„i am so sick of seeing everything through wilfred-tinted lenses.”
azért a végén mindig meg tudnak lepni valamivel. és most nem is az utolsó percek wtf-jaira gondolok, hanem az előtte megtörtént halál-esetre, ott azért tátottam a szemem rendesen, hogy mernek így lezárni egy igencsak bonyolult viszonyt. pedig addig azt hittem, hogy a barátságról fogunk ma is tanulni. (++03.02.)
miért várnánk el egy húsz perces sorozattól, hogy vicces legyen? pedig nem kéne. és most nem azt mondom, hogy a wilfred alatt nem szoktam felhorkanni, de mintha az írók is rájöttek volna, hogy nem kell poénokat beleerőltetni mindenáron, és a sorozat, köszöni szépen, így is működik. persze maradtak kutyaságok azért benne erősen, de növelték a rejtély-faktort, és igen komolyan rámentek az érzelmekre, a karakterek közti viszonyokra. valahogy a maga lüke módján mindig is minőséget képviselt, és mindig jó elmerülni az absztrakt világában, kacagva vagy anélkül, egyre megy. tetszett. (csak az az egy mindblow-ing epizód hiányzott.)