soroló

„ladies and gentlemen, it is without a doubt a good time to be in the superhero business.”

jééé, én olvastam ennek a képregénynek az első füzetét anno, aztán valamiért nem folytattam (az dereng, hogy a magyar rajongói fordításához jutottam csak hozzá, és akkoriban még nem éreztem olyan biztosnak az angolomat, mint manapság, hogy gond nélkül belevágtam volna a folytatásba) -de most itt a nagyszerű alkalom, hogy mozgóképen élvezhessem garth ennis újabb ódáját az erőszakhoz... tudom, hogy sokan megcsömörlöttek az elmúlt évtized szuperhős-dömpingjétől, amit mondjuk én nehezen értek, mert szerintem van annyira változatos a műfaj, hogy ki lehet belőle csipegetni azokat a gyöngyszemeket, amik működnek nekünk, de ti kétkedők, higgyetek nekem, hogy ez a sztori nem egy szokványos latexben ugrálós komolytalanság. óh, nem... jól ráéreztek a produceri székben ücsörgő seth rogen-ék, hogy most időszerű a sorozat, amikor már mindenki ismeri a szuperhősös sztorik alap-szabályait, így lehet igazán értékelni azt, ha valaki kiforgatja a zsáner kellékeit. ahol a különleges képességű csodalények megmentik a világot, ha nagyon muszáj, de alapvetően lelkileg romlottak, és nem áll távol tőlük a megaláztatás és az erőszak sem, rohadnak a csillogó felszín alatt. úgyhogy könnyű szurkolni a zavart átlagembernek és keménykedő partnerének, hogy egyesével vadássza le az összes mocsadékot az égről... jól össze volt rakva ez a pilot, a rendező dan trachterberg nevét szívesen látnám többször is a monitoromon, látszott az is, hogy nem spórolt az amazon a vizualitáson -és szerencsére abban is szabad kezet kaptak az alkotók, hogy maximálisan a felnőtt szórakozás irányába vigyék el a show-t (elsősorban a garth ennis-i vérgőzösséget sikerült megfelelően adaptálni)... (tényleg lehet olyat, hogy egy zeneszerző kölcsönvesz egy témát egy kollégája filmjéből? csak mert (a) the man from u.n.c.l.e. egyik dallama bukkant fel egyszer csak az epizódban...) (×07.26.)

„the adversary, destroyer of kings, angel of the bottomless pit, prince of this world and lord of darkness”

neil gaiman sosem tud kivetkőzni magából -és pont ezért szeretjük. ő az, aki tökéletesen vegyíti a fantázia-világot a valósággal, aki értő kézzel nyúl a mitológiai elemekhez, és aki bolondozni is tud a jobb napjain. úgy tűnik, hogy sorozat-készítőként sem tagadja meg magát, és pont úgy ír forgatókönyvet, mint egy regényt vagy egy novellát. talán egy kicsit túlságosan is úgy... bár nem mondanám, hogy igazán zavart a sok narráció itt a kezdésnél, de talán egy fokkal irodalmibbá tette a részt, mint amit egy mozgóképtől megszoktunk, sűrűnek érződött a pilot az itt átadott információ-áradat miatt... de így legalább nem mondhatjuk, hogy nincsenek megfelelően lerakva a baljóslatú alapok, hogy ne hozott volna lázba a szerző az apokalipszis árnyékával... de persze a lelkesedéshez kellett még két kulcs: michael sheen és david tenant, akik nem csak a ruházatukban különböznek egymástól, de nagyszerűen fogták meg a karaktereik közötti különbségeket is, az angyal görcsös és folyton zavarban van, a démon viszont űberlaza és beleszarós. és mindkettejüknek tökéletesen áll az adott szerep... nem azt mondom, hogy ez a pilot húzott be a leginkább az elmúlt időszakban, de ilyen tehetségek mellett nem hiszem, hogy nagyon félre tudna menni valami a fináléig. bízni kell. hinni kell. (×06.05.)

„in life, sometimes you got to eat a whole lot of shit.”

ejj-ejj, belengetni itt az elején, hogy valami drámai fog történni később -stresszesen nem szórakoznak ám olyan jól a nézők, mint kellene nekik... de lehet hogy csak az volt a baj, hogy palladino-éknak nehezen megy a finálé-írás, tavaly sem voltam elégedett a hangulattal, és most is visszavettek a vibrálásból... pedig voltak itt pozitív dolgok, bár azok inkább a jövőbe mutattak, a jelenben midge kicsit megfáradt a szakmája visszásságaitól (nem lehet női dolgokról beszélni a színpadon? a szülésről sem? menjen már a picsába az összes soviniszta dinoszaurusz!), később viszont rájött arra is, hogy ezért a nehéz kenyérkeresetért mennyi mindent kell feladnia (még lenny bruce is szomorkás hangulatban lógatta az orrát ma végig, és ebből a negatív hullámból jócskán ragasztott át a kedves kolléganőjére is)... ráadásul joel is visszakanyarodott a régi önmagához, és végig-seggfejkedte az egész epizódot... ezek után tényleg azon fogok gondolkozni, hogy miért nem akarnak nekünk vibráló és felvillanyozó finálékat adni, amit kis üvegbe zárhatnánk, hogy a következő premierig őrizgessük a szívünkben... (nagyon furának tűnt az a szülőszobai megoldás, hogy az újszülött egy fiókban feküdt, amiben át lehetett húzni a túlsó helyiségből...) (hüh, de fura volt midge szőkén a flashback-jelenetben...) (##12.20.)

nagyon szeretem midge maisel-t, ahogy vibrál és sugároz, de úgy tűnik, hogy nálam az évadok fokmérője joel maisel marad... mert tavaly ő volt a szememben a kerékkötő, aki miatt nem tudtam felhőtlenül élvezni a sorozatot, idén viszont sokkal jobbnak éreztem azt a helyet, amit találtak neki az évad dramaturgiájában, így már nem is nagyon tudnék belekötni ebbe a tíz epizódba... és nem csak joel-t pozicionálták át egy kicsit, de más fény eshetett weissman-ékra is (főleg az első epizódokban)... az is jót tett az évadnak, hogy kimozdultunk new york-ból, mert az új helyszínek változatos hangulati elemekkel egészítették ki a polgári lakások és a füstös kis lebujok miliőjét... az nem volt kérdés, hogy midge továbbra is a szívem közepén fog csücsülni (rachel brosnahan-nal egyetemben), elkísérném a világ végére is, csak hogy egy kis időt tölthessek vele, hogy felpezsdítsen, hogy megnevettessen.

„oh, arthritis!”

örülök, hogy jane lynch-et casting-olták annak idején a borzasztó konkurencia szerepére, mert most megláttam őt, és egyből beugrott a teljes sztori-szála tavalyról, nem kellett kaparnom az agyamban, hogy mire is kéne emlékeznem... de azért is jó, hogy láthatjuk őt itt vendégként, mert nem csak harsánykodnia kellett ma sem, hanem megmutatnia, hogy a karaktere mennyire alávaló teremtmény, aki képtelen bármilyen együttérzést mutatni a betegekkel szemben... persze a kis gonoszkodásai miatt is kellett ő most, amikkel viszont csak azt érte el, hogy midge zárta a tévés közvetítést -és szétszedte a házat. és olyan jó látni, amikor szeretik őt az emberek, legyen az egy kis klub, vagy az országos televízió platformja. viszont a nagy nyilvánosság azért fontos, mert így könnyebben fogadják majd el a hozzá közel állók is azt, amit csinál... a tévés dolgokon túl eléggé az apák epizódja volt ez, abe-nek volt egy komolyabb összeomlása a sok stressz miatt (sose engedj egy professzort egy sajt-szeletelő közelébe!), de idősebb maisel is meglepően komoly volt, amikor a munkába temetkező fiával váltott pár kedves szót... (##12.19.)

„i think eisenhower’s penis is a slam dunk wherever you put it.”

mindenki titkon remélte, hogy midge első turnéja hatalmas siker lesz, de persze abban mi lenne a kihívás -gondolták az írószobában... úgyhogy kaptunk egy kisiklott vonatot, és nekünk végig kellett néznünk a baleset összes borzasztó részletét... de a legjobb az egészben az volt, hogy hősnőnk a felé áradó árvíz ellenére a felszínen tudott maradni, és akkor is tudott vicceseket mondani, amikor sírni támadt volna kedve a budoárja, a mosdatlansága, a kialvatlansága vagy a motel-szobája gusztustalansága miatt -mert ezeket a mini-drámákat mindig nagyszerűen bele tudta építeni a mondandójába... suzie-val megedzette őket ez a trip, ha ilyen összezördüléseket kibír a kapcsolatuk, akkor át fognak vészelni mindent... és (talán) az sem bántam, hogy a viharfelhőkkel sikeresen megküzdő csajok csak a legvégső elkeseredésükben kértek segítséget egy férfitól -leginkább azért nem, mert joel végre igazi férfinak mutatta magát... (öhm, egy strokes szám szól egy ötvenes években játszódó sorozat vége-főcíme alatt? ráadásul egész jól passzol is oda...?) (##12.19.)

„trust me, i know how to handle drunk, handsy guys. there’s no part of this body that hasn’t been groped or poked or pinched or patted.”

annyira imádom, hogy midge mindenkiből a legjobbat hozza ki -kivéve a saját családját... először azt gondoltam, hogy az írógárda a sznobságon akar kacagni egyet, ahogy a felhőben járó művészet-pártolókat mutatták sorban, de hősnőnk lelke már ebben a közegben is szépen előjött, ahogy megtalálta a kiállító-terem legszerényebb művészét. de a legelszálltabb (és legiszákosabb) arcból is kihozta a legjobb énjét -és igazából csak annyit kell tennie ehhez, hogy odafigyel másokra (rufus sewell úgy tűnik, hogy mindenféle figurára tökéletesen alkalmas, most is nagyszerű volt ebben a kis vendégszerepben)... eltelt egy év, újra éheznek a zsidó családok a yom kippur miatt, és én egy kicsit bánkódok, hogy most jött el az ideje annak, hogy midge bevallja a teljes családnak a nagy titkát, mert az éhségtől nem tudott senki igazán megfelelően reagálni rá, klasszikus kabarés fogásokkal folyton megzavarták a nagy bejelentést... (ühüm, joel maisel mindennap más nővel randizhat, de a felesége csak ne találkozgasson senkivel, mi...?) (hű, suzy családja sem egyszerű eset...) (##12.19.)

„lay low and don’t tell anyone until i decide the time is right. i. me. your father.”

abe weissman-t talán még sosem érte ekkora csalódás az életben -áh, tudjuk jól, hogy milyen kényes az öreg prof, mást sem él át, csak folyamatos csalódások sorozatát... persze a maga abe-es módján volt végigvezetve a megingó bizalma a két gyermekében, azaz számunkra szórakoztató formában morogta végig az epizódot, amiből csak az általam az idézetbe kiemelt rész volt igazán bántó, mert felsejlett előttem a saját apám képe, aki hasonló módon próbálta kontrollálni a családját... de a többi perc jópofa volt a hivatali csavarral, a bújtatott szexizmussal (’olyan progresszív vagyok, hogy majdnem vettem be a csapatba egy nőt is!’), és remélhetőleg a végére belátta, hogy nincs értelme hidegháborút vívnia a következő generációval... ahogy (huh, homlok-törlés) végre joel maisel is belátta, hogy nincs többé mentőöve midge irányába, új hajóra kell szállni. főleg, hogy a kedves ex-felesége nagyon aranyosan sodródik a cuki-doki irányába -de ezek olyan kis mamlaszok, hogy csak galamb-léptekben tudnak egymás irányába közeledni (úh, összeért a ruhába bújtatott lábuk a takaró alatt!)... suzie volt ma is a vicces pont, ahogy betagozódott a tábor igazi alkalmazottai közé, és nem csak az esti csacsogásból vette ki a részét, de még a farát is ott rázta a közös tánc alatt... (##12.13.)

„boy, i have got to stop saying the word ’sex’. i actually have never said ’sex’ this much before. i don’t think iv’ve ever said the word ’sex’ in front of my father...”

nagyon szépen fel voltak építve az események és a következmények ebben az epizódban. oké, kellett egy ürügy, hogy midge visszatérjen a városba, és hát a professzornak is ki kellett húznia magát a karibi parti alól, hogy a megfelelő helyen legyen a végjátékra, de ezek csak írói húzások a megfelelő dramaturgia eléréséhez... a lényeg, hogy midge útrakelt a sztoikus dokival, kicsit produkálta neki magát a kocsiban, majd jött az egy hullámhosszra kerülés a színház előtt. aztán még a díszleteket is ügyes újrahasznosították azzal, hogy a lány a kedvenc helyeire vitte a dokit. aki persze ennek örülhetett, hiszen jól szórakozhatott minden percben -és hát itt is szóbakerült midge nagy titka, csakhogy mindenképp rögzüljön belénk a nagy lelepleződéskor, hogy hősnőnknek mennyire kényelmetlen az új foglalkozása... tetszett egyébként ahogy midge reagált a kínos szituációra, hogy csak egy pillanatra fagyott le, aztán inkább felgyorsította a beszédét -és így is elmondta a pikánsabb mondatait, csak mindig szabadkozott utánuk egy kicsit... a nyári táborba hazautazás lehetett volna szívet-tépő, de az a rohadt piros wc-pumpa suzie kezében jól oldotta a feszültséget... (#12.11.)

„and this year, the winner of the mrs.steiner swimsuit pageant is...”

uh, nekem antiszociálisként azonnali halál lenne egy ilyen nyári tábor, amibe a new york-i zsidó családok előszeretettel jártak ebben az időszakban, mert nagyon nehezen viselném ezt az erőltetett jópofaságot, ami együtt jár a hegyi levegővel meg a hűs paradicsomlével... persze a sorozat átitatja a maga kedves naiv bájával az egész miliőt (olyan mintha a pleasantville idealizált ötvenes évek városkáját áthúznád vidékre) -ugyanakkor azt sem titkolja, hogy ezeknek a látszólag kedves embereknek legfőbb szórakozása egymás kibeszélése, a szaftos skandallumokon való csámcsogás (amik közül persze midge-ék különélése a legkiemeltebb beszéd-téma)...úgyhogy nagyon tudtam együtt rezonálni a zachari levi által játszott sztoikus doktorral, aki próbálja kivonni magát ebből az egész cukormázas idillizmusból, kellemes melankóliát hozva a fénylő tűzijátékok alá... jó ötletnek tartom, hogy ilyen kiruccanásokkal törik meg az évad ívét, hogy midge-et megnézhettük abban a közegben is, amiben felnőtt -csak azt sajnálom, hogy nem ugrott fel a színpadra produkálni magát, mert már nagyon szeretném azt, hogy a szülők megtudják, hogy milyen tehetséges a kislányuk... (a professzor úr annyira beharangozta a kora reggeli rutinjához tartozó ruhakollekciót, hogy valami durvábbra számítottam, mint amit viselt végül...) (##12.08.)

„drawing a man’s genitals is not easy.”

hmm, míg maisel-ék szemérmetlen paródiába mentek át (lásd mondjuk a megállás nélküli csacsogásukat a bankban), addig weissman-ékat bár körülveszi egy nagy adag humor (óh, azok a rosszullétek a rajzórán, hehe), addig közben komoly dolgokról is beszélnek a felszín alatt (a nők szerepéről a korban, az egyetemen, a művész-világban)... midge eközben teljes kapacitással éli a mindennapjait, a munkahelyén és a színpadon egyaránt -de ő már csak ilyen, túl tud ragyogni minden szituációt. mint mondjuk mikor egy barátnőjének kell segíteni megpuhítani a szigorú egyházi embereket. viszont nem is mindig tudja, hogy hol van a csillogása határa, ezért most is beleszaladt egy olyan szituációba, ami nekünk nézőknek is baromi kellemetlen volt (bár én edzett vagyok a kellemetlen humorral kapcsolatban, de én is szerettem volna, hogy fogja már be végre hősnőnk). úgy látszik most jön el az a pont, amikor vissza kell őt rántani a földre. pedig lenne még hely szárnyalni, tudna még előre lépni az áruházban és a klubokban is, de ezek a pofonok megtanítják ügyesebben lépni, erre jók ezek... (oké, hogy az amazon egy szabadelvű hely, de tavaly is ennyi ’fuck’ volt a sorozatban? ja, meg az akkori cici-villantást most egy kukival kellett kompenzálnunk...) (##12.08.)

„comedy is fueled by oppression, by the lack of power, by sadness and disappointment, by abandonment and humiliation. now, who the hell does that describe more than women?”

na látjátok, ezzel a joel-lel már tudok szimpatizálni, aki eltökélt, és határozottan oda tud csapni, ha mondjuk a családi megélhetése forog kockán (szép hosszú snittekben intézkedett a varrodában) -igaz, még most is vannak túl-lövései, de midge egész jól leszerelte az agresszív expanzióját... végtelenül szívmelengető az idealizált párizsi kép, ahol még az öreg prof is el tudja magát engedni, képes lelkesedni, szűkös ágyban aludni és bedobni egy abszintot egy csapat filozófussal, ha úgy hozza az este. no és ne feledjük a giccsesség legvégső határát sem: ’what a wonderful world’-re táncolni a szajna-parton, miközben szelíden esik ránk a kivilágított notre dame fénye... és nagyon örültem, hogy a párizsban begyűjtött tűzből sikerült haza is vinni egy nagy adag parazsat... midge eközben tovább küszködik azzal a szereppel, hogy háziasszonyból lépett elő a színpadi fénybe, hogy nem bírja még feldolgozni, hogy az ismerősei és szerettei is látni fogják az új szakmájában. és persze folyamatosan támadás alatt áll azért, mert nőnek mert születni -és olyan csodásan fel volt építve az elmés visszavágása az összes hímsoviniszta baromnak, akik viccesnek hiszik magukat, hogy a néző nem tehetett mást, mint hangosan tapsolt örömében a kanapéján ülve... (##12.07.)

„one minute you’re in new york, and the next you’re here in gay paree.”

erős a gyanúm, hogy a teljes stáb klasszikus musical-ek nézésével töltötte a szabad idejét a két évad között, felszippantva belőlük az összes csodás hangulatot, hogy aztán ezt az esszenciát teljes tüdő-kapacitással fújják bele ebbe a nyitányba... és nem arról van szó, hogy midge-ék dalra fakadtak volna úton/útfélen, de a zenés betétek tökéletesen imitálták azt a miliőt, mint ahogy a párizsi szomorkodás is jöhetett volna egy francia dalos filmből... ja igen, mert kimozdultunk a new york-i szűk közegből, és csodásan passzolt a bohém világ az eddigi kép mellé -még az is csak egy kissé volt csak zavaró, hogy mrs.maisel-nek tolmácsra volt szüksége, hogy mindenkit meg tudjon nevettetni egy füstös kis lebujban (óh, azok a féktelen fhranciák, árad az (erős) cigaretta füstje mindenütt, és még a férfiakon is tökéletesen áll a rúzs)... a tónus a kiruccanás ellenére maradt a régi, elképesztően gyors tempóban beszél mindenki, a szülők még mindig baromi élvezetes karikatúrák, rendre szürreális jelentekkel van tarkítva a színes sztori-szövet (kedves rablók, akik hazainvitálnak?) -ugyanakkor a végére azért egy csipetnyi drámát is odacsöppentettek, ami kellően fagyasztja a nagyon mosolygós hangulatot. és én azt remélem ettől a könnyes búcsútól, hogy új fejezet kezdődik majd ezek után midge (magán)életében, mert én személy szerint örülnék, ha itt le tudná zárni (végre) a házasságát... (##12.05.)

„you are the most innocent narcissist i know.”

nem gondoltam, hogy egy komoly lelki mélypontról indulva ilyen felemelő (avagy allegro) fináléval koronázzák meg az évadot (még akkor is, ha zokogás lett a vége) -mert tökéletesen és levegőbe-boxolósan összeállt minden, megtalálta a helyét a nagy egészben cynthia, hailey és betty cragdale is. csak rodrigo keresi még az útját, úgyhogy most csak táncolt egy sort a parkban, amivel visszaszerezte a békéjét és a múzsáját. (azt azért hozzátenném, hogy nem egy felhasználó-barát ilyen magas ponton elvágni a történetet -már megint...) (##02.19.)

a zenei darabokat ezerféleképpen elő lehet adni, apró kis finomhangolásokkal is különböző irányokba vihetjük el a művet. a mozart írószobájában is jól ismerik ezt a köztudott alkotói attitűdöt, ezért ők is minden évben finomhangolják a sorozatukat -idén komolyabb hangsúly-eltolódást eszközöltek azzal, hogy a nagyzenekart a háttérbe szorították, és a hailey/rodrigo kapcsolatra irányították a legtöbb fejlámpát (rajtuk kívül csak thomas-nak, gloria-nak és cynthia-nak jutott komolyabb történet-szál és játékidő). de szerencsére ez is jól működött, mert a kapcsolatuk komollyá válása a személyiségüket is befolyásolta, és az ezzel járó dinamika a sorozat dinamikájára is jótékony hatást gyakorolt -és szépen végigmentünk az eufóriától a kudarcig az összes állomáson, erősödő cressendo-ba hullámoztatva az érzéseinket...

„i am faust.”

bár épp’ mosolyszünet van, azért szerencsére mi nézők tudunk mosolyogni -mert rodrigo még összeomlás közben is szórakoztató, ahogy dióhéjban összefoglalja az elmúlt időszakát egy csapat gyerek előtt, ahogy szánalmasan próbál játszani az oboán, hogy azzal is közelebb érezze magát hájláj-hoz, ahogy könnyelműen elosztogatja a cuccait, mert nem akar birtokolni semmit... hozzá képest hailey erősebbnek tűnik, ahogy lazán issza az olcsó bort lizzie-vel, de azért ő is megtörik, amikor szembetalálkozik rodrigo-val és a kifejezetten csinos hölgy kórus-taggal... (mindig kell egy b-szál, de thomas-ék évelődése most csak halványan ébresztett érdeklődést bennem...) (##02.19.)

„one life, one opportunity”

oh, elértünk az évad azon szakaszába, amikor betoppan roman coppola, hogy valami kilógót és egyedit tegyen le az asztalra -ezúttal nincs ló és nincs dokumentarista stílus, sokkal inkább egy színházi ihletésű lebegős félórával lettünk gazdagabbak, ahol elmélyülhettünk a tea-szertartás apró nüanszaiban, miközben a két főszereplő közti viszony lelki csomóiból is nagyokat kortyoltunk... és jól állt a sorozatnak ez a szimbolikus elemelés, ez a színpadra épített bambusz-erdő, ahol nyugodtan ki lehetett kiabálni az érzéseket, ahol vitába lehetett szállni a kételyekkel, és ahol aztán mind hailey, mind rodrigo rossz következtetésre jutottak... (lehetett volna az, hogy összehozzák a két karaktert, és aztán minden marad a régiben, de sokkal érdekesebb így, hogy végigvesszük, hogy milyen hatással van a személyiségükre ez a kapcsolat.) (##02.18.)

„mahler. fuck.”

értem én, hogy jó humor-és-konfliktus-forrás gloria az állandó pénz-kunyerálásával, de muszáj neki mindig ilyen rohadt hangosnak lennie...? elkerülhetetlen volt, hogy szakmai alapon konfrontálódjon a mi kis szerelmes-párunk, mert rodrigo egy érzéketlen tuskó, aki nem veszi észre, hogy mikor gázol bele egy kvázi kezdő karmester érzés-világába... idén nagyon erős a szimbolizmus, most is jól működött, ahogy hailey kvázi kilépett a testéből, így teljesen új szögből láttatva azt, ahogy feladja a küzdelmet. félek, hogy szomorú napokkal fejezzük be a japán kalandot... (újra megerősítettek minket abban, hogy a patriarchális zenész-világban nőként piszok nehéz lehet érvényesülni vezető szerepben.) (##02.18.)

„i actually feel strong panic right now, because music has stopped talking to me.”

„what the fuck am i doing in tokyo?” most már rendszer lett abból, hogy külföldi utazásra indulunk minden évadban a sorozattal, és elsőre furcsa választásnak tűnik japán, de ha belegondol abba az ember, hogy milyen vehemensem állnak a japán emberek a különböző dolgokhoz, így a klasszikus zenéhez is, már van értelme az új trip-nek is... jól érzékeltették a kultúr-sokkot, ami érheti az embert ebben a szokatlan országban, és persze nem maradhatott ki a robotika sem, mert az olyan pure japan dolog... eközben persze nem hagytuk magukra a hőseinket sem, hailey körül csodás kör-svenkeket jár a kamera a vezénylés alatt, rodrigo meg továbbra is (szórakoztatóan előadott) identitás-válságban szenved. (##02.18.)

„you can’t run and make music at the same time, you know. you have to take a breath. you have to confront this.”

azt hiszem, nem lehetne jobban összefoglalni a hailey és rodrigo közti folyton változó dinamikát, mint amikor azt láthattuk, hogy felváltva folyik a hálószobában a konstruktív oktatás és a vadító lepedő-akrobatika... érdekes, hogy a nagy öreg kísérletezik új hangzásokkal, addig a másik két karmesterünk inkább lelki gondokkal küzd, és máshogy keresi a legjobb utat a tökéletes előadáshoz. hailey már (egy piszok hatásos fináléban) leküzdötte a démonjai egy részét, most rodrigo-n a sor -igaz neki is új kihívás a folyton morgó mozart után kezelni a pozitív gondolatokat sugárzó, folyton mosolygó liberace-t... (már a zenekari fiúkat is sikerült egy kicsit visszacsempészni a show-ba, de én még mindig cynthia-nak tudok igazán örülni, főleg hogy erős érzelmi szálat kapott idén arra a pár percre, ami jut neki minden epizódban.) (##02.17.)

„you are already a woman. you are already different. pick the piece that will make you acceptable. and win, for those of us who never got the chance.”

azt gondolná az ember, hogy a művészvilág elfogadóbb, mint a társadalom nagy többsége, de bizony nem túloznak azzal a sorozat írói, hogy hailey-nek keresztül kell magát vágnia az előítéleteken csak azért, mert nem farokkal a lába között született (plusz teherként ott van a háta mögött az összes nő, akit elnyomtak a történelemben)... el is felejtettem már, hogy olvastam anno, hogy michael emerson érkezik a show-ba, így nagy öröm volt, amikor meghallottam a jellegzetes hanghordozását, és megláttam a helyre kis szakállát... gyakran viszik el a sorozatot furcsa hangulati irányokba, de ez a szellemidézés az egyik legfurább volt eddig, ahol jártunk... (##02.17.)

„concentrate on the music. ignore the noise.”

jó látni, hogy nem akarják, hogy hailey csak rodrigo oldalbordája legyen, egy üres trófea, mert sokkal jobb azt érezni, hogy önerőből, a tehetsége és kitartása segítségével jut előre, és nem azért, mert egy híres pasassal osztja meg az ágyát (persze azért nem árt a háta mögé egy erős hadsereg, akik támogatják és finoman lökdösik előre, gondolok itt lizzie-re és cynthia-ra)... szépen párhuzamosítjuk a munkákat, rodrigo új szenvedélyét a táncban és thomas kitartását az új zenekar élén. és megérkezett a beígért japán vonal is... (ennyi év után vajon búcsúznunk kell egy head-karaktertől...?) (##02.17.)

„why don’t you play for the way that parents raise their kids into crazy people? (...) i was thinking that, maybe, if it wasn’t for those type of parents, then there would be no artists.”

a második évadban elkirándultunk mexikóba, és ott leástunk rodrigo karakterének a mélyére, így már időszerű volt, hogy tíz órát utazzunk észak-karolinába, hogy megnézzük, miként vált hailey-ből az a lány, akit ismerünk. mert formálta őt a kisvárosi lét és egy olyan apa, aki azért erőltette a lánya zenei karrierjét, mert ő maga lemondott a sajátjáról, és inkább a tudományt választotta -kicsit sűrű lelkizés ez itt egyből az év elején nem...? rodrigo persze önmaga maradt a lányos szülők jelenlétében is, kellően furcsa és sármos, hogy mindenkit elvarázsoljon. (##02.17.)

„yes, yes, yes, we’ve been having a lot of sexual intercourse recently. because i am the boyfriend.”

ha eddig nem verdeste volna a sorozat cukiság-faktora a plafont, akkor majd most fogunk igazán elélvezni attól, hogy ennyire ellágyuló szívvel tudunk csak ránézni a hayley-rodrigo párosra, akik hajnali négykor is szexelnek (mert minden egyes órát ki kell pipálni), és gloria kimonóiban is nagyon jól néznek ki... örülök ennek a dinamikai váltásnak -egész addig, amíg ki nem derítik, hogy mégsem illenek össze, vagy hősnőnk túl nem parázza a bimbózó kapcsolatot -vagy amíg a művészetük kárára nem megy a kapcsolat... bár ma is inkább a magánélet felé billentünk a zenélésről, de egy évadnyitóban ez bocsánatos bűn, mert így tudunk igazán újra hozzásimulni a karakterekhez. és ajjh, mennyire jól esett ez a simulás ilyen hosszú kihagyás után... (##02.16.)

„i really thought you find a guy, you give it up, you get married. oh, no, wait. you get married, then you give it up. get married, then give it up. i got to write that down. anyhow, my point is, with the ring came the sex. exclusive sex. right? something to count on. something you know is yours. like a social security number or a family history of insanity.”

mixed feelings -asszem így mondja a művelt angol... mert azzal még megbékélek, hogy midge szakmai előmenetelében rendre jönnek a bukkanók, mert a showbiznisz egy érzékeny szakma, ahol igenis számít, hogy kit sértünk meg, ugyanakkor szeretném hősnőnket egy erős, független nőnek látni, aki nem álmodik egy habos/babos reunion-ról az elkényeztetett férjével -egy másnapos sajtos-makarónis este után... és ez a piszok joel maisel még a nagy-fináléba is beleköpött -ahelyett hogy a szokásos sziporkák csúcspontját hallgattuk volna, odatolakodott a kamera elé a fárasztó részeg vernyogásával. ja, nem vagyok egy nagy rajongója a srácnak... és igazából valahol megértem, hogy az évad zárásához meg kellett kicsit tolni a magánélet szekerét, csakhogy engem mrs.maisel, mint színpadi jelenség sajnos jobban vonz, mint otthonülő családanya/háziasszony... (na végre! az hihetetlen lett volna, ha egy ötvenes években játszódó show-ban nem hangzik el a mr.sandman -és azt hiszitek, hogy viccelek, pedig komolyan gondolom, hogy egy ilyen emblematikus dalnak helyet kell találni a korszakban játszódó alkotásokban.) (##01.05.)

joel maisel, te szerencsétlen -tudod hányan irigyeljük tőled a tökéletes életed? vagy legalábbis a tökéletes feleséged...? néha a komolyabb kritikusok is megengedhetik maguknak, hogy az érzelmeik vezéreljék az írásaikat, hát akkor én, az autodidakta koca-ítész főleg kimondhatom, hogy nem a koncepció és nem (az amúgy csodás) pasztell-színek vonzottak a sorozathoz, hanem a mély és mardosó szerelem. mert elég volt midge maisel egyetlen mosolya a pilot elején, hogy komolyan meginogjak, aztán hallottam, hogy milyen szellemes és szórakoztató monológot szór a násznépére, és végleg elvesztem. és egy ilyen tökéletes nőért messzire elmennék -az a legkevesebb, hogy megnézem a róla szóló sorozatot... (persze nem felejthetem el térdre-borulva dicsérni rachel brosnahan-t is, aki tökéletes kisugárzással tette magáévá mrs.maisel szerepét) miután a pilot az egyik legszórakoztatóbb dolog volt, amit mostanság láttam a tévében, így maga a sorozat nem érhetet fel hozzá, amikor komolyabban belemerült az alapok felépítésébe, de midge színpadi megjelenései így is mindig esemény-számba mentek, minden részben csúcspontokként magasodtak ki írói és színészi szempontból is. de összességében is kellemes kikapcsolódást nyújtott ez a nyolc rész -és persze megerősített abban az elhatározásban, hogy nekem is szereznem kell egy gyönyörű és okos éééééés vicces lányt. csak arra kell figyelnem, hogy meg is tudjam tartani, és ne legyek olyan balfék, mint joel maisel...

„why do women have to pretend to be something that they’re not? why do we have to pretend to be stupid when we’re not stupid? why do we have to pretend to be helpless when we’re not helpless? why do we have to pretend to be sorry when we have nothing to be sorry about? why do we have to pretend we’re not hungry when we’re hungry?”

...és ezt a gyönyörű harcias feminista beszédet egy férfi írta... de menjünk vissza az elejére, ahol tök jó volt látni, ahogy midge egyre profibb módon finomítgatja a poénjait, estéről-estére egyre több embert győzve meg a humoráról (és tök fura belegondolni, hogy a legnagyobb profik is hányszor elmondják ugyanazokat a poénokat esténként) -bár tudjuk jól, hogy hősnőnk akkor sziporkázik igazán, amikor a teljes érzelmi felhevültségét, az összes felgyülemlett dühöt belerakja a beszédébe -és erre volt tökéletes példa a finálé, ami akkor is baromi szórakoztató volt, hogy tudjuk, hogy következményei lesznek a szókimondásnak... jane lynch elsőre fura választásnak tűnt -és nem azért, mert egy híres komikát kellett hoznia, hiszen maga is az, hanem valahogy nem ültek nála ezek a kimódolt poénok. aztán kiderült, hogy ez szándékosan volt így... a szülők még mindig a kellemetlenkedéseikkel hoznak extra jópofa hangulatot a sorozat életébe... (btw, suzie sírós jelenete fre-ne-ti-kus volt!) (##01.05.)

„just drop this doe-eyed bambi thing right now. okay, i’m so sick of you acting all innocent: ’oh, i don’t know how the world works ’cause i’m a housewife, and i wear four layers of petticoats’. it is tired and it is weak, and you are not tired and you are not fucking weak.”

egyből a rész végi partival folytattuk, ami így utólag már kettős érzéseket kelthet bennünk, mert egyfelől mi nézők is jól szórakoztunk azokon a mondatokon, amikkel midge szórakoztatta a bulizókat, ugyanakkor tényleg be kell látni, hogy egy csapat becsiccsentett egyén nem a legjobb referencia-anyag a gyakorlásra. de ugyanígy nehéz objektíven hozzáállni a sráchoz, aki profi komikusként csapódik hősnőnkhöz, mert oké, hogy szórakoztatóak együtt, de mi nem egy páros jegyre fizettünk be... a különélés és a döccenőkkel érkező siker elég nyomást raktak mrs.maisel-re, hogy az évad során először igazán emberi pillanatban láthassuk összetörve, érzelemmel futtatva át az alapvetően szórakoztató sorozatot (de mondhatjuk fordítva is, mert az érzelmes pillanat azonnal le lett csapva jóféle humorral)... de ha a vicces dolgoknál akarunk maradni, akkor ott van professzor-apu is, akit először láthatunk igazán lelkesnek a sorozatban... (érdekes ez, ahogy a más vallásból érkezők mindig kompenzálni akarnak az új családjuk körében -nem túl sok sikerrel...) (##01.03.)