soroló

„voluntary commitment.”

hát túl sok vidámság nem szorult a részbe, de a legutóbbi szar-roham után nem is volt várható. a monica-érvágás miatt szomorkodó család miatt megszakad az ember szíve (főleg debbie-ért), karen mindenki ellenvéleménye ellenére is ragaszkodik a könyörtelen hidegségéhez, még a szex is alig akar összejönni fionáéknak. azért valahol látszik, hogy mennyire kötődöm a gallagher-ékhez, hogy egyetlen porcikám sem kívánta, hogy anyu kijöjjön a pszichiátriáról (az csak még több szart jelentene…), szurkoltam is rendesen frank ellen, de aztán egy huszár-vágással megoldották az írók a problémámat (hehe, jenna elfman-nek respect a kis cameo-ért!). aztán szerencsére a végére bekúszott a bátortalan kis feelgood, hogy nyugodtan várjuk jövőre is ezt az őrült családot. vajon merre megyünk tovább? semmi cliff...? (**05.20.)

a hektikus nézés semmit sem jelent (nagyrészben nem is az én hibám volt), még mindig nagy a szerelem. hiszen még mindig szeretnivalóan szertelen, realistán őrült, pofátlanul élvezetes. nagyontetszett. emmy rossum-nak tessék kibulizni valami díjat, és most nem a mr.skin által osztogatott ’legformásabb cici’ díjára gondolok. na jó, arra is...

„fuck mother nature! she doesn’t have to worry about her vagina getting stretched.”

tengeri-beteg leszek a sok érzelmi vonatozástól, mintha az írók itt is a bipolaritást akarták volna ábrázolni, egy kis feelgood (hálaadás vacsi, fehérfejű rétisas, boldog szexek és/vagy szopások, születés öröme), egy kis dráma (monica depije az öngyiig, beteg baba) felváltva, ügyes. a rendező is kitett magáért, sok fura vágással, kameraszöggel dobta fel az amúgy is nagyszerű epizódot. meg rengeteg funkció nélküli férfiseggel, igaz, ezekkel sajnos nem nekem okozott örömet. azzal viszont nagyon is, hogy ennyire naturálisan ábrázolta a szülést. nem mintha erre izgulnék, csak egy ilyen természetes hangulatú sorozatba pont ez passzolt. (**04.18.)

„the first rule you learn in this house, you hide the goddamn money.”

...a második szabály: ne is merj álmodozni, jövőt tervezni, ha gallagher a neved, az élet úgyis kibaszik veled. frank-et és monicá-t nominálnám a legrosszabb szülők ever versenyre, imádok bosszankodni a sok balfaszságukon, felelőtlenségükön. azt meg megtanultam megszeretni, hogy facsarják a szívem folyton, most is néztem, ahogy a gyerekek újra összetörnek, kevesebbek lesznek egy illúzióval, ahogy fiona megzuhan ismét. hjaj... és az a durva, hogy nem ők az egyetlen elbaszott család a környéken, mandy-nek a saját apjától lesz gyereke (néha eltéveszti a szobát... bazdmeg...), sheila belejött az ölésbe, v-ék baba-projektje kudarcba fullad. a brazil konténer-szamba meg simán csak kurva vicces, bár aggódom steve-ért... sírunk, nevetünk, és áldjuk az eget, hogy nem gallagher-nek születtünk... (**03.25.)

„you’re lucky, your mom’s dead.”

family reunion, mégis megszakad a szíved, van ilyen...? és ez még csak a szele volt az anyu-drámának, most még gyanúsan kedves, és a srácok be is dőlnek a csalinak egytől-egyig, de mi tudjuk és érezzük, hogy sírás lesz a vége. bár igazság szerint most is ütni tudtam volna, ahogy fi arcán rajta volt minden érzelem. közben nem felejtettük el lip kálváriáját sem, járja a köröket, bepróbálkozik mindenhol, be kéne látni, dude... sheila meg jody meg simán csak hozzák a humor-vonalat, ördögűzéssel, keféléssel. so, dobjunk be egy ír autóbombát (barna sör, baileys, whiskey), és partizzunk, amíg lehet, mert csúnya vihart jósolok az évad végéig... (**03.18.)

„go into the light! tell st. peter you’re sorry for being so shitty.”

nem szarozunk, durvulunk... és nem csak az eutanáziás nagyjelenettel, de nagyi már előtte is a busz elé kormányozta magát, ugye. de ott voltak frank gyerekkori történetei („bloody mary sunday”) és a reakciói az egész haldoklás-ügyre. sőt, ez utóbbival azt is elérték, hogy három karakter (nagyi, jody, sheila) is szimpatikusabb lett általa. de írhatom lip kirobbanását is, meg annak a drámai következményét a végén. vagy mickey begőzölését a lebukás miatt. szóval nevettünk is (kifejezőbb lenne, ha azt mondanám: felhorkantottunk), de azért utána mindig egy-egy jól irányzott tackle-lel odabasztak a földhöz. és mi pont ezt élvezzük benne a legjobban... (**03.14.)

„ethel number two”

azt hiszem lassan mindenki eléri a mélypontot -frank nagyi ápolásával, fiona a steve-vel és jazz-zel való kapcsolataival, karen az idióta férjével, kev és v ethel eltűnése okán. ennek megfelelően nyomottabb is volt most a hangulat, vagy legalábbis kevesebb volt a felhőtlen jókedvű pillanat, ami oly’ gyakran átsüt a sok szarság rétegein (művészi zoli, bazdmeg, művészi...). oké, a srácok egy kis fightclub után kibékültek végre, az iskolára készülődésben is volt némi vidám pörgés, de ez azért kevés. és gondolom még sötétebb jövő felé rohanunk... sebaj, majd megvigasztalom fionát… (**03.10.)

„one of my unspoken rules is you don’t fuck somebody else when we’re on a date.”

huh, ez megint sűrű volt! nagyi felbukkanásával ismét kaptunk egy nagyszerű gallagher-karaktert, a végén már megsajnálod frank-et, egy ilyen nőszemély mellett kellett felnőnie, még a nagy zsozsóhoz sem jut hozzá, szar az élet. steve visszatérése is érdekesen sül el, kár, hogy nekem még nem volt ilyen szenvedélyes vonzalmam, mint amit a klotyóban bemutattak a srácok... eljutottunk az esküvőig is, ahol azért csavartak az írók, hisz' mindenki lip balhézását várta, aztán inkább sheila hozta a ciki pillanatokat. és még itt volt nekünk ethel is, a férj halálának kellett, hogy legyen következménye, majd meglátjuk, lesz-e happy life belőle. azaz: ismét egy fülledt nyári nap shit city-ben... (**03.10.)

„that’s the gallagher sperm. ambitious, relentless, everything we’re not once we’re born. like heat-seeking, baby-making guided missiles.”

ma mindenkinek gondoskodnia kell fontos dolgokról: karen a halott-apu ügyeit intézi és morog lip-pel. frank hiába kajtat alibi után, majd inkább a zsaruk elől menekül, mint lehetséges gyanúsított (és persze mindent megtesz, hogy legyen egy kis haszna a halálból…). v kideríti kev nagy titkát (tipikus női reakciók: féltékenykedés, bosszúállás sövényvágó ollóval, bocsi-szex). fi ismereteket szerez a felsőbb körökből. lip és ian csalódik, bunyózik és remélhetőleg elérik a mélypontot. deb és ethel meg csak átadja magát a vonzalomnak. és mindezt persze a szokásos egyedi stílusban és hangulattal. az meg mekkora volt, ahogy steve láttán egyszerre fagytam le fionával. nem lehetne ez az a sorozat, ahol mindenkit összehoznak a nagy szerelmével...? (**03.09.)

„you always pick pussies.”

nagyon pörögtünk ma, zajlottak az események a gallagherek körül, és mindegyik szál tartogatott nagyszerű pillanatokat. fi menekülése a dühös feleség elől vicces, összeomlása megható volt. deb felnőttsége továbbra is szomorkás, de hé, már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem. csak nem carl újdonsült idióta haverját kéne választani, drága. ahogy lip-nek is el kéne tudni engedni a szex-barátját, de az utolsó fordulat sok mindent megváltoztat és megmagyaráz (nem tudom, hogy mennyi dráma lesz a ki nem mondott p-betűs szóból...). és persze itt volt még frank is, aki mindent megtesz, hogy a megszokott kényelme meglegyen, még lábujjakat is enged az ánuszába. de az írók kegyes istenek, küldenek neki egy repülőgép-kereket, ezzel abszolválva az egyik legőrültebb ötletet, amit valaha láttam. de baszki, ide még ez is simán passzol... (**02.12.)

„what gives with this obsession about death?”

amikor azt hiszed, hogy frank tényleg mélyre süllyedt (donorszív letagadása, pénzért házasodni -lenyúlt gyűrűvel, halálba kefélés), akkor mutat egy kis emberséget, még őt is megviseli a halál közelsége (ügyes párhuzam deb új érdeklődési körével, btw). de aztán meglátja a pénzt a templomban... nem aggódom, hogy frank nagy változáson esne át az évadok folyamán... fiona is kicsit karmikus játszmába keveredik, vajon a talált pénz elvétele miatt bűntette az élet egy álom összetörésével? vajon minden ifjúkori lángolásunkról kiderül, hogy pocsék szerető? vajon mikor veszik rá magukat az írók, hogy tényleg visszahozzák az igazit, steve-et? nem csak egy szopatás erejéig... a többi gallagher ma kicsit háttérbe szorult, nem? vagy kev bár-vásárlása így vitte a perceket? ja, és a karen lánykérős szálat ki nem állhatom, már most szólok... (**02.09.)

„if we fuck, I die.”

frank kedves, segítőkész, önzetlen lett. meg a lófaszt. szerintem sohasem csinált még semmit, amiből nem remélt hasznot... az egy dolog, hogy pénzért befogad egy terhes kínai menekültet, de hogy még szerszámokat és wc-pumpát is a kezébe vesz, hogy dughasson egyet? még ha egy ex-piáshoz képest jó testű nőről van is szó, but her face (izé, butherface!) + szívbeteg! kaptunk még egyéb szexuális és axeszuális kapcsolatokat. fionában meg nagyon csípem, hogy fáradt morgós medve, de azért odafigyel a testvéreire, ha kell. az öreg-otthonos szállal hoztak egy kis feelgood-ot (parkjelenet), majd a kötelező szomorúságot (halál) egyaránt. a zenei szerkesztőt továbbra is csókoltatom. (**02.08.)

„we are back in the ice cream business.”

hogy miért szerettem annyira tavaly ezt a sorozatot? a nagyszerű karakterekért, a fanyar hangulatért, frank elbaszott suttyóságáért, és (hjaj) emmy rossum-ért... ezeket most is megkaptam a kellő dózisban, sőt, úgy néz ki, emeljük a téteket, frank már ma elveszített egy rakást pénzt, ipari méretű drog-termesztésbe kezdtek a srácok (nem lesz crossover a botwin-családdal...?), megy a mindenféle megélhetési biznisz. itt a nyár, jobb kedvűek hőseink, mint az erősen depresszív évadzáróban, de van még 11 epizód újra összeomlani, frank majd úgyis megkönnyíti a folyamatokat... so, emmy cicije és én még mindig jóban vagyunk (bár elég borzasztó, hogy minden fiona jelenetnél elolvadok...), nem hiszem, hogy idén elmúlna a szerelem. csak steve hiányzik a bandából. (**02.06.)