soroló

„i’m a good person. i deserve love.”

azt hiszem nem sok képregény-sorozat engedhetné meg magának, hogy a régóta érlelt összecsapást a finálé első perceiben lerendezze egy rajzolt elemekkel dúsított sing-off-ban, stílusosan, kiszámíthatatlanul... ahogy azt sem gondolnám, hogy a szuperhősök világából inspirálódó alkotások olyan gyakran mernének a fináléjukban ilyen sötét és megkérdőjelezhető útra lépni -elültetni a bogarat minden néző fülében, hogy vajon a hőse tényleg akkora hős-e, mint eddig gondolta. és itt nem csak arról van szó, hogy mindenki azt bizonygatja, hogy david tévútra tévedt, és mostantól le kell szedálni a sötét gondolatokkal kacérkodó elméjét, hanem egy kellemetlen ellentmondásba is sodorják egy (elvileg) csak fejben elkövetett szexuális aktus miatt. és a mai kényes világunkban merész húzás erről a témáról így beszélni, hogy egy pozitív karakter esetében kérdőjelezzük meg azt, hogy beleegyezéssel történtek-e a dolgok... még szerencse, hogy az fx-nél imádják a különlegességeket, így a sorozat (remélhetőleg) nem egy elbukás-történet szomorú históriája marad mindörökké... (david személyiségei újra manifesztálódtak, és persze most is öröm volt nézni dan stevens-t, ahogy apró különbségekkel játssza az alteregókat.) (##06.13.)

elveszni egy elmében jó, mert izgalmas kirakni a gondolatok puzzle-jét, feltérképezni a homályba vesző részeket. csakhogy kell egy vezérfonál, amibe belekapaszkodhat a befogadó, mert a szerteszét futó ötletek erdejében elveszik -és akkor oda az érdeklődése egy része... és úgy érzem, hogy noah hawley-ék egyszerre akartak túl sok és túl keveset idén, mert nem volt egy vastag sztorijuk, ami mentén egyenletesen haladhatott volna az évad, viszont rengeteg kitérővel jutottunk el a végjátékra, különböző elmékben bolyongtunk (szó szerint), víziók és belső félelmek hátráltatták a lépéseinket, és ez a szétfolyó dramaturgia nem segített abban, hogy igazán tűzbe tudjak jönni ezektől a fejezetektől... az sem segített, hogy megváltoztatták a syd és david közötti dinamikát, kivéve azt a szeretetteljes vonzódást a képből, ami az első évad egyik nagy fegyverténye volt (hjaj, mindig látszik, hogy mikor vonzódom egy párkapcsolathoz: amikor az elhidegülés miatt panaszkodom)... viszont az agyamentséget még mindig tudtam értékelni, arról már nem is beszélve, hogy még mindig ennek a sorozatnak van a legerősebb vizuális koncepciója, gyönyörű az operatőri munka, dugig van tömve képi gag-ekkel és ötletekkel minden egyes kockája.

„legion —the world-killer.”

nem tudok artisztikusabb dolgot elképzelni, mint hogy szól a radiohead-től a ’true love waits’, miközben egy hatalmas rózsaszín kád-dugó terpeszkedik el a kietlen tájon... de tele volt az epizód ilyen szimbolikus agyzsibbasztásokkal, méretes hangvillával, gyilkos minotaurusszal, veszélyes fegyvernek kinéző here-parittyákkal... pedig úgy tűnt elsőre, hogy az epizód célja csupán annyi lesz, hogy farouk (aktuálisan melanie testében) elülteti syd-ben a kétely magvait, megrendíti a bizalmat a szerelmében, és ehhez egy csomó régebbi felvételt használnak, kicsit recap-show-vá alakítva a részt... persze rá is játszottak arra, hogy ne csak hősnőnkben forogjon a kétely kése, hanem bennünk nézőkben is, ezért david-et kicsit az őrület útjára terelték (btw, mi volt az a felálló hajú kezdés?)... régóta érzem már, hogy kerry nagy ajándéka a show-nak, ma is teljes erőbedobással vetette bele magát minden fizikai helyzetbe, és ki is használták, hogy milyen jól néz ki, ahogy kilassítva üti az ellenséget egy bottal... ennyi (sivatagi) bolyongás után az ember már teljesen összezavarodva várja, hogy vajon mit fog kapni a fináléban... (##06.06.)

„reality is a choice.”

értem, hogy alkotói szempontból szórakoztató lehet összerakni ezt a mozaikos dramaturgiát, nézőként viszont kicsit fárasztó ez a sok mellék-út, kitérő és hagymázas látomás, mert a sok kanyar megfekszi a gyomrot... érezhetően a nők epizódja volt ez, az idén eléggé hanyagolt melanie-val kezdtük, láthattuk, ahogy egyre mélyebben veszik el a saját tudatában -valamint a tudatmódosító füstben és a shadow king hálójában... aztán kerry is előtérbe kerülhet, és eléggé bírom, amikor naiv módon rákérdez a világ triviális dolgaira... na de aztán lenny lopta a show-t a végén -nem elég, hogy egy lepukkant drogtanya királynőjeként tündökölt, de mc5-ra csapta szét magát, miközben ágyba csábította a környék legszőkébb csaját... érdekes útnak ígérkezik az, hogy mintegy lelkiismeretként rácsimpaszkodott a teste eredeti gazdája (amy), és most kísérti az egykori kísértő szellemet... (és igen, egy szex-jelenet még akkor is lehet izgalmas, ha konkrétan nem sokat látunk belőle, és még félelmetes bevillanásokkal is a kedvünket akarják szegni...) no, david nagy terve mozgásba lendült, ideje ráfókuszálnunk a főszálra, nem...? (##06.01.)

„i can’t stand my own mind.”

nem tudom, hogy azt jó jelnek vegyem-e, hogy ha két epizódra is van időm egy nap, akkor mindig a legion-t veszem előre, mert attól félek, hogy az este előrehaladtával már képtelen lennék befogadni az elvontságát... mert ma is egy egyszerű mondattal le lehet írni, hogy milyen cselekménnyel haladtunk előre: mindenki farouk testét keresi -és ennyi... csakhogy a fűszerezés megint egyedi volt, és néha rágós, néha nagyon ízletes, és persze vizuálisan felér egy édes desszerttel... ami igazán működött, az david nagy tervezése volt a sikeres szörny-legyőzésre, de tulajdonképpen élvezettel figyeltem, hogy miként bontják ki az írószobában platón klasszikus barlang-hasonlatát is, hogy vetítik (pun intended) a mai világra a példázatot, ahol az árnyékok és a fal szerepét az okos-telefonok veszik át... syd meglepő őszinteséggel beszélt a david-del való megváltozott kapcsolatukról, hogy bár jó volt a kezdeti szerelem és romantika, most már szükségszerű, hogy új alapokra helyezzék a kapcsolatukat -főleg úgy, hogy hősünkben nem lehet megbízni, mert az agya akármikor becsaphatja... szóval igenis érdemes átvágni magunkat a bitek okozta zavarokon, a szárazra vágott sivatagokon, mert az értelem távoli oázisa ott van a látóhatárunk szélén... (##05.25.)

„the villain is the hero and the hero is the villain? oxymoron.”

álmok, kételyek, megtévesztések, illúziók -és nyomasztás oly’ mértékben, hogy a néző már kényelmetlenül fészkelődjön a kanapén... és akkor szívem szerint itt be is befejezném az elmélkedést, mert nehezen tudok ennél az esszenciánál többet hozzátenni a mai fejbekólintó utazáshoz, ahol megpróbálták az alkotók teljesen összezavarni az érzékeinket, azt a képzetet kelteni bennünk, hogy elvesztünk... mert a karakterek fejben beszélgetnek, akár egy jövőből érkező karakterrel is, a fejükbe fészkelt paranoiával harcolnak (azaz egy elég rusnya lény kivetülésével), az agyukban pörgethetőek vissza az átélt borzalmak (mondjuk csettintésre), de a tudatuk feltölthető akár egyesek és nullák közé is... david állja legjobban a sarat, de neki tapasztalata van már az ilyen agyas kalandokban... továbbra is ott lebeg bennünk a kétely, hogy hősünk megváltozik az idő előre-haladtával, de lehet ez a sugalmazás a shadow king egy újabb trükkje is csak, amivel mindenkit el akar bizonyítani, össze akar zavarni -játszani akar a gondolatainkkal, a fejünkkel... (##05.16.)

„i am the great uniter.”

hmm, érdekes érzés ülni az epizód után a billentyűzet felett, és járatni az agyamat, hogy miről is akarok írni -mert egy ilyen összetett mind-tip után lehetetlen igazán komoly mélyelemzést írni (ez egyébként sem a kenyerem), ugyanakkor az ember valamennyire próbálja értelmezni a látottakat... elsőre azt hittem, hogy csak egy malkovich-menet típusú világot kapunk, david-földön mászkál a sok david, minden inkarnáció egy kivetülése hősünknek. aztán belebegtették a párhuzamos univerzumok elméletét, azaz a sok különböző élet lehetett egy egymásra csúszó multiverzum is, ahol azt láthattuk, hogy mennyire másképp is alakulhatott volna david sorsa, ha a betegsége különböző módokon csap le rá, ha a körülmények megváltoznak körülötte. de nézhetjük egy szokatlan élet-út bemutatásként is ezeket a perceket, ahol mozaikosra széthullott az ív a születéstől a végelgyengülésig. mindenesetre figyelemre-méltó volt ez a különleges lélek-utazás, ami közben elbúcsúztunk egy testvértől is, és azt is megnézhettük, hogy milyen lenne a hősünk, ha kikopna belőle minden hősiesség, és a negatív oldalra sodródna... (##05.09.)

„what color are my eyes?”

én már elsőre láttam, hogy valami nem stimmel aubrey plaza-val, és nem csak az, hogy az operatőr rendre fura szögekben mászik bele az arcába -mert egy szem-szín változás is észrevehetően módosítja azt a képet, ami bennünk él egy emberről... és nem csak a furcsa kamera-szögek tehetnek róla, de volt végig valami nyugtalanító a mai rendezésben, egyes pontjain mondhatjuk, hogy majdnem horror-ba fordult át a hangulat. merjünk csak visszagondolni a végére, ahogy nyikorgott az ajtó, és nem jött válasz a férjtől, majd oliver is bemutatta a teleportáló képességét, aztán jött az epizód nagy fordulata, egy gyors vágásokkal elkent test-horror jelenet... azt végig sejtettük, hogy lenny-vel valami nem lesz rendben, hiába bizonygatta, hogy ő most már a jók oldalát erősíti, de igazán a régi jó barát, david kellett, hogy kibújjon belőle a valóság (bár előtte az emlék-olvasó mutánssal is történtek komoly dolgok)... oliver és kellemetlen útitársa egész tevékenyek voltak ma, és persze az útjukat légiesen kísérte a szürrealizmus (föld alól felbukkanó bányászok a tengeralattjáró alakú sivatagi autó körül), de persze nem maradhattak el a rébuszokban megejtett filozofikus beszélgetések sem (amik persze a többi helyszínt is végigkísérték, hogy olyan bogarakat ültessenek a fülünkbe, mint például hogy nem létezik a jelen, csak a múlt és a jövő)... (biztos lesz jelentősége annak, hogy a fojtogatós flash-ben és david testvérének az álmában is fontos szerepet játszottak a kosárfejű ember és a bajszos android-lányok, csak még nem látjuk át, hogy miként fog összeadódni az egy-meg-egy...) (##05.02.)

„...like sisyphus with his rock.”

az anyaméh, mint egy fagyos iglu, ahol egy kamu-tűz mellett üldögél az ősember ruhába bújtatott hősnőnk -na ez az a szimbolizmus, ami átsodor felettem... syd gyerekkorát és a tinédzser-megpróbáltatásait már könnyebb megérteni és átérezni, adva van egy normálistól eltérően viselkedő kislány, aki kilóg a sorból, ezért kiközösítik, megalázzák, és ő nem tud mást tenni, mint gyűjteni az energiáit, hogy megerősödve élje túl ezt az időszakot. és persze annak ellenére, hogy már csecsemő-kortól kezdve problémái vannak az érintéssel, vágyik az emberi kapcsolatokra -és tudjuk jól, hogy egy ilyen típusú drámával az én szívemet könnyű elrabolni... szándékosan repetitívvé tették az epizódot, ahogy david újra-és-újra bejárta a szerelme gondolatait, de talán ezért tudott ütni, amikor a végén valami mást kaptunk, amikor kiderült az a titok, amit syd a legmélyebbre temetett magában, amikor a lázadó-és-kíváncsi tini-énje túl messzire mentek a kísérletezéssel... a vég-következtetést remélem nem értettem jól, és nem azt akarta syd sugallni, hogy ezekben a vészterhes időkben félre kell rakniuk az egymás iránt érzett szerelmüket, mert az csak meggyengíti őket -mert nem örülnék annak, ha sérülne ez a kapcsolat... (lily rabe nem csak azért volt nagyszerű választás syd-anyu szerepére, mert nagyszerű színésznő, hanem mert a tini-syd-et játszó pearl amanda dickson-nal is fel lehetett fedezni arcvonás-béli hasonlóságokat.) (##04.26.)

„you think justice is a glass jar. you fill it with your hurt, your hate. don’t you think i have my own jar?”

egyre jobban tetszenek a nyitó oktató-filmek, john hamm bársonyos hangjára koncentrálva próbálom megérteni, hogy milyen későbbi eseményre akarnak utalni a magyarázatokkal, miközben húznak magukkal az ötletesen komponált képek -a tananyag mai megértésével talán most nem volt gond, mindannyian éltük már át azt, hogy ’átragadt’ ránk más ásítása, tudjuk jól, hogy milyen könnyen terjed a nevetés. az emberi agy könnyen becsapható a külső ingerekkel. és ha az agy be van csapva, akkor a szervezetet is viszi magával a tévképzetébe... általában jó ötlet felrakni a fejhallgatót egy olyan sorozatnál, ahol minden kis részlet gondosan ki van találva (és magas szinten van kivitelezve), de azért most elég fül-rengető volt hallgatni a fogsor-kopogást szüntelen... azon kívül, hogy a villogósan bevilágított titkos intézményben rohangáltunk kicsit (meg egy nagyon vicces jelenetben szurkolhattunk kerry-nek, hogy életében először átérezze az emésztés örömeit), az epizód nagyrésze az agy(ak)ban játszódott le, és persze ehhez mérten hozta a kötelező szürreális szintet -és nagyon okosan különbséget tett a karakterek agya (és vágyai) között (melanie fejében kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem, mert a kérdezős/felelős rejtvényei tisztára olyanok voltak, mint a commodore64-es korszak szöveges szerepjátékai). (aubrey plaza zseniálisan hozza a creepy furcsaságot úgy, hogy közben tök szexi csaj...) (##04.18.)

„you and i, we are les dieux. gods. what did john lennon say? bigger than jesus.”

szóval van két karakter, akik valahol tulajdonképpen egyek, és úgy tudnak elkövetni szörnyű dolgokat, mondjuk gyilkosságot és disznóvá változtatást, hogy benned egy pillanatra sem merül fel ellenérzés, sőt, baromi jól szórakozol... érdekes dolgot ültettek el az agyam hátuljában az újabb jövő-syd-del való találkozás során -mi van, ha az az ördögi terv az írószobában, hogy még évad közben leszámolunk az árnyékkirállyal, és utána valami sokkal nagyobbra, igazi világ-megmentésre fogunk koncentrálni...? végülis az első igazi konfrontáció megvolt farouk-kal, verbálisan és kvázi fizikálisan is összecsaptak david-del -egy jósgömb felett, feszülős birkózó-szettben... hősünk lelki- és szellemi-állapota egyre érdekesebb, felerősödtek a kételyekkel dobálózó belső hangok (ezeket persze mi nézők is halljuk), ugyanakkor még mindig erős benne a meggyőződés, hogy amit syd mond, azt vakon kell követni (annak viszont örülök, hogy nem titkolózik a szöszi előtt)... (jó kis mellékszálat kaptunk cary-vel és kerry-vel, hogy mennyire megviseli őket az, amikor szerepet cserélnek, és a puszta erő kerül huzamosabb időre a felszínre -és idekinn nem érzi magát olyan jól.) (##04.11.)

„welcome to madness.”

noah hawley-ék nem nagyon árulnak zsákbamacskát -azt kérik tőlünk, hogy képzeljünk el egy útvesztőt, majd amikor előttünk van a labirintus képe, akkor jól belelöknek minket is, hogy elveszhessünk abba az őrületben, ami az ő fejükből került a képernyőre. ez eddig világos...? ó, végre visszatért a pszichedelikus mutáns twinpeaks-pótlék, és pont annyira esik jól elveszni az összes kifacsart nyúl-üregben (amik csak ritkán öltenek érthető sztori formát), mint a réges-rég megtörtént első évadban... de tényleg csak hátra kell dőlnie az embernek, és elégedett mosollyal nyugtáznia az összes furcsaságot, a kosárfejű szamurájt, az éneklő hangon recitáló bajuszos lányokat, az eper-ízű agyi-hullám erősítő folyadékot, és persze a csodás dance-off-ot, amivel egy új szintre (és táncparkettre) lehet emelni az egymásnak-feszülést... azért persze a végére annyi ködmentes pillanat jutott, hogy körvonalazódjon az évad fő csapásiránya, azaz hogy mindenki a shadow king testére fog vadászni, versenyt futva az idővel -jól hangzik, ezért érdemes átvágni magunkat az összes szokatlan mondaton, képi beállításon és hangulati ingadozáson... (syd és david az egyik kedvenc párosom a sorozatok nagy történelmében, úgyhogy utálnám, ha titkokkal és hazugságokkal szétválasztanák őket -most is beleremegett a szívem, amikor (szexuálisan) egymásnak estek az asztrál-síkon.) (van-e pszichedelikusabb, mint belassítva játszani a jefferson airplane-től a white rabbit-ot...?) (##04.04.)

„well, kid, you better learn to fly like a bird, because the age of the dinosaur is over.”

teljesen felesleges bármit is előre gondolni az epizód elindítása előtt, mert noah hawley-ék feszre mást fognak adni, mint amire számítanál... például jó hosszas expozíciót barkácsolnak egy (látszólag?) gonosz karakternek (megkaptuk az egész útját a pilot óta, bőven színezve magánéletével), majd bemutatják azt, hogy a sok pszicho-bizergálás ellenére nem vetik meg a képregényes alapokat sem, és az egész évad legszuperhősösebb perceit hozzák levitációval és meghajlított légellenállással. és úgy nagyjából nélkülözzük a mindblowing-ot is, inkább arra koncentrálunk, hogy kiszedjük david fejéből a parazitáját (oké, syd azért fehérbe öltözik, hogy a kátránytól csöpögő lenny-vel eszmecseréljen egy kicsit -btw, az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a való életben ugyanolyan ruha volt a szöszin, csak vörösben...). egy szépen kilassított jelenetben robbantottuk aztán a csúcspontot, majd a végén jutott még egy kis idő felvezetni a folytatást is -ügyesen utalgatva arra, hogy a forgatás átköltözik kanadából kaliforniába... (nem elég, hogy újra pink floyd szólt a nagyjelenet alatt, valamint a t.rex klasszikusával, a children of the atom revolution-nal zártuk az évet, de nem hagyták ki azt az evidens lépést sem, hogy jemaine clemenst énekeltessék egy kicsit.) (#03.30.)

abban a korban, amikor elértünk a geek-ek paradicsomába, mert a padláson is szuperhősök lógnak már, csak úgy érdemes egy új produkcióba belefogni, ha képes vagy valami egyedit létrehozni, amivel ki tudsz tűnni a többiek közül -és noah hawley-ék tökéletes taktikát választottak a figyelem-felkeltésre: csináltak egy olyan szuperhős történetet, aminél csak pillanatokra tűnik fel, hogy a képregények lapjairól mászott át a képernyőre az alapötlet. eretneknek gondoltok, ha megrögzött comic-junkie-ként azt mondom, hogy nem is tehették volna jobban, hogy így közelítették meg a forrás-művet...? mert elég volt csak néhány utalást tenni az x-men világára, hogy kielégüljön a geek énünk, egyébként meg jóleső érzéssel vesztünk el egy másik zsánerben, amit a sorozat nyújtott ehelyett -az agyeldobós pszichodrámában... ritkán vannak a tévében ennyire ihletett pillanatok, amikor a gondolatiság, a hangulat, a karakterek és a vizuális megvalósítás ennyire összhangban állnak egymással, amikor az ember nem bosszankodik azon, hogy nem érti, hogy mi történik a szeme előtt, hanem még inkább szeretné, hogy kihúzzák a lába alól a talajt, mert hatalmas élvezettel veszik el a kavargó őrületben, ott, ahol nem akarod tudni a nagy válaszokat, ahol nem látszik a valóság és a képzelet határa, ahol minden elmosódott és pasztell színekben pompázik. ha a pink floyd zene helyett tévésorozatot csinált volna, az pont így nézne ki. vagy ha david lynch-re ráhúzna valaki egy sztreccs-ruhát...

„how do we rescue them? we are just minds, after all.”

ehh, azt akartam írni, hogy ’de belelátnék a készítők fejébe’, de aztán rájöttem, hogy fölösleges ezt kívánnom, mert ott van a fejük tartalma a képernyőn hétről-hétre... és el sem hiszem, hogy ennyi stílussal lehet színre vinni valamit, de itt van, látom, igaz, hogy léteznek emberek, akikben ennyi kreativitás buzog... mert lehetne csak odakenni a múltat, de mennyivel működőképesebb az, ha dan stevens a brit akcentusos önmagával beszéli ki magából azt, miközben zseniálisan van vizualizálva mögé az egész krétával egy fekete táblára... vagy lehet játszani a színekkel, illetve azok hiányával is, mert fekete/fehéren minden drámaibb lesz (kivéve ha a színes képekbe helyezzük a zombikat...). arról már nem is beszélve, mikor minden örült ötletet egyetlen nagyjelenetbe fokoznak fel, ahol az izgalmat karon fogja a némafilmek esztétikája, miközben ravel bolero-jának egy modernizált változatára járják az ördögi táncukat... azt hiszem ennél tökéletesebben nem is szabadulhattunk volna ki az elme fogságából. hogy ezek után mi vár ránk a fináléban, azt el sem merem képzelni -de szükségtelen is lenne, mert a sorozat íróinak sokkal egyedibben jár az agya, mint ahogy nekem valaha is fog... (#03.23.)

„you ever have that feeling like something’s happened before? except differently.”

talán egy kicsit kevésbé erős az élmény, ha az ember tisztában van azzal, hogy amit lát, az biztos, hogy nem a valóság, nem? de az a jó, hogy ennek tudatában az írók máshogy dolgoztatták meg az agyunkat, mint mikor ott hagytak minket az árva gondolatainkkal a labirintusukban... mert ebbe a szépia-színű lenny-féle alter-valóságba hozták magukkal a karakterek a személyes problémáikat, hogy kicsit más szögből rágják meg őket, és ide is be tudtak hatolni az álmok és az asztrál-sík fura világai. de érdekesen jöttek elő a párhuzamok a hasonlóan barna melegítős pilot-tal is. szóval volt itt agy-kirakó bőven, és közben szokás szerint erősen vizualizáltak is (syd ágyba-lebegése olyan volt, mintha mondjuk egy michel gondry klipből keveredett volna ide). és nagyon helyesen hagytak teret aubrey plaza-nak, hogy megmutathassa az eddig kevésbé ismert sokszínűségét, egyszerre lehetett szexi és félelmetes -bár nagyon fura érzés gonoszként tekinteni rá, mert annyira bírom a csajt... (mindig fura bizsergés van az emberben, amikor david igazi édesapját (gy.k.: xavier professzort) emlegetik -pedig a többi percben egyszer sem jut eszedbe, hogy ’ja, tényleg, ez egy x-men sorozat!’...) (#03.18.)

„so much power... it wears a human face.”

elspórolják david nagy akciójelenetét, de adnak helyette radiohead-et? nekem ez egy tisztességes üzletnek tűnik... tetszik, hogy ennyire természetesen csavarnak mindig egy újabbat a felálláson, azon, hogy mit gondoljunk david képességeiről. mert most az a legújabb releváció, hogy nem az elméje szakadt meg, hanem valami entitás költözött belé, és ő képes ezekre a lenyűgözően elborzasztó tettekre -és veszi fel azt a már általunk is látott sokféle alakot, legyen az egy pajkos barinő, egy cuki kiskutya vagy egy visszataszító hájas szörny... de az ember már nem mer következtetéseket levonni, de igazából nem is akar, csak hagyja, hogy a készítők megfogják a kezét, és vezessék ebben a tetszetős labirintusban... és olyan jó, hogy nem csak meglepetések és agy-eldobások várnak ránk minden sarkon túl, hanem fordulónként változik a hangulat is -de pont ettől működött igazán a mai epizód is, hogy igen távol állt egymástól a két véglet: a szexin romantikus fehér szobás jelenetek és a részt lezáró horror, ahol igazán a hangokkal készítették ki az idegeinket... (ha már az fx-en engedélyezett egy ideje a káromkodás, igazán tehetnének kedvezményt a pucérkodásra vágyóknak is -mert rachel keller-ből nem elég egy csupasz fenék meg hát...) (#03.09.)

„you’re here, in the astral plane. you went too far into the make-believe and got lost... your mind, consciousness. and now you’re trapped in this no-place, where every day is the same, where you can imaginify yourself a kingdom but nothing is ever real.”

nem akarom magam fényezni, de ízlés tekintetében igenis különbözöm az átlagtól. attól a rétegtől, akik csak a lineáris történetvezetést tudják befogadni, ahol minden nyilvánvaló, és az üzenet sem megterhelő. na ők azok, akik menekülnének egy olyan mindfuck elől, mint ami ebben az epizód látható volt -én meg csak ülök itt az ágyamon vigyorogva, mert beletaláltak a fura ízlésem középébe... de kérdem én, nem jó érzés elveszni egy kicsit a megannyi kérdés között? állni a saját asztrál-síkunkon, körülnézve beleröhögni a zavarosba: mi a fene folyik itt...??? ismételünk, továbblépünk, kitisztítjuk, elhomályosítjuk, újra-és-újra-és-újra. egyszerre megyünk szellemi és fizikai trip-re, ahol nem csak david-ről tudhatunk meg többet, de a mellékszereplő társairól is. valamint ott ül a mélyben, elmélkedik és táncol jemaine clement (mint valami elfuserált david lynch karakter), akinek a hangjába a flight of the conchords óta szerelmes vagyok, úgyhogy elég volt a nyitányban megszólalnia, hogy tudjam milyen fun dolgok várnak ma rám... (#03.02.)

„if you learn to control that, you’re gonna be a world-class badass.”

tovább ássuk magunkat david tudatalattijába, és egyre riasztóbb ez az utazás... mármint szó szerint a horror területére tévedünk nemegyszer, nyugtalanító képekkel tesztelik a bátorságunkat, egyre közelebb ér a korábban is látott sárga szemű szörnyeteg, és a rémálmok is megelevenednek a világ legrosszabb gyereke képében... én nem vagyok nagy barátja a mozgóképes rémisztgetésnek, úgyhogy nem is ezeket a részeket értékeltem a leginkább, hanem újfent a syd-del való kapcsolatépítést, az újabb tóparti beszélgetést, amiben nagyon cukin kielemezték, hogy milyenek voltak azok a percek, amiket egymás testében töltöttek (áh, szóval ez a szöszi superpower-je, hogy érintésre helyet cserél a másikkal). de később is nagyon szerethetőek voltak együtt, akár csak az álmatlanság miatti beszélgetésre gondolok, vagy arra, amikor a múltban tett utazás közben syd-nek lehetőssége nyílt végre ölelkezni egyet... a most már szokásosnak mondható erős vizualizáció is megmaradt a képességek bemutatására, főleg david nővérének a kálváriájának a bemutatása lett érdekes ezzel a katódcsöves tévéket idéző effekttel, ami keretezte a képeket. (#02.25.)

„you’re not schizophrenic. you have powers. the things you see are real. like i showed you with the voices.”

hmm, igazi fülhallgató sorozat ez! és az a jó, hogy nem csak az audiofil énem örülhet, mert vizuálisan is minden nagyon ki van találva -még annak is biztos van jelentősége, hogy a gonoszok hajszájánál más a képarány, mint a többi jelenetben (filmszerűen széles-vásznúbb)... de egyébként is, érdemes figyelni minden kis glitch-re a képen, mert minden fontos lehet később -ahogy ma is visszatértünk egy furcsa a vágáshoz később... ha már tulajdonképpen egy eredet-történet formálódik a szemünk előtt, akkor úgy illik, hogy visszafejtsük a szálakat egész a gyerekkorig -persze stílusosan, mert egy mutáns-orientált történetbe könnyen lehet integrálni valakit, aki ügyesen formázza mások memóriáját valóságossá, így lehet plusz izgalmakat adni a visszaemlékezésekhez. persze már eleve különlegesek ezek a flashback-ek, mert a hősünk fejében lévő káosz rátelepszik ezekre a jelenetekre is... valahogy olyan természetesnek tűnik, hogy a kiképzést az emlékek feltörésével kezdték, mert minden szempontból megáll logikusan ez a húzás (mármint a történet és az írói szándék szemszögéből is)... örülök, hogy van idő a kapcsolatépítésre a múlt-és-jelen eseményei között is. bár a szívem szakad meg, amikor a cuki párosunkra nézek -mert nem tudok elképzelni nehezebb dolgot, mint hogy nem lehet hozzáérni valakihez egy kapcsolatban (pont ez az a drámai vonás az, amiért is rogue a kedvenc x-men-em)... (#02.16.)

„please, i have to know... are you real?”

tudathasadásos állapot -szereted a képregényeket és az azokból adaptált mozgóképeket, pedig tudod, hogy mindig hasonló utat járnak be, így ritkán ér meglepetés; de szereted azokat a különlegesebb alkotásokat is, amik valamilyen oknál fogva nem illenek bele a formába, mondjuk felrúgják a hagyományos dramaturgiát, és erősen építenek a bizalmadra, inkább érezni, mint érteni kell őket. de most végre helyreállhat az agyi kémhatásunk, mert noah hawley sikeresen összeházasította ezt a két érdeklődési kört -egyetlen őrülten kavargó ködös orgiává... bár azt hiszem már a sorozat témája is predesztinálta a szokatlan formulát, mert egy hasadt személyiség fejébe csak úgy tudunk belelátni, ha mi nézők is elveszítjük a kapaszkodóinkat, és elveszünk a valóság-képzelet-múlt-jelen görbén... igazi pszichedelikus utazás ez, ami sokszor direktbe játszik rá az lsd-től terhelt hatvanas évek megidézésére (the who-ra és rolling stones-ra komponál jeleneteket, retro-futurisztikus díszletek közé helyezi a cselekményt, sőt, az egyik szereplőjét syd barrett-nek nevezi el)... és rengeteget számítanak ezek a külsőségek, mert minden egyes képkocka nagyon ki van találva, és az ember csak ámul a szokatlan kamera-szögeken, szemet gyönyörködtető beállításokon, és viszi magával ennek a fejreállított/kifordított világnak a hangulata... dan stevens meghálálja a szereposztók döntését, mert hiteles a zavarodott karakter bőrében (és nagyon más, mint mikor elég volt szőkének és mosolygósnak lennie downton-ban). aubrey plaza eddig is a szívem csücskében volt, rachel keller-re meg már a fargo-ban felfigyeltem tavalyelőtt -akkor nagyon jól állt neki a hetvenes évek szexisége, de ezzel a jelenleg még zavaros szereppel is jól fog megbirkózni, érzem... szívesen megkérdezném azokat az embereket, akiknek az ’x-men’ emlegetése volt a horog a sorozathoz, hogy mi a véleményük ez után a rendezett káosz után, amit pilot címszóval ránk borítottak, hogy hiányolják-e a klasszikus szuperhősködést, vagy ők is annyira el tudtak veszni ebben az agyas labirintusban, mint én... (#02.10.)