soroló

„i finally got caught. and here we are.”

egy finálé akkor lesz igazi korona, ha minden egyes pillanatában a korábbiakra építkezik -és azok a pillanatok lesznek igazán kiemelkedőek, amikre a kezdetek óta várunk. stan beeman-ék a pilot-ban költöztek jennings-ék mellé, így a legelső rész óta tudjuk, hogy az fbi ügynök és a szovjet kémek konfrontálódni fognak egymással. és lehetett itt előre vizionálni valami gyilkos pisztolypárbajt, de a sorozat alkotói szerencsére ennél sokkal intelligensebben és sokkal americans-esebben oldották meg ezt a csúcspontot -keserű monológokkal, elviselhetetlen feszültség közepette... de annyi réteg rakódott a kényszerű szomszédságra (mondjuk kötődés és barátság), hogy valószínűleg az lett volna a hiteltelen, ha stan keze megremeg a ravaszon. bár az évadban elizabeth volt az aktívabb, most philip vette át a kezdeményezést, ő beszélte le stan-t arról, hogy feladja őket, és ő mondta ki a végszót a legnehezebb döntésekben -például abban, hogy hátrahagyják a fiúkat... bár szerintem senki sem számított happyend-re, erre a különböző érzelmeket kombináló befejezésre sem voksoltak volna sokan. mert vérveszteség nélkül megúsztuk a lebukást és a nagy menekülést, de a család romjai felett nem lehet megnyugvást sem érezni... már azt is kínkeserves volt átélni, hogy a szülőknek úgy kell döntenie, hogy az egyik gyermeküket hátrahagyják, de aztán látva az arcukat a vonaton, ahogy paige-re néznek, az volt igazán az a pillanat, amikor vissza kellett nyelnem néhány könnycseppet... nekem nincs bajom azzal, hogy kvázi nyitott a sorozat vége, mert jennings-ék élete az eddig ismert formában lezárult (szimbolikusan egy mcdonalds-ban búcsúztatták az amerikai életüket), így megfelelő nyugvópontja lett ez a csodás finálé az évadnak. (azért nem bírták ki, hogy ne lebegtessék meg azt, hogy renee is áruló...) (ezerszer elhasználták már a ’with or whitout you’-t a u2-tól, mondhatjuk, hogy a fülünkön jön már ki, de mégis baromi jól működött itt is, amikor bono falzettben nekiállt ’ó-óó’-zni...) (##06.02.)

rossz lelkiállapotban kezdtük az évadot, és ez ki is tartott a végéig -nem is örültem annak, hogy ennyire elhidegítették egymástól a jennings-házaspárt. azzal, hogy philip visszavonult a fő szakmájától, kicsit háttérbe is szorult az évadban, így az aktívabb elizabeth jobban ki tudott emelkedni -a küldetéseivel, a lelki ronccsá válásával, az egyre kegyetlenebb munkamódszereivel... bár ezek a küldetések inkább mellék-kalandoknak tűntek most is, mert bár felszínesen érintettük a hidegháború szelídülését, a rendszerváltás recsegő/ropogó szellemét, igazán nem mentünk a mélyére a formálódó politikai változásoknak... de nem is kellett, mert mindent az utolsó évad szellemiségének szenteltek alá, minden lépcsőfok a lebukáshoz vezetett egyre közelebb... a lassú tempó most is adott volt, de azért néha kegyetlenül belénk tudott marni idén is a sorozat egy-egy pillanattal vagy epizóddal...

az elmúlt tizenöt év tévés aranykorszaka számtalan nagyszerű antihőst termelt ki magából -jennings-ék talán annyiban különlegesek, hogy felszínen ők egy esendő és emberi család, mindennapi problémákkal, és csak a küldetésük teszi őket a morális szürkezónába. igazi tükörképe ez az igazi kémek feladatának, mert a közösség szemében unalmas átlagembereknek kellett tűnniük, hogy hatékonyan tudják bepiszkítani a kezüket a kémtevékenységekkel járó piszkos munkával. és a sorozat legműködőbb eleme is ez a meghasonlás volt, a beépült kémek dilemmája, mert nekik úgy kell megőrizniük magukban a hazaszeretet, hogy közben tökéletesen magukévá kell tenniük az amerikai álmot is. úgy kell a boldog család látszatát kelteniük, hogy tényleg szeretet éreznek egymás iránt... persze dramaturgiai szempontból nem ártottak a különböző mellék-küldetések, amiket az évek során véghez kellett vinniük hőseinknek, de azok inkább csak feszültséggel támogatták meg a nagyon izgalmas pszichológiai mélységeket, mint hogy igazi fókuszt jelentettek volna... a beépülés illúziójához elengedhetetlen volt egy teljes család képe, amihez nyilvánvalóan gyerekeknek is illik tartoznia, így kicsit féltem az elején, hogy a lázadó tinik lesznek a sorozat gyenge pontjai, de aztán annyira jól kezelték paige szálát az írószobában, hogy ő lett az egyik kedvenc karakterem a sorozatból (henry-ről most inkább felejtkezzünk el úgy, ahogy az írók szoktak)... de a különböző mellékszálakban is volt egy csomó karakter, akikhez szívesen kötődtem (szerelmes voltam nina-ba és a szívem mélyéről sajnáltam martha-t)... de a középpontban végig elizabeth és philip jennings álltak, akik igazán összetett karakterekké formálódtak az évek során, nagyon szerettem azokat a pillanataikat, amikor erősen ragaszkodtak egymáshoz, azokat az intim perceiket, amikor igazán megnyíltak egymás előtt. köszönöm keri russel-t és matthew rhys-t is, akiket én itt fedezhettem fel magamnak igazán, és akik minden egyes rezdülésükkel bizonyították tehetségüket ezekben a nem könnyű szerepekben. keri-nek annyiban volt talán nehezebb dolga, hogy nagyobb utat kellett végigjárnia, amíg eljutott az utolsó évad kiégettségéhez... de a lelki megterheltség egyébként is jellemző volt a sorozatra, jó pszichológiai drámához mérten minden tettnek volt következménye, mégha az alkotók hagyták is, hogy ezek a következmények lassan forralva érjék el a csúcspontjukat egy későbbi időpontban... de eleve ez a hozzáállás illett a tempóhoz, ami végig egy visszafogott gőzmozdonyhoz hasonlóan cammogott előre úgy, hogy majd szétvetette a feszültség. sajnos számomra ez pont az a típusú alkotói hozzáállás, amit nagyon tisztelek, de igazán rajongani sosem tudtam érte -látom és érzem, hogy egy nagyon erős produktum van előttem, de nem tud kiváltani belőlem olyan zsizsegést, ami a nálánál butábbak könnyebben elérnek. viszont az sem véletlen, hogy az utolsó részre való lelki felkészülésem közben döbbentem rá arra, hogy mennyire hozzám nőt a sorozat hangulata, és mennyire fog hiányozni most, hogy elértünk a végpontra. sorszerű, mondhatnám, hogy a lassú tűzön főtt alkotás pont a végére érik be a lelkemben... (nagy húzóerő lehetett volna az utálva imádott nyolcvanas évek, de ügyesen nem csináltak üres nosztalgia-fesztivált a választott korszakukból az alkotók, hanem csak zenékkel, hajakkal és néhány jól irányzott utalással festették színesre a kor-hangulatot. amiért viszont nagy dicséretet érdemelnek, az az orosz nyelv bátor használata, mert így tették sokkal hitelesebbé a művüket.)

„is there anything i should know, as an fbi agent, about the jennings family?”

az eheti elizabeth-szál olyan volt, mint maga a sorozat -hosszú várakozás után eljutott egy gyors forráspontra, majd egy húsbavágó beszélgetéssel tette fel a koronát az egészre... és miközben hallgattuk a levest majszoló claudia szavait, akkor jöhettünk rá hősnőnkkel együtt, hogy semmi nem maradt körülötte azáltal, hogy a parancsával ellentétesen cselekedett, nincs meg a biztos háttér, amit a kgb nyújthat, nem ringathatja magát többé abba a hamis illúzióba, hogy minden szörnyű tettét a hazája iránti hűsége miatt hajtotta végre, és ugye rég nincs már meg a biztos családi háttér látszata sem. erre erősített rá a következő beszélgetése is paige-el, aki simán lekurvázta a saját anyát, és egy pillanat alatt megbánta, hogy belemerült ebbe az egész kémesdibe -tehát elizabeth már abban sem hihet, hogy a szellemi örökségét tovább viszi majd a lánya... ebben a lelki állapotban csapódott össze az fbi harapófogója, ami az utolsó percekre olyan feszültséget hozott, hogy a nem-létező székkarfámat kapartam egész a végefőcímig -valahol vártuk a kezdetektől fogva, hogy eljön ez a pillanat, viszont most, hogy itt vagyunk az összeomlás küszöbén, már kurvára rettegünk tőle... (##06.02.)

„full elimination. this is his greatest dream.”

azért az komoly teljesítmény, hogy még a főcím betoppanása előtt elszívják a körülöttünk lévő levegőt -mert fojtogató volt nézni philip bevallását és elizabeth reakcióját a férje kvázi árulására. és nagyon okosan keretes szerkezetbe foglalták az epizódot egy újabb jennings-párbeszéddel, ahol a feszültség még mindig ott volt a levegőben, viszont a mondandó megváltozásával a hangnem is átalakult... mert bebizonyosodott az, hogy a szovjet vezető réteg egy jó része nem hitt a változásban, hogy számukra gorbacsov egy fenyegetés volt, ami ellen mozgósítani kellett a régi beidegződéseket, a gyilkosságokat, a hazugságokat, a katonai puccsot. és ez még egy olyan szabálykövető kémnek is sok volt, mint elizabeth... pedig tudjuk róla, hogy sok mindent el tud viselni, egy saját kezűleg végrehajtott eutanázia után mosolyogva képes elcsábítani egy huszonegy éves ficsúrt, mert a népe és pártja mindig is előrébb fog állni a lelkénél (bár tegyük hozzá, hogy az is nagy előrelépés tőle, hogy nem ölte meg a srácot)... nem volt túl tevékeny ma az fbi, de azért az írók ott lebegtették körülöttünk a gondolatokat, hogy stan rájött a parókák és álcák titkára, hogy még mindig szemmel tartják azt az oleg-et, akivel épp készülnek jennings-ék felvenni a kapcsolatot. azt hiszem, hogy az utolsó két óra még ennél is fojtogatóbb lesz... (##05.17.)

„you know, i used to ask myself, why is this guy, and his wife, coming home at three, four in the morning? how hard can they possibly work?”

stan beeman, a kitűnő megfigyelő, az intuitív nyomozás egyik élharcosa nyolc évnyi szomszédság után gyanút fog... most kezdtem el azt érezni, hogy ez már tényleg a végjáték, mert végre hagyják kihajtani a kételyek régóta elültetett magjait, mondjuk azzal, hogy stan realizálja azt, hogy jennings-ék gyanúsan viselkednek, és olyan jó fbi-os módon végig is túrja a lakásukat... persze hőseink nincsenek otthon, mert épp élethalál-harcot vívnak a hivatal egy másik osztagával -és ezt szó szerint kell érteni, ennyire rosszul még talán egyik akciójuk sem sikerült, holtakkal pettyezték tele a chicago-i utakat... és persze a feszültségen túl megint a lélekre való hatás volt a fontos, főleg azokban az izzasztó percekben, amikor egy parkolóház alsó szintjén, teljes némaságban eltüntették a nyomaikat... és miután elizabeth végignézte, ahogy a férje egy felismerhetetlen torzód hagy a betonon, arról is meggyőződött, hogy a lánya tényleg ezt a véres és életveszélyes munkát akarja-e még mindig magának... (##05.10.)

„-you know a lot about film.

-it’s the greatest art form of the 20th century.”

még mindig jó nézni elizabeth-et, ahogy néhány jól megválasztott szóval és a kedves mosolyával bárkinek a bizalmába férkőzik. kell is egy kis pozitív megerősítés hősnőnkkel kapcsolatban, mert még mindig nem szeretjük azért, mert fúj a férjére, amiért annak volt elég bátorsága kiszállni a kém-bizniszből... egyébként elizabeth kedvessége néha pont azért üt(het) vissza, mert a közvetlen környezetének ritkán adja meg ezt a kegyet, henry is csodálkozik rajta, hogy az anyja hirtelen kötetlen csevegésbe akar vele kezdeni... ja igen, mert visszatért a legfiatalabb jennings is, és (meglepő módon) egész működő jeleneteket kapott -az említett telefonáláson túl volt egy aranyos apa/fia távirányítós autó versenygés is... az szerintem már örökre illúzió marad, hogy boldog családdá válhatnak valaha is, főleg úgy, hogy még egy hálaadást sem tudnak együtt ünnepelni... gyaníthatóan a végjáték előkészületeit látjuk az fbi nagytermében, ahol komoly munkával göngyölítik fel a szovjet kémek mintáit, és egy chicago-i eset tényeit próbálják rávetíteni a fővárosi tevékenységekre -szorul a hurok, érzem... (a posta-robot láthatóan a legnagyobb koponya az fbi-nál, még azt is tudja, hogy miképp kell használni a liftet...) (##05.03.)

„mom, how old were you when you first started having sex?”

mi a jobb döntés, ha a szüleivel együtt a kisgyerek torkát is átvágod, vagy ha életben hagyod őt, ezzel egy életre traumatizálva, mert mindörökké nyomot hagy benne az, hogy ő találta meg vérbe-fagyva a szüleit...? elizabeth megint a legkeményebb megoldáshoz nyúlt a disszidáló szovjetek kapcsán, de ugye egyébként is az esetek többségében a radikalizmusban látja az üdvözítő megoldást -például akkor is, amikor rá akarja venni a férjét, hogy raboltassanak el egy ifjú lányt bulgáriában, hogy ezzel kényszerítsék az apját a cia-s titkok elárulására... ez a lány kimmy, akit már évek óta látunk felbukkanni philip egyik alteregója mellett, így persze komoly dilemma hősünknek, hogy beáldozza-e ezt a dédelgetett kapcsolatot egy pillanat alatt. azért elsőre megpróbálja teljesíteni a felesége kérdését, és igencsak megkérdőjelezhető módon megfekteti a kiscsajt, de aztán a végére helyrebillen a morális iránytűje... pedig egy kis reményt csepegtettek belém az epizód elején, amikor jennings-ék összemelegedtek kissé, pedig kondicionálnom kéne magam, hogy nem sok ilyen idillt kapok már a sorozattól... paige újra lapozhatott egyet a kémek nagy könyvében, az alkoholok és bunkó egyetemisták témakörében még nem árt neki a korrepetálás, igaz, legalább a külön testnevelés-órákon jól felkészült (bár az is durva rész volt, amikor az apja tesztelte a verekedős tudását)... (miért van az, hogy már nem először jön a cím a ’ki tud többet a szovjetunióról?’ heti-jelenetből? btw, több becsiccsentett kém-nők pillanatot követelek!) (##04.30.)

„he loves me. he loves you. but somewhere something got lost.”

el nem tudom képzelni, hogy milyen frusztráló lehet egy kém számára a kudarc -ha átverekszed magad egy csomó veszélyen és nem lesz kézel-fogható jele a munkádnak, vagy ha bevállalsz egy hosszú megfigyelést (megspékelve némi ágytálazással), és pont a cél előtt omlik össze az egész út... szóval én megértem elizabeth frusztrációját, még talán az a csoda, hogy képes ennyire emberként funkcionálni, mint amit most látunk tőle... mert persze veszélynek teszi ki paige-et, de ugyanakkor arra biztatja, hogy haladjon kis lépésekben, és igenis élje meg azokat az ifjúsági örömöket, amik édesebbé teszik az életet (az egy más kérdés, hogy a kedves lánya mennyire fogadja meg a tanácsait, és mennyi önfejűséget örökölt -bár tulajdonképpen az még nem derült ki a mai részből, hogy milyen minőségében feküdt le a sráccal)... philip is elég nyomorúságosnak tűnik, ahogy az adósság-görgeteg maga alá temeti, ahogy arra gondol, hogy volt már olyan időszak az életében, amikor éhezett, ahogy fekszik a felesége mellett magányosan az ágyban... sötét gondolatok, sötét hangulat, sötét képek -bár ez utóbbin kicsit tekerhetnének az operatőrök, mert a mondjuk betöréses részből nem sokat lehetett látni az elején... (##04.21.)

„we are soviets. we know how to keep secrets. it is what we do.”

értem én, hogy veszélyes volt a helyzet, és paige megszegte a kémek alapvető szabályát, amikor elhagyta a helyét, de akkor is nagyon csúnyán teremtette le őt most ezért az anyja, és ez nekem fájt... még szerencse, hogy utána emberi módon is meg tudták beszélni a dolgokat, és végre elindult valami philip-pel is, elizabeth végre képes volt egy kicsit nyitni a férje felé -kár, hogy az emberben most már ott bujkál a kétség, hogy philip melyik kérdést teszi fel házastársi szeretetből, és melyik az, aminek a válaszát aztán továbbítja oleg felé... de a házasság és a bizalom nehéz dolog, stan is határozott lépésre szánja el magát, hogy mentse az általa protezsált szovjet pár életét -csak azért, mert a kedves feleség túlságosan megbízott valakiben (btw, elaltatták a gyanút az utóbbi időben stan barátnőjével kapcsolatban, de most gyanúsan szeretett volna bekerülni az fbi kötelékébe -éberség, kedves nézők, éberség!)... úgy tűnik, hogy elizabeth-nél végleg elszakadt a cérna, és bármilyen kétségesebb szituációban az erőszakot találja a legcélravezetőbb megoldásnak... (tisztelem az alkotókat, amiért utánanéztek az orosz kultúrának -és jelentem, a szoljanka tényleg jóféle kaja!) (##04.12.)

„it’s easy to see things as very black and white. but the world’s complicated.”

csak az americans-ben szólhat egymás után egy táncra perdítő talking heads nóta és egy igazi eleganciát kölcsönző klasszikus csajkovszkij... nem tudom, hogy miért akarják elidegeníteni elizabeth-et tőlünk, de nem nagyon örülök ennek az iránynak -mármint a stressz miatti kimerültséget még megértem, de alvása után is csak egy fél-mondatot tud odavetni philip-nek. de ami még jobban fájt, hogy az eddigi őszintesége megbicsaklott azzal, hogy elhessegette paige fejéből azt a gondolatot, hogy a kémek igenis bevetik a szexualitást is, mint az információ-szerzés egyik fontos fegyverét (és nem nagyon értem, miért kell ködösítenie -mert az oké, ha kirobbanó agyvelőt lát a lánya (még ha akaratlanul is), a szex viszont tabu marad örökre?)... úgy tűnik, hogy azzal akarnak az írószobában rájátszani az utolsó évad jelentőségére, hogy előszednek karaktereket a múltból, ezzel kicsit lábon lőve a hozzám hasonló szeniliseket, akiknek nem mindenki fog (elsőre) beugrani (oké, mondjuk a problémás orosz házaspárra például emlékeztem (valamennyire))... egyre mélyebbre merülünk a korabeli politikai viszonyokba, már nem csak a fegyverkezési verseny végpontja van terítéken, de reagen leépülő szellemi ereje is. (##04.06.)

„it’s hard to trust the americans.”

nem gondoltam volna a kezdeteknél, hogy végigkövetjük jennings-ékkel a teljes reagen-érát -de már itt vagyunk 1987-ben, gorbacsov kétségbeesetten próbálja jó irányba fordítani a szovjetuniót, fegyver-leszerelésről tárgyal a két nagyhatalom, ott a változás szele a levegőben. csakhogy változni piszok nehéz -főleg ha kezedben lévő hatalomhoz ragaszkodsz... elizabeth megint ott van a sűrűjében, végkimerülésig teljesíti a küldetéseit, ha kell a testét adja a célért, néha vért is ont (ezt önszorgalomból teszi most épp), és legnagyobb bánatomra napról/napra egyre messzebb sodródik philip-től... furcsa látni elsőre a férjet, ahogy a nyomasztó súlytól megszabadulva lebeg a mindennapokban (még line-dance-el is). és sajnos jól látszik, hogy mi lesz az utolsó évad egyik fő-témája: jennings-ék egymás ellen... és persze izgalmas lesz nézni az összefeszülésüket, de én annyira szerettem őket, amikor szövetségben, szeretetben végezték a dolgukat, hogy most nem kívánok közöttük egyetlen cseppnyi feszültséget sem... paige sokat lépett előre a kém-ranglétrán az átugrott időben, és jó látni őt a terepen, még ha nem is tanult el mindent trükköt az édesanyjától... egyfelől jó érzés, hogy újra elmerülhetek a nyolcvanas években, és hosszasan hallgathatom a dallamos orosz beszédet, másrészről kicsit szokatlan volt ez a kezdés a több zenés-montázs miatt, bár csak egy picit zökkentettek ki a popszámok, mert alapvetően jól festették alá a nyomasztó hangulatot, ami a sztoriból és a képekből áradt. (##03.29.)

„i’m tired of feeling shitty.”

ó, én legutóbb inkább külső hatásokra gondoltam, amikor arról írtam, hogy akadályokat kell majd elgörgetni a hazaköltözés elől -pedig úgy néz ki, hogy a nagyobb problémák belülről erednek majd, egész a lélek mélyéről... rengeteg intő példára figyelhetnek fel jennings-ék -például, hogy milyen az, amikor egy család kettészakadt a hazaköltözés miatt; vagy hogy az újabb generáció kémei könnyen hidegebb és számítóbb gépekké válhatnak, mint amilyenek ők maguk valaha lennének (bár azért tuan arcán is mintha átvillant volna a megrendülés, amikor a kivérzett srácot figyelte -igaz a jelenet annyira hatásosan volt felépítve, hogy mi nézők is megrendültünk, lehet hogy csak ezt akarom kivetíteni rá...) és persze hogy rossz passzban vannak hőseink -philip-nek elege van az egészből, de azért a szíve mélyén tudja, hogy a kémtevékenységével jót tehet a népének, így nem adhatja fel (szép párhuzamot kap emellé stan, akinek szintén elege van abból, hogy mindenki veszélyben van körülötte, aki csak a munkájához kapcsolódik). elizabeth is feszültebb a szokásosnál, ki is oszt az önvédelmi oktatáson egy nagyobb pofont paige-nek, aki szerencsére nem kezd rinyálni, hanem teszi a dolgát, szépen fejlődik részről/részre -plusz elizabeth-nél az is jól látszik, hogy anyaként és nőként nem szívesen adná fel azt az anyagi biztonságot, amiben élnek... szóval itt állunk most, a szív és az ész hidegháborújának közepén, és nem tudjuk eldönteni, hogy melyikük győzelmének örülnénk igazán... (#05.31.)

mint ahogy a nagy fazék borscsot szokás, kis lángon forraltuk fel az eseményeket, ez volt az idei évad nyerő receptje... mert ugyan akadtak akciók, hőseink rendszeresen jártak washington-on kívül is kémtevékenységet folytatni, de leginkább az volt a célja az íróknak, hogy lelkileg megtörjék jennings-éket... hogy úgy érezzék, hogy a munkájuk során már annyi sötét dologba kellett mártaniuk a kezüket, hogy nehéz lesz lemosni valaha is azokat. hogy foszladozni kezdjen a bizalmuk a szovjet döntéshozókban (ide futott ki a vírusos- és a vetőmagos-szál is, valamint abban sem lehettek biztosak, hogy egy kollaboráns homlokának nyomták a fegyvert az évad legfeszültebb perceiben). szóval el kellett juttatni őket arra a pontra, amikor azt mondják, hogy elég volt... bár az évad közben nem érezte az ember, de így utólag végignézve az ívet, már látszik, hogy szépen készítik elő a végjátékot... fura érzés, hogy ennyire megkedveltem a kezdetben leginkább neuralgikus pontnak gondolt tinilányt, de most már be merem vallani, hogy idén a paige-es perceket vártam leginkább minden részben, mert nagyon tetszik az, ahogy a szülei bánnak vele, és ahogy ő kezeli a megváltozott helyzetet -bárcsak ilyen szépeket mondhatnék henry-ről is... mint ahogy a szovjetunióban zajló eseményekhez is ambivalens a viszonyom -mert tök érdekes, ahogy bemutatják a korrupcióban fulladozó fogatlan nagyhatalmat, ugyanakkor azt érzi az ember, hogy céltalanul lóg az egész szál a sorozat testén. de könnyen lehet, hogy a jövő évi nagy lezárásban majd az is szépen belesimul az egészbe. az írók eddig is tökéletesen végezték a munkájukat, miért épp’ most mondanának csődöt...?

„i miss my old name, too.”

oké, hogy múltkor hirtelen felindulásból kimondták a régóta érlelődő mondatot: ’menjünk haza’, de azért azt mindenki gondolhatta, hogy ez nem lesz olyan egyszerű... mert meg kell szervezni mindent (ez évekbe is kerülhet), és hát ott van a nagy kérdés, hogy mi lesz a gyerekekkel -hogy mikor legyen nekik megmondva, hogy mostantól a nagy (és hideg-szürke) szovjetunió lesz az otthonuk, hogy egyáltalán képesek lesznek-e beilleszkedni, hogy elbírják-e ezt a terhet. vagy hogy mi lesz a nevük odaát... ügyesen szövik a szálakat, mert a név-kérdés egy másik vonatkozásban paige-ben is felmerült, és abban is biztos vagyok, hogy nem véletlen, hogy most már láthattuk philip teljes otthoni rokonságát is, mert ezek után kell hogy legyen szerepük a végjátékban is... (btw, azzal mi történt, hogy philip szereti az amerikai életüket, a magasabb kényelmi szintet nyújtó fejlett nyugati országot...?) érdekes döntés volt pastor tim-mel megbeszélni ezeket a problémákat jennings-ék részéről, de lehet hogy úgy vannak vele, hogy a lelkész úgyis kilép az életükből, úgyhogy nem okozhat bonyodalmakat... (biztos megértjük majd azt, hogy miért követjük ilyen sokat oleg-et a szovjet korrupciós dzsungelben -bár már azért megérte a rászánt perceket, hogy ledöbbentsenek az édesanya őszinteségével a gulággal kapcsolatban.) (#05.24.)

„your life is a lie.”

az az elkerekedő tekintet elizabeth és philip arcán, amikor henry elkezd arról mesélni, hogy mit látott az fbi-jál való látogatása során -és nem, nem a mail robot emlegetésével érte ezt el a szüleinél... oké, könnyedebben kezdtem, hogy nehogy megülje valakinek a gyomrát ez az írás, mert az epizóddal együtt nekünk is mélyre kell menni... bár először csak a külsőségeket látja az ember -mondjuk örül annak, hogy idén kitágították hőseink munkaterületét, és beutaztatják velük amerikát, nem csak washington környékére korlátozzák a kém-tevékenységet. aztán kicsit értetlenkedik azon, hogy miért kell valakit negyven év után zaklatni, még ha háborús bűnöket is követett el az illető. aztán megértjük, hogy a sztori szempontjából miért fontos ez -egy döbbenetesen erős jelenet segítségével... ahogy lereagálja a szembesítést a két jennings (az egyik kételkedik, a másikat túlfűtik az érzelmek). aztán a hazugság rétegei lehullanak, és a romok között állva még mindig nem érted, hogy miért kellett tönkretenni egy család életét, miközben beléd mar az az érzés is, hogy jennings-ék túlságosan magukra vették a régmúlt történetét, ahol a hatalom arra kényszerített valakit, hogy öljön. ...itt most nagyon el kellett szakadnia a cérnának... (fura látni, hogy a szétmálló szovjetunióban már úgy lehetett szidni a kgb-t, hogy nem járt érte azonnali fejbelövés...) (#05.17.)

„your lives are mechanically programmed -stimulus, response, stimulus, response, stimulus, response.”

számtalan kétes dolgot tettek már az igazi hazájukért, embert is öltek már, mégis úgy érzem, hogy ha van két ember, aki megérdemli a boldogságot, az elizabeth és philip -mert ők nagyon keményen megdolgoztak ezért a házasságért, ezért a szerelemért... úgyhogy persze olvadt a szívem a titkos esküvői jelenetnél, ami annak ellenére volt szép, hogy lenyestek róla minden giccses külsőséget. plusz beengedték a ceremóniával a sorozatba a vallás egy másik vetületét... nem is baj, hogy más szögből is látjuk a vallásos embereket, mert a végére sikerült nagyon felhúzniuk tim atyával, akiről kiderült, hogy mennyire egy kétszínű féreg, aki a titkos kis naplójába írja le a kegyetlen szavait -mert úgy gondolja, hogy paige sokkal nehezebb dolgokon ment keresztül lelkileg, mintha megerőszakolták volna... (no, azt hittem hogy nem fogok tudni érdemben írni az epizódról, mert nem igazán éreztem egy egységes gondolatot ebben a háromnegyed órában, inkább csak továbblöktek az írók minden szálat egy kicsit -és újdonság hiányában nehéz újat mondani. ilyenkor jönnek az ilyen típusú a vatta-szövegek, mint ez...) (#05.10.)

„this is dr.tippens’ office. for your appointment thursday at 2:00 pm, dr.tippens is not available. there’s going to be a substitute, his colleague, dr.penderson. he’s a very dear, old friend, and he’s never too busy to help someone in need.”

(bele is őrülnék, ha ilyen kódnyelvet kéne beszélnem, mint ami az idézetben is van...) örülök, hogy a sorozat alkotói nem néznek hülyének minket -hogy úgy gondolják, hogy elég egy szépen bekeretezett fotó az asztalra vagy a párkányra, és máris tudjuk, hogy kinél járunk, még ha annak a most felbukkanó mellék-karakternek nem is ugrana be elsőre az arca. és muszáj, hogy emlékezzünk, mert ma nagyon mélyen merültünk a múlt homályos részleteibe... emlékeztek még a tinilányra, akinek a papája fontos tisztséget tölt be? újra itt vannak, és a szokásos lehallgató-kazetta csere után a segítségükkel kiderült, hogy a tavaly kínkeservesen megszerzett vírust (na, arra biztos emlékeztek) bevetették a szovjetek -afganisztánban... és a thaiföldön meghalt ex-fbi ügynökre emlékeztek még? csak mert az íróknak most lett fontos, hogy újranyissuk az aktáját... és hé, ugye nem felejtettétek még el a szerencsétlen sorsú martha sem, ugye? csak mert egy szomorkás jelenetben őt is újra láthatjuk... (csak a tuan-szálat nem tudtam beilleszteni ebbe az analógiába, annak jelenleg még nincsenek múltbéli gyökerei -mert még oleg-nek is vissza kell emlékeznie egy csomó régi históriára...)  (#05.06.)

„looks like slow kung fu.”

...mármint a tai chi-re vonatkozik az idézet, de kiterjeszthetjük ezt az értelmezést az egész sorozatra is, ami olyan mint egy jól működő lassított felvétel... még az autós üldözéseiknél sem piszkálják a sebváltót, hanem pont olyan tempóban követnek valakit a kocsikkal, ahogy a jól dolgozó kémek tennék a valóságban... persze lehet kvázi kém-tevékenységet folytatni durvább módszerekkel is -mondjuk rátörni valakire az ajtót és feltúrni a szobáját, de ezt a módszert inkább a szovjetek preferálják... oh, de hagyjuk a kémkedést, mert megint annyi csodálatos drámai pillanat az epizódban... keri russell szokás szerint csodálatos volt az összes jelenetében, és a lányával való őszinte beszélgetésében leginkább azt szerettem, ahogy a szeme alatt kirajzolódtak a kis erek, mert valahogy még nagyobb súlyt adtak az amúgy is súlyos mondandójának... abban viszont tévedtem, hogy hősnőnk a behálózott megfigyelt személye miatt féltékenykedni fog -mert pont hogy philip büszkeségét baszkurálja az, hogy ő nem volt képes megtartani a saját behálózott személyét... gabriel önkéntes nyugdíjazása után visszább-léptünk eggyel, így újra jöhet a feszült viszony claudia-val... (#04.30.)

„i can’t be your girlfriend anymore.”

ki a fene gondolta az elején, hogy attól leszek boldog egy kémes sorozat nézése közben, ha intim családi pillanatokat mutatnak...? pedig megint azok voltak a legjobb pillanatok az epizódban, amikor a szülők interakcióba léptek paige-el, tisztáztak dolgokat, vagy csak lelkileg támogatták (szegény henry-t már kezdem sajnálni, hogy kimarad ezekből a meghitt pillanatokból...). és most ugye volt miért pátyolgatni paige-et, mert végre elszánta magát a kapcsolata befejezésére (persze, titkokra nem lehet építkezni hosszútávon), és végtelenül örülök annak, hogy itt sem érződött tinilányos hisztinek a szakítás -bár ennyi tinilányos pillanat még simán beleférne a karakter összetettségébe... eközben egy kvázi családtagtól is búcsúzni kényszerültünk, mert nem csak jennings-ék, de én magam is úgy tekintek gabriel-re, mint egy pót-apafigurára az életükben, és akkor is meg fogják érezni a hiányát, ha azért nem volt tökéletesen felhőtlen a viszonyuk -és az elválás sem (legalábbis philip kapott néhány komolyabb szót is az utolsó pillanatban). most már kíváncsi leszek, hogy mire megyünk az idei gabonás főszállal -ahogy abból is kisülhet valami pikáns, ha elizabeth magára veszi a ’megcsalását’... (#04.30.)

„he writes about the capitalist class structure being a kind of slavery and how revolution is necessary to create and achieve a workers’ state so that no one is exploited. i mean my whole country came out of those ideas.”

a múlt a ragadós kezeivel újra-és-újra visszahúz... philip továbbra sem tud szabadulni az orosz kísértetektől, sőt, most majd tovább rágódhat azon, amit sikerült megtudnia az apjáról (miért is lenne makulátlan a családi háttere)... de elizabeth-re is rátörnek a nosztalgikus élmények, mert felbukkan az ajtajukban az a bőrápoló termék, amivel ő is házalt, amikor a koreai család mellé volt beépülve -és jól emlékszünk mindannyian, hogy ez az az ügy, ami épp’ annyira fáj hősnőnknek, mint philip-nek a labor-béli fiaskó... és milyen rossz lesz majd most nekik, ha gabriel tényleg leadja az amerikai szolgálatát, mert elveszítik az egyetlen embert, akivel őszintén megoszthatják ezeket a lelki bajaikat... no, azt hiszem volt egy kis megvilágosodásom! eddig azt hittem, hogy azért tartják oleg-et a show-ban, mert túlságosan megszerették az írók a(z amúgy tényleg szerethető) karakterét, de mikor elizabeth marx-ról elmélkedett, és arról, hogy problémák vannak az egyenlőséggel a marxizmusra épülő szovjetunióban, akkor értettem meg, hogy miért fontos az, hogy oleg-et nézzük, amint a szélmalomharcát vívja a korrupcióval... (#04.29.)

„if there was a grain that could resist pests, drought, fungi, the poorest people in the world could feed themselves -even in third-world countries or under the worst dictatorships. you see, famines cause wars.”

noah emmerich egy hozzánk hasonló perverz ember, aki ha a kezébe kaparintja a kamerát, akkor hosszan elidőzik a színésznőkön a képeivel. ugyanakkor a szex-jelenetei közben nagyon nem-szexi dolgokat is megenged -nem értem például, hogy philip-nek miért épp’ az ágyban villan be a keserű gyerekkora... de elizabeth is csak a munkára tud gondolni a nyalása közben -meg a kedves férjére, mert bár egész kansas-ig kell menniük, hogy kielégítően el tudják végezni a feladatukat, igazából most egymás társaságára vágynak leginkább. jobban, mint valaha... főleg mert a munkáról is kiderül, hogy feleslegesen lengették a központban a vörös zászlót, nem mérgezni akarják az orosz népet az amerikai tudósok, hanem éppen hogy jóllakatni. az sem segíti a hatékony tevékenykedését jennings-éknek, hogy philip most érte el a lelki mélypontját, már mindenre érzékenyen reagál -főleg arra, ha ártatlan életekbe is kerülnek a tetteik... (kicsit hamar és túl egyértelműen dobták be azt a csavart, hogy stan szőkéje is kém lehet -biztos, hogy lesz még csavar ezen a szálon...) (azért azt megnéztem volna, hogy oleg levarrja mind a három csajt, akit randira rendelt oda neki az édesapja...) (#04.28.)

„lucky for you, you just ran into the carob-gorp-eating-hiking-expert of topeka.”

egyetlen kardinális kérdésem lenne: honnan a fenéből szereznek a díszletesek amerikában ladát, dacia-t meg trabantot? a szovjet konzerv-dobozokról már nem is beszélve... nem ám, az egyetlen kérdés, ami igazán foglalkoztatott ma, hogy mennyire igaz az a kifogás, hogy a sok teher miatt nem akarták elvállalni jennings-ék az újabb megbízatást, és mennyire szólt ez a vonakodás annak, hogy erősebb vonzalmat éreznek egymás iránt, mint eddig bármikor, és nem akarják, hogy a munka miatti szexuális érintkezéseik befolyásolják ezt az állapotot? mert nekem erősen úgy tűnt, hogy ez utóbbi lehet a nagyobb ludas... oh, drága paige, mennyire mosolyogtam, amikor előjött a családi vénád, és nancy drew módjára kutattad végig a tiszteletes hajlékát, mert ez egy újabb lépés volt a kémmé válás rögös útján... bár engem érdekel a moszkvai nyomozás is, azért örülök, hogy oleg szálát lelki útra is terelték, főleg mert az édesanyján keresztül most engedtek egy kis fényt is a sötét szovjet valóságra... stan-nél viszont képesek voltak egy első évados csúnya ügyet előszedni -bár szerintem alig várták az írók, hogy kiboríthassák ezt a csontvázat a szekrényből... no, négy rész kellett, hogy philip idei nagy meglepetése amerikába érjen, úgyhogy jövő héten megint tocsoghatunk majd az érzelmi sokkokban... (#04.18.)

„being in a relationship is complicated. you don’t share everything. you hold back what you need to. everybody does.”

ma ilyen dicsérős hangulatomban vagyok, úgyhogy azt hiszem, csak szépen felsorolom, hogy miért respektáltam ennél a résznél a készítőket: 1. mesterien vezetik a paige szálat, imádtam azt az ötletet, hogy a szülei beavatják a titkos küldetésükbe, így közelebb engedve magukhoz; 2. örülök, hogy philip-re hat leginkább a búza-ügy, mert előhozza belőle a sanyarú szovjet gyermekkor emlékeit; 3. elolvadt a szívem az apró romantikától, ami oklahoma-ban kijutott a cowboy-nak meg az ő hosszúcombú asszonykájának; 4. nagy respect a location csapatnak, mert sikerült olyan környezetet találni, amiről elhiszem, hogy moszkvában járunk; 5. ...és ha már a szovjet főváros utcáit és piacait rójuk, akkor szerintem mindenki számított arra, hogy egy ismerős arcba botlunk, és lám tényleg, kicsi a világ...; 7. roxy music-kal mindent jobbá lehet tenni, főleg ha igazi nyolcvanas-évek hangulatot akarunk teremteni... (az fbi-os szállal még nem tudok mit kezdeni, de azt biztos, hogy stan-ék nem nagyon ismerik az intim-szféra fogalmát... (#04.13.)

„they once had a lincoln. now a reagan.”

áh, szóval akár össze is lehet fűzni a vegyifegyvert és a mezőgazdasági szálat -mert mindet lehet arra használni, hogy a szovjet népnek rossz legyen, és így amerika (még nagyobb) fölénybe kerüljön a hidegháború kétes frontjain. merthogy a gabona jórésze az usa-ból került át az orosz anyaföldre, így lehetséges, hogy felmerült az amcsikban, hogy tegyenek valamit a szállítmányokkal, ami megbetegíti vagy megöli az ’ellenfeleiket’ -de lehet hogy ez csak a szovjet paranoia hagymázas rémálma volt (bár bizonyítéknak ott van az, hogy elizabeth talált egy kísérleti telepet egy csomó növénnyel meg bogárral)... de majd hőseink jó utánajárnak ennek a rejtélynek, ál-bajuszban, ahogy náluk szokás. megmosolyogtató volt, amikor a megfigyelésük alatt tartott család oroszul kezdett vitatkozni, és a bocsánatkérésükre érkező ’we understand’ mondat elizabeth szájából mennyire kétértelmű volt -mert persze hogy megértik, a nyelvet is... örülök, hogy paige-el minden szinten szintet léptek -hogy a családjával nem egyhelyben járnak a matthew-probléma körül, hanem tevékenyen próbálnak kitalálni valami megoldást (egy kis kémtrükköt tanult az érzelmek kontrollálásához, ez majd jól jön később is, ha a családi útra lép a kiscsaj), de a sráccal is továbbléptek már -eljutottak egészen a tapizós fázisig... (#04.08.)

„i am a consultant to your department of agriculture. and i tell them everything about the broken system in the soviet union.”

egyből az arcunkba robbant a nyolcvanas évek már a főcím előtt, és nem csak a zene miatt, de az amerikai középiskolákban mindig ott kísért john hughes akkori szelleme... aztán egy zseniális montázzsal néztük meg a hidegháború két fő ellenlábasának az életviszonyait -ezzel exponálva azt, hogy az idei évadban valószínűleg fontos lesz a mezőgazdaság. mert pl. philip-ék is egy ezen a területen dolgozó szakemberrel játsszák a következő nagy long con-jukat. ráadásul megnézhetjük majd a túloldalt is, mert szerencsére oleg-et nem állítottuk parkolópályára, hanem követtük egész moszkváig, ahol a hátára kapaszkodva belevethetjük magunkat az omladozó szocializmus bürokratikus korrupciójába... egy kicsit azért paige-el is foglalkoztunk, és henry is jó szokásához híven felbukkant egy pillanatra... valamint a gyilkos kóros szál is kapott egy nagy fura coda-t -el sem akartam hinni, hogy tényleg meg mertek húzni egy tíz perces néma jelenetet, amiben annyi történik, hogy hőseink (és segítőik) ásnak. és ásnak. és ásnak. szürreális ezt a szikár tarrbélaizmust egy amerikai sorozatban látni... (tudtam én, hogy ismerős valahonnan a szovjet mezőgazdász felesége: irina dvorovenko volt a kevés jó dolgok egyike a flesh and bone-ban.) (#04.07.)

„do you think your family would no longer love you if you quit? do you think the world would stop spinning?”

...és még a fináléra sem voltak hajlandóak emelni a sebességen... persze ez nem azt jelenti, hogy egy-helyben álltunk volna, sem azt, hogy üresen járt volna a motor... mert például az első tizenöt percbe komoly mennyiségű feszültséget sikerült préselni, ahogy az fbi marok-összeszorító akciójának drámai következménye lett hirtelen -és az a jó, hogy william-ből ki is nézel egy ilyen közveszélyes húzást, főleg azért, amit később ő maga fel is hoz az egyik monológjában: mert nincs mit veszítenie, nincs senkije, egy magányos ronin, aki idegen földön próbálja legyőzni a gonosz imperialista sárkányt... azt hiszem senkiben sem merült fel az, hogy áruló lesz a dokiból, így talán jennings-ékért nem izgultunk annyira. mondjuk szegényeknek így is van elég bajuk, mert a kgb szeretné az anyaföldön tudni őket, ami már csak a gyerekek miatt sem opció számukra. és akkor még nem hallottuk philip panaszait, aki az est-en kifakad, mert utálja az utazó ügynökös állását -de mi tudjuk jól, hogy igazából arról a mesterségéről beszél, amiről nem beszélhet nyíltan ennyi ember előtt... a rezidentúrán nagy változások elé nézünk, és most inkább a két férfiú távozására gondolok, és nem arra, hogy egy nő kapja meg (ideiglenes) a karmesteri pálcát... (először azt hittem, hogy egy tök új szállal vezetik fel a jövő évet, de aztán néhány pillanattal később már értettem, hogy mit keresünk egy szovjet börtönben -felkészültünk arra, hogy philip élete gyökerestül fog felborulni jövőre...) (jól időzítik mindig a kor-dokumentumokat, egy finálé alá egy nagydöntő, az 1984-es superbowl dukált.) (#02.15.)

kicsit fáztam ettől az évadtól, mert félő volt, hogy egy problémás tinilánnyal tönkretesznek mindent -de most megkövetném az írókat, mert kifejezetten jól jöttek ki a paige-vonalból. nem voltak nagy hisztik, csak egy logikusan felépített karakter, aki szépen felnőtt az évad alatt... ami viszont még ennél is jobban tetszett, az az, ahogy a martha-ügyet kezelték. de egyébként is az évad egyik fő-témájává emelték a következményeket, azt, hogy a kémkedés nem csak maguknak a kémeknek veszélyes foglalkozás, hanem mindenkinek, akivel interakcióba lépnek, akiket behálóznak, akiket megtévesztenek az információkért cserébe... az ilyen jól működő írói fogásokért, valamint a mesterien építkező sztoriért azt kell mondjam, hogy ez lett eddig a legélvezetesebb évad, és ez mindenképp jó jel a jövőre nézve.

„i always wanted to be like that, no matter what. to fight back. dangerous didn’t matter.”

ó, milyen okos építkezés zajlik az írószobában, most rakják a keresztgerendákat az alapokra, hogy a fináléra teljes legyen a ház... mert végre az fbi-nál megmutathatják, hogy igazán értenek a szakmájukhoz -elkapták a gyeplőt, karnyújtásnyira a lehetőség, hogy oroszt fogjanak (oké, ehhez kellett az is, hogy oleg lelke zaklatottá váljon, és egy apró tippet nyújtson át stan-nek, vörös szalaggal átkötve, ’biológiai fegyver!’ logóval ellátva). és jelenleg csak reménykedni tudunk abban, hogy a kelepcébe csak a vírusos bácsi fog belesétálni, és nem philip vagy elizabeth... azért is katasztrofális lenne egy ilyen újabb csapás a családra, mert nagyon ingatag most a helyzet paige-dzsel, aki természetesen kiakadt azon a reflexből elkövetett nyakon-szúráson -így most próbálja jobban megérteni az anyját (tök jó volt a közös beszélgetésük), és mindent tudni akar, amit a szülei tevékenykednek az extra túlóráikban -oh, girl, jobban jársz, ha tudatlanul ártatlan marad a lelked... (ahogy várható volt, némi zavaros romantika is alakulni kezdett a kiscsaj körül, még nem tudom, hogy örüljek-e ennek...) (#02.15.)