapon konfrontálódjon a mi kis szerelmes-párunk, mert rodrigo egy érzéketlen tuskó, aki nem veszi észre, hogy mikor gázol bele egy kvázi kezdő karmester érzés-világába... idén nagyon erős a szimbolizmus, most is jól működött, ahogy hailey kvázi kilépett a testéből, így teljesen új szögből láttatva azt, ahogy feladja a küzdelmet. félek, hogy szomorú napokkal fejezzük be a japán kalandot... (újra megerősítettek minket abban, hogy a patriarchális zenész-világban nőként piszok nehéz lehet érvényesülni vezető szerepben.) (##02.18.)

„i actually feel strong panic right now, because music has stopped talking to me.”

„what the fuck am i doing in tokyo?” most már rendszer lett abból, hogy külföldi utazásra indulunk minden évadban a sorozattal, és elsőre furcsa választásnak tűnik japán, de ha belegondol abba az ember, hogy milyen vehemensem állnak a japán emberek a különböző dolgokhoz, így a klasszikus zenéhez is, már van értelme az új trip-nek is... jól érzékeltették a kultúr-sokkot, ami érheti az embert ebben a szokatlan országban, és persze nem maradhatott ki a robotika sem, mert az olyan pure japan dolog... eközben persze nem hagytuk magukra a hőseinket sem, hailey körül csodás kör-svenkeket jár a kamera a vezénylés alatt, rodrigo meg továbbra is (szórakoztatóan előadott) identitás-válságban szenved. (##02.18.)

„you can’t run and make music at the same time, you know. you have to take a breath. you have to confront this.”

azt hiszem, nem lehetne jobban összefoglalni a hailey és rodrigo közti folyton változó dinamikát, mint amikor azt láthattuk, hogy felváltva folyik a hálószobában a konstruktív oktatás és a vadító lepedő-akrobatika... érdekes, hogy a nagy öreg kísérletezik új hangzásokkal, addig a másik két karmesterünk inkább lelki gondokkal küzd, és máshogy keresi a legjobb utat a tökéletes előadáshoz. hailey már (egy piszok hatásos fináléban) leküzdötte a démonjai egy részét, most rodrigo-n a sor -igaz neki is új kihívás a folyton morgó mozart után kezelni a pozitív gondolatokat sugárzó, folyton mosolygó liberace-t... (már a zenekari fiúkat is sikerült egy kicsit visszacsempészni a show-ba, de én még mindig cynthia-nak tudok igazán örülni, főleg hogy erős érzelmi szálat kapott idén arra a pár percre, ami jut neki minden epizódban.) (##02.17.)

„you are already a woman. you are already different. pick the piece that will make you acceptable. and win, for those of us who never got the chance.”

azt gondolná az ember, hogy a művészvilág elfogadóbb, mint a társadalom nagy többsége, de bizony nem túloznak azzal a sorozat írói, hogy hailey-nek keresztül kell magát vágnia az előítéleteken csak azért, mert nem farokkal a lába között született (plusz teherként ott van a háta mögött az összes nő, akit elnyomtak a történelemben)... el is felejtettem már, hogy olvastam anno, hogy michael emerson érkezik a show-ba, így nagy öröm volt, amikor meghallottam a jellegzetes hanghordozását, és megláttam a helyre kis szakállát... gyakran viszik el a sorozatot furcsa hangulati irányokba, de ez a szellemidézés az egyik legfurább volt eddig, ahol jártunk... (##02.17.)

„concentrate on the music. ignore the noise.”

jó látni, hogy nem akarják, hogy hailey csak rodrigo oldalbordája legyen, egy üres trófea, mert sokkal jobb azt érezni, hogy önerőből, a tehetsége és kitartása segítségével jut előre, és nem azért, mert egy híres pasassal osztja meg az ágyát (persze azért nem árt a háta mögé egy erős hadsereg, akik támogatják és finoman lökdösik előre, gondolok itt lizzie-re és cynthia-ra)... szépen párhuzamosítjuk a munkákat, rodrigo új szenvedélyét a táncban és thomas kitartását az új zenekar élén. és megérkezett a beígért japán vonal is... (ennyi év után vajon búcsúznunk kell egy head-karaktertől...?) (##02.17.)

„why don’t you play for the way that parents raise their kids into crazy people? (...) i was thinking that, maybe, if it wasn’t for those type of parents, then there would be no artists.”

a második évadban elkirándultunk mexikóba, és ott leástunk rodrigo karakterének a mélyére, így már időszerű volt, hogy tíz órát utazzunk észak-karolinába, hogy megnézzük, miként vált hailey-ből az a lány, akit ismerünk. mert formálta őt a kisvárosi lét és egy olyan apa, aki azért erőltette a lánya zenei karrierjét, mert ő maga lemondott a sajátjáról, és inkább a tudományt választotta -kicsit sűrű lelkizés ez itt egyből az év elején nem...? rodrigo persze önmaga maradt a lányos szülők jelenlétében is, kellően furcsa és sármos, hogy mindenkit elvarázsoljon. (##02.17.)

„yes, yes, yes, we’ve been having a lot of sexual intercourse recently. because i am the boyfriend.”

ha eddig nem verdeste volna a sorozat cukiság-faktora a plafont, akkor majd most fogunk igazán elélvezni attól, hogy ennyire ellágyuló szívvel tudunk csak ránézni a hayley-rodrigo párosra, akik hajnali négykor is szexelnek (mert minden egyes órát ki kell pipálni), és gloria kimonóiban is nagyon jól néznek ki... örülök ennek a dinamikai váltásnak -egész addig, amíg ki nem derítik, hogy mégsem illenek össze, vagy hősnőnk túl nem parázza a bimbózó kapcsolatot -vagy amíg a művészetük kárára nem megy a kapcsolat... bár ma is inkább a magánélet felé billentünk a zenélésről, de egy évadnyitóban ez bocsánatos bűn, mert így tudunk igazán újra hozzásimulni a karakterekhez. és ajjh, mennyire jól esett ez a simulás ilyen hosszú kihagyás után... (##02.16.)

„listen, fraulein rutledge, it’s time to get your schiesse together.”

ez a finálé nem csak évad összegzése volt, hanem kicsit az elmúlt három évad tetőpontja is -hailey pont úgy ment meghallgatásra, mint a pilot-ban, és végre beteljesedhetett az a szerelem, amire az elejétől kezdve várunk (btw, gael garcía bernal erőt tud nekem adni azzal, hogy 168 centisen nőcsábászt játszik)... messzire jutott már hősnőnk a kezdetektől, de azért még mindig le-lenyomják őt az írók a padlóra -de ő szerencsére pont nem az a típus, aki feladná a bukkanók miatt (hehe, kábé a legjobb ötlet volt, amit manapság láttam, hogy hailey ’elkapta’ rodrigo-tól a mozart-lázat). a mellékszálak (thomas és gloria, thomas és cynthia) is nagyon aranyosak voltak, nem véletlen, hogy végigvigyorogtam az egész epizódot. így kell magasra tekerni a feelgood-ot a végén, hogy a néző lebegve várja a folytatást. ($$12.19.)

az a jó a zenében, hogy sokféleképpen lehet játszani, hogy lehet vele kísérletezni, mixelni, és ha valaki értő kézzel és füllel nyúl az alapanyaghoz, akkor garantált, hogy minőségi lesz a végeredmény... a mozart készítői nem restek újítani, kísérletezni, megcsavarni a formulát, új impulzusokat adva a nagy egészhez -és szinte minden esetben sikert érnek el. nem vált az évad kárára, hogy két különböző félből rakták össze, hogy a velence-i rész más hangulatot hozott mint a new york-i folytatás (amibe ráadásul beékeltek egy dokumentum-epizódot is, ami megint egy újabb hatásmechanizmust használt sikeresen). és közben mégis egységes maradt szerethetőségben, tele volt szívmelengető karakter-pillanatokkal, plusz meglepetés-vendégekkel emelték magasabbra a fényét. és mindent áthatott az az isteni zene. egyszerűen jó volt nézni idén is.

„the molto espressivo, really think, go for it.”

áh, a maestro már a kamera túloldalán is dirigál -welldone, mr.bernal, welldone... egyébként magának színészként szerzett a részhez egy rodrigo-san goofy-s és mégis szívmelengetős szálat (ahol aztán meglehetősen furán vágta a bankban játszódó jeleneteket, de ez is növelte a goofy-ságot). hailey-nél meg aggódtam, hogy tönkreteszik az első nagy szereplését (elsősorban thomas a kényszeres kibicelésével), de aztán olyan jó volt látni a mosolyát a végén, hogy nem is akarok mást köré ezentúl, csak hatalmas sikert... ($$12.19.)

„are you ready for the changes, hailey?”

mennyi történés, mennyi érzelem fér bele szűk harminc percbe... mindenféle kitérők után a fő karaktereinkre került a hangsúly, kicsit szükség is volt erre, hogy jobban építgessük őket. mert tényleg komolyan gondolják, hogy hailey-t a karmesterség felé terelik, és jól átjön a szenvedélye, működik a tanulási folyamata is. eközben thomas és gloria szenvednek egy kicsit a kapcsolatuk felett, sosem könnyű a romantikával megbirkózni... de aki igazán küszködik, az rodrigo, főleg azért, mert most jött el az ideje, hogy a gyászára tudjon koncentrálni, hogy maga módján újra összerakja magát (itt aztán tényleg volt minden, az érzelmes pillanatoktól a viccesekig). ($$12.18.)

„i just closed my eyes and i was letting the instrument just come to me, and i just felt free like that, you know?”

roman coppola szeret kísérletezni a sorozat játszóterén (emlékezzünk csak a csodás lovas/partis epizódra az első évadból), de ezzel nincs baj, ez pont az a show, ahol elfér, ha valami új formába öntik a mondanivalót... bár én jobban örültem volna, ha a végén kiderül, hogy jason schwartzman annyira beleélte magát a szerepbe, hogy ő maga dirigálta le ezt az ál-dokumentum darabot. mert sok minden igaznak érződött az epizódban, és így lett volna igazán autentikus (például hogy igazi börtönben, igazi rabok előtt folyt a forgatás)... és belőle is kinézem, hogy ugyanilyen excentrikus lett volna a végeredmény, mert az ifjú coppola nagyszerűen imitálta a kezdő dokumentum-filmesek összes kliséjét és hibáját, minden túl van művészieskedve, beveti az összes trükköt, ami a stílusra jellemző, a kézikamerát, a furcsa vágásokat, a kimerevített képet. és tök jó, hogy ez az egész kulimáz nem telepszik rá a nagy üzenetre, miszerint ’a zene felszabadít’. ($$12.17.)

„i love this fucked up orchestra. i’d take a bullet for it.”

tudom, hogy baromira elhasznált már bizet carmen-je mozgóképek kísérőjeként, de mennyire jó volt már ma is, ahogy erre a dallamra vonult a két tárgyaló-fél... mert igen, végre egy helyre terelték a teljes csapatot egy mondvacsinált indokkal (keresztelő), és elkezdték közelíteni az álláspontokat -hogy szó szerint bezárással vessenek véget a kizárásnak... eközben persze elfértek még apróbb sztorik is, amik közül nekem hailey újabb bizonytalan lépései tetszettek a legjobban, amiknél maestro pembridge is nagyszerű partner volt. (európa újabb diadala, jön a sorozatba a ’30-as évek csehszlovákiája is.) ($$12.16.)

„c’est ton amour”

...azért megadták a módját ennek a nagy koncertnek... arra számítani lehetett, hogy nem húzzák tovább az évad felénél az olasz szálat, de arra nem gondoltam, hogy ennyi érzelemmel feltöltve hagyjuk hátra a csatornákat. már a helyszín-választás is működött, hogy hajókon kezdődött a nagy előadás, aztán jött a neves vendégszereplő, és fokozták fel szépen egyre a drámai hatást -merthogy lehettek itt volna bármilyen szép dallamok, meg ezernyi lampion, ha az érzelmek nincsenek rendben, üres látványosság maradt volna az egész. szerencsére ezeket az érzelmeket biztosították la fiamma olaszos dühével, plusz ehhez jött még egy némiképp váratlanul lecsapó szomorúság-adag is -de hé, az operák vége is mindig tragédiába fordul, itt sem jöhetett a happyend... rodrigo ezek után komoly változás elé néz, és nem azért, mert valaki végre levágta a padawan-tincseit... ($$12.15.)

„si, andiamo fornicato, but it was beautiful. it was mature, it was eccentric, it was athletic, it was artistic! you should have seen it, it was incredible. what’s the problem with that?”

tempót váltottunk, kicsit szokatlan is volt a sorozattól ez a rohanás -bár nem mondom, hogy nem volt szórakoztató nézni, ahogy mindenki pörög meg bulizik és magas fokon ég... szegény rodrigo csak egy nyugodt szex utáni másnapot szeretett volna, de a nyakába szakadt az egész batyu probléma, úgyhogy vehette a nyakába a csatornákat is, hogy legalább a bajok egy részét helyrehozza. és persze hogy a maga latinos túlzásaival intéz mindent, de pont ezért szeretjük... szegény hailey-ben nincs meg ez a tűz, még simán megeszi a többi zenész reggelire, pedig láthatóan élvezi azt, amikor a kezébe kapja a karmesteri pálcát -el tudom képzelni, hogy ez lesz majd az útja a jövőben. ($$12.14.)

„you think that i’m too tentative?”

rodrigo-nak elő kell szednie a tanári énjét, mert kezelnie kell tudni a dívát, aki az öregedő dívák összes tünetét produkálja, bizonytalan magában, utál mindent és mindenkit, de a maestro-ban jól tudja kezelni a helyzetet -egész addig, amíg az ágyban nem kötnek ki... (és igen-igen-igen, európában vagyunk egy európai színésznővel, aki persze hogy bevállalta a pucérkodást, ahogy illik...) de nagyon szép volt az a jelenet is, amikor hailey-t tanította vezényelni -persze ez utóbbi rodrigo lelki világára is ösztönzően hatott... ’eközben new york-ban’ rovatunk: a sok veszekedés mellé kellett egy danny glover vendégszereplőként, aki a maga zen-nyugalmával hozott új színt a rohanó városba. ($$12.13.)

„this is a hop, skip, and a fucking jump through robocop’s anus, and you know it. i mean, what is it?”

az európai nyugalom mellé kell kontrasztnak a new york-i káosz? maximum azért, hogy a zenekar tagjai is dobjanak egy helló-t... vagy azért, hogy lássuk, hogy milyen kétségbeesett kísérletek zajlanak a szimfónikusoknál, hogy a sztrájk alatt becsábítsák a közönséget. ilyenkor jól jön a modern művészet... igaz, hogy olaszországban is kacérkodunk a kortárssal, de ott jól ellenpontozzák ezt a klasszikusok súlyával... meg nem is igazán a művészetekre figyelünk itt, sokkal inkább arra a csodás háromszögre, ami kialakulóban van a művésznő, haley és rodrigo között. ($$12.12.)

„whatever you do, please, do not make love with her. no fornicate. no fornicate. grazie.”

a velence-i turisztikai hivatal köszönte szépen az ingyenes imázs-filmet -én is kedvet kaptam, hogy pakolni kezdjem a bőröndömet, és szaladjak gondolázni egyet a csatornákon... erős bizonyítékot kaptunk arra, hogy érdemes eredeti helyszínen forgatni -és arra, hogy az olasz háttér és az olasz opera mennyire harmonikus egységben áll egymással... és ha már talján-földre hozták a sztorit, illet felkeresni az olasz filmművészet egyik nagyasszonyát is, hogy vállaljon szerepet a sorozatban, és ugye nem kell mondanom, hogy monica bellucci beragyogta az egész epizódot (annyira imádom őt, hogy még azt is meg tudom neki bocsátani, hogy az ének-playback-e nem tökéletes). és fantasztikus párost alkotnak rodrigo-val -reméljük, hogy mihamarabb megszegik az egyes számú szabályt, és szexuális kapcsolatba is lépnek egymással... na jó, viccelek, mert az is működik, ahogy a tüzes latin felszítja az önbizalom-hiányos énekesnőben a tüzet... a zenekarból csak hailey volt jelen, vele turistáskodtunk és bénáztunk kicsit, aztán gyorsan közös szálra hozták őt rodrigo-val, mert ők együtt az igaziak (és persze azonnal kiszúrtam, hogy lola kirke megirigyelte a nővérétől a hónalj-szőrt). no, járatom itt a számat, pedig elég lett volna annyit írnom, hogy az első jelenettől széles vigyorra húzódott a szám, és úgy maradtam fél óráig, és ez a sorozat legnagyobb erénye... ($$12.11.)

„it's not fair, but is it fair that mozart was mozart and salieri salieri?”

olyan volt a rész, mint amilyenek egy romantikus komédiában a nagy finálé előtti pillanatok szoktak lenni -kis dráma, egy igen hatásos nagy-beszéd, majd egy szép jelenet a parkban, és a keserédes vég. olyan ez a lezárás, ami mindent megadott, amiért szeretjük a show-t, és eljuttatott egy pontra, ahol jöhet egy kis megnyugvás -vagyis izé, kinek is hazudnék, azonnal akarom a folytatást, még szeretnék sok tételt hallgatni ebből a tökéletes szimfóniából... ($$01.21.)

hmmm, ez hamar elfogyott... bár egy kicsit máshol voltak az arányok, mint tavaly, de így is imádtam, és nem tudtam megállni, hogy ne szaladjak el hiphop az évad végéig. szóval, a változások: hailey-nél úgy éreztem, hogy kicsit alárendelték a történetnek, ott volt mindenütt, de nem emelkedett ki annyira, vagy csak a többiek kaptak több teret mellette. vagy így csapódott le bennem, hogy nem a rodrigo-val való kapcsolatuk állt már az évad középpontjában, mint tavaly, hanem többfókuszú lett a szerkezet. volt egy árnyékként sötétlő főszál is, de minden karakter megkapta a maga pillanatait. voltak apró bohókás pillanatok, voltak elkomorulások, és beúsztattak egy teljesen más hangulatot a mexikói kiruccanással. de ahogy az évadnyitónál is írtam, a legnagyobb erénye, hogy minden erőlködés nélkül megszeretteti velem a komolyzenét, és ez egy olyan megszállott popkultúra-függőnél, mint amilyen én is vagyok, igencsak nagy szó. megyek is, hallgatok egy kis lang lang-et...

„you think you have hearing problems? i can't hear scheisse!”

fokozzák fel szépen a hallás-zavart, fel a vezénylésig, és persze beethoven-ig. várom, hogy mire futunk ki ezzel a fináléra. hailey most is érdekes szerepet tölt be, mert most a másik maestro-nak is segít, kicsit ebbe a kisegítő szerepbe szorult idén. ráadásul még mindig harcolnia kell a székéért a zenekarban. a tárgyalásos szálon is készülődünk a fináléra -tudjátok mit? nézzük is meg, hogy ne kelljen többet írnom ide... ($$01.21.)

„buried with the murder weapon.”

bár szeretek kis-realista alkotásként gondolni a sorozatra, azért lássuk be, néha túl-dramatizálják a helyzeteket. egyből az elején a halál-esettel is, ami a maga morbidságában volt humoros. vagy ott volt rodrigo átka is a döglött madárral. és persze hősünk (ex)felesége is egy két lábon járó túlzás (meg kellett néznem, hogy ugyanaz a színésznő játssza-e, mint tavaly, mert annyira másképp nézett ki a fityula alatt). persze ettől még ott vannak benne a természetes dolgok is, mint hailey mosolya, vagy a new york-i eső illata... ($$01.20.)

„imagine a giant white balloon. inside of it is all of the pain, rejection, torment within your beautiful soul.”

visszatértünk az államokba, vissza a mindennapokba, a sok gond közé. mert bizony gond az akad bőven... kicsit talán túl sok is volt már, kakofonikusan sűrű lett a rész, annyi mindenbe belekaptunk -rodrigo átkába, a nagy mű készülésének utolsó fázisába, egy gyűjtögetővel való összeköltözésbe, a szakszervezeti tárgyalásba, hailey összezavarodott lelkébe, és... szóval, ja, nem fukarkodtak idén a szálakkal az írók. ($$01.20.) (hopp, stikában elértük a 4000. posztot! wow! hurrá!)

„you're just seeing the little tip of the iceberg. mexico's this amazing, vast country, so rich, so transversal, so contradictory, full of mythology, full of an amazing narrative.”

én már hallottam olyanról, hogy egy művészi társulat (legyen az zenekar vagy néptánc-csoport) külföldi útjain igen gyakoriak a furcsa összeakadások, szexszel kombinált ágynak-dőlések... tetszett, hogy az előző éjszaka nyüzsgése után most megmutatták mexikó másik arcát is, a sokkal nyugodtabb, és határozottan romantikusabb vidéki életét. és mivel ez sok hailey mosolygással járt együtt, így mi is boldogok lehettünk -igaz, azért a végére belecsempésztek egy gonosz átkot, gondolom emiatt várhatunk majd a végtelenségig, mire ezek ketten tényleg összejönnek... ($$01.19.)