soroló

„he identified with don quixote, an old man with dementia who thought he could save the world from an epidemic of incivility simply by acting like a knight.”

nem először fordul elő, hogy egy sorozat-záróban a flashback-eket hívják segítségül, hogy valamiféle kört tudjanak képezni a történetből. de itt talán többről is volt szó. mert szinte minden visszatekintés egy irányba mutatott -hogy charlie nem csak a névjegykártyáját tekintve volt főnök, hanem ő volt a ragasztó, aki összetartotta a csapatot, aki a háttérből rángatta a zsinórokat, hogy elérje az őrült idealista célját -minőségi hírműsort gyártani. rengeteg apróságra derült fény itt a végén, amiknek a jelentőségét ma már értjük, de a pilot-ba nem kerülhettek volna be ezek a jelenetek, mert egy pilot-ban meg kell fogni a nézőket, és a feszített időkeret nem engedi a hosszú magyarázkodásokat. plusz szépen kirajzolódott mindenkinél a ’honnan-hova-jutott’ vonalak. a jelen viszont egyetlen nap volt -egy keserédes nap. ahol el kellett búcsúzni egy baráttól; ahol örülni kellett egy új jövevénynek; ahol életek változtak meg, ahogy előrelépések történtek a ranglétrán; ahol ismét erkölcsi győzelmet lehetett aratni. de tudjátok mit? mégsem volt másabb ez a nap, mint a többi. a világból áramlanak a hírek, a vezérlőben készen áll a stáb, és mindenki visszaszámol, 3, 2, 1, és főcím... ($01.23.)

nehezen értem meg aaron sorkin-t, hogy miért csak hat epizódba egyezett bele az hbo-val folytatott hosszú tárgyalásai után. mert biztos, hogy lett volna olyan történet, amit ki tudott volna bővebben fejteni, biztos, hogy lett volna olyan téma, amiről markáns véleményt szeretett volna megfogalmazni nekünk. kicsit olyan, mint ha le akarta volna tudni ezt a tévézés nevű nyűgjét (azóta be is jelentette, hogy ez volt az utolsó sorozata). pedig mi szerettünk volna többet. bár annak ellenére, hogy sok komorság volt az évadban, valahogy másfajta komorság volt ez, mint ami rátelepedett az előző körre, így jobban tudtam élvezni az epizódokat. mert valahogy mindig is ez volt a lényeg, hogy bár bólogattam serényen a kinyilatkoztatásokon, de érzelemből néztem, sokat nevetve, néha felháborodva, könnytől csillogó szemmel a végén. és így érdemes drámát készíteni a nézőknek, hogy a szívükre vegyék. nagyontetszett.

a híres mondás szerint ’az élet írja a legjobb forgatókönyveket’ -szerintem meg nem árt, ha aaron sorkin besegít neki egy kicsit a párbeszédeknél... a pilot-nál említettem, hogy a facebook-filmet leszámítva sorkin-szűznek számítok, így nekem tényleg hatalmas relevanciák voltak azok a fantasztikus mondatok, amiket a karakterek szájába adott. és igen, még azt is igényeltem, hogy kioktasson rendre, hogy megerősítse bennem azt a naiv optimizmust, amit a világ igyekszik kiölni. hogy kevésbé lesz reális attól, hogy az embernek időről/időre esszébe hogy, hogy ilyet a valóságban soha a büdös életben nem mondana senki? úgy gondolom, hogy a realizmusnak van egy olyan határa, amit úgysem érhet el egyetlen művészi alkotás sem, akkor miért ne játszhatnánk ezzel a határral. egyébként is, kellően beszivárgott a valóság a sorozatba, hogy ellensúlyozza a karakterek felsőbbrendűségét... azt gondolná az ember, hogy kevésbé tud kötődni, ha egy sorozatot nem három év alatt tud le, hanem másfél hónap alatt, de itt a cáfolat, ugyanis én piszokmód tudtam kötődni ezekhez a karakterekhez, kifejezetten igényeltem, hogy újra-és-újra a társaságukba keveredjek. igen könnyen etette magát a cucc, és ahogy már eggyel feljebb is emlegettem, nagyon is érzelmesen néztem végig mindent részt, kacagtam, amikor úgy jött ki a lépés (többet, mint nagyon sok sitcom-on), megemelkedett a pulzusom, amikor felpörgették az eseményeket, és le is tudtak törni, ha rossz híreket kaptunk... egy élmény volt nézni (még a kevésbé szerethető második évadot is), így hát könnyen jön az érzelmi nézés után az érzelmi döntés: nagyontetszett. szomorú vagyok, hogy el kell engedni ennek a nagyszerű társaságnak a kezét, ugyanakkor hálával tartozom, hogy segítettek másképp gondolkozni az újságírásról, a médiáról, a hírek fontosságáról, az életről, blablabla, hosszas hegyibeszéd következik, inkább szívjatok el egy cigit...

„there’s not gonna be a trial. there’s not gonna be an arrest. and there’s not gonna be an investigation. mine’s gonna be one of the 700,000 untested rape kits, so i started this website.”

rettegtem elindítani az epizódot, mert a fülembe jutott, hogy sokan kiakadtak miatta, hogy tudtam, hogy ez a híres „erőszakolós”-epizód. végig azon görcsöltem, hogy vajon kit fognak, vagy ki fog erőszakolni. és annyira rágörcsöltem erre, alaptalanul, hogy egész fejbe tudott vágni a másik irányból jövő dráma. persze nem véletlenül lett híres az epizód, csak nem úgy, ahogy én gondoltam, sorkin bácsi nem megmutatni akarta a szörnyűséget, hanem elmélkedni róla. és higgyétek el, hogy van miről. mert az nem kérdés, hogy küzdenünk kell azért, hogy ilyen esetek ne fordulhassanak elő, és igenis bűnhődjenek meg a tettesek -de mindennek megvan a maga helye, a maga fóruma. nem az interneten és nem a tévében kell ezt a küzdelmet lefolytatni. és nem ezeknek a helyeken kéne eladni a lelkünket pénzért és hírnévért, hogy megpróbáljak az epizód másik kulcs-témára is átkötni. de míg az erőszak komor mementóként magasodott a rész fölé, addig itt ki lehetett kicsit könnyíteni a dolgot, mert sloane olyan stílusosan mosta fel a padlót a sráccal, hogy végigbizseregtette az embert az elégedettség. beszéljünk még a börtön-szálról is. itt volt a legnagyobb gyanúm az erőszakra, de inkább will karakterének megmagyarázására használták ezeket a perceket. bár én is csak nem sokkal a vége előtt jöttem rá a csavarra, la mancha lovagja volt az árulkodó pont (szegény kevin rankin mindig ilyen seggfejeket játszik...). ($01.23.)

„i’m marrying will today at 3:30 pm at city hall, if you guys want to come.”

ha már mindenképp újra össze akarják terelni maggie-t és jim-et, legalább illik stílusosan eltakarítani az útból a zavaró tényezőket. és bár a szösziéket hamar lerendezik, azt kell, hogy mondjam, hogy érdemes volt ide is belekeverni sorkin bácsi egyik klasszikus témáját, a hagyományos újságírói tevékenység vs szenzációhajhász modern firkászok ellentétét. mert nagyobbat üt, amikor egy látszólag jól passzoló párt szakít szét egy ilyen ellentét. és továbbra is állítom, hogy jó volt hallgatni a vitáikat. bár lehet, hogy velem van a baj, mert én a nagy pénzügyi machináció elbukását is élveztem, de igazából nem tehetek róla, hogy élvezetesen tálalják, hogy charlie ekkora figura, hogy valahogy mindig kap az egész egy gunyoros élt, mire a képernyőre kerül. bár félek, hogy will börtönbe jutása kapcsán kivételt tesznek... (ejj/ejj, miért kell felrúgni a konvenciókat? ’esküvőt a fináléba’ szabály, emberek....) ($01.22.)

„your jaw-dropping government overreach simply won’t extend to putting a tv star in jail for contempt.”

üdvözlet a világban, ahol a lefekvés előtti vitákban is tökéletes mondatokat vágnak egymás fejéhez a párok... kell valami idealisztikus képbe kapaszkodnom, mert a valóság beszivárgása a sorozatba túl riasztó. és most nem elsősorban a klíma-változás okozta poszt-apokaliptikus sokkra gondolok (olyan is ritkán van, amikor az ember szörnyűségeket hall a tévéből, és mégis mosolyog...), hanem, hogy tudom, hogy a hatóságok tényleg képesek elmenni nagyon sokáig, hogy elérjék, amit akarnak. még jó, hogy van néhány szabadság-harcos, aki szembemegy ezzel a nyomással. és nem kell radikális tettekre gondolni mindjárt, nekem elég, ha zseniális fricskát helyez el az orrukon (imádtam, ahogy a srácok előkészültek a kamu-adásra). és nem arról van szó, hogy az igazság ne lehetne veszélyes, csak nem mindegy azoknak a hozzáállása, akiknek hatalom van a kezében. (azt hiszitek, hogy ha elrejtitek a bal felső sarokba a foo fighters-t, akkor nem szúrom ki őket...?) ($01.22.)

„you can save your students a lot of time. on the first day of class, tell them they know the difference between right and wrong. do what’s right. they don’t need a lawyer to tell them their moral absolutes.”

azért kíváncsi lennék, hogy hány újságíróban mocorog a morális dilemma, hogy mérlegelik-e az összes következményt, amikor megosztják a világgal a tudomásukra jutott információkat. ingyen és bérmentve tudok nekik tanácsot adni, ha szeretnének kicsit tükröt tartani maguk elé, és elmélyedni ebben a bonyolult kérdéskörben: nézzétek (a) the newsroom-ot...! itt van ez az egész szivárogtatós ügy, ahol persze aggódunk neal-ért (azért az mindig szánalmas a hatóságoktól, hogy ilyen esetekben tudnak erődemonstrációt tartani...), közben megértjük azokat az érveléseket is, amiket will dob be a vitába. de maggie vonatozásával is az etika vékony jegén álldogálunk. aztán. rájöttem, hogyan lehet nekem pénzügyekkel kapcsolatos jeleneteket eladni úgy, hogy élvezzem is őket: kat dennings-szel és olivia munn-nal... ($01.21.)

„do you guys understand the explosion occurred in the 21st century?”

keresem a megfelelő szót, mert az nem hangzik túl etikusan, hogy alig vártam, hogy a robbantásokat dolgozzák fel, amikor megláttam a címet -de most már mindegy, leírtam, és ez is volt a valóság, valahol én is lehetek egy kicsit katasztrófa-turista. de egyébként is, azért reménykedtem, hogy ezt a szörnyű eseményt szedi elő sorkin bácsi, mert el tudtam képzelni, hogy milyen pörgés lesz az epizódban tőle -és ezt meg is kaptam. meg egy kicsivel többet is. mert többen is külön sztorikat kaptak. mindig örülök sloane magasabb intenzitású képernyő-idejének, mert folyton hoz magával egy fanyar humort, még azt is elnézem neki, hogy sokszor egy büdös szót nem értek a gazdasági hablattyából. neal is talán kitörhet végre a bigfoot árnyékából, bár egy kicsit aggódom, hogy a nagyon titkos dokumentumai hajaznak a tavalyi sajnálatos főszálhoz. viszont úgy tűnik, hogy az idei év egyik nyertese maggie lehet, jó látni őt kinn a gödörből. a mai nap tanulsága a közösségi médiák kioktatásához kapcsolódik, ahol a ’mindent azonnal’ elve felülírja a hiteles tájékoztatást. a második legfontosabb tanulság meg az volt, hogy mindig várjuk ki a megfelelő alkalmat, hogy nagybeszédet tartsunk... ($01.21.)

„the two-party system is crucial to the whole operation.”

az milyen már, hogy két ember veszekszik az orrod előtt a képernyőn -és te mégis elolvadsz, úgy imádod az összes percét... erre képes sorkin, olyan adok/kapok-ot írni, amitől valahogy derűs leszel. és akkor még hol voltunk attól, hogy kifacsarja a maximális happyendet a végéből. amikor végre érzed azt a felemelést, ami már nagyon kijárt a karaktereknek és neked is. és most az ember próbál nem arra gondolni, hogy hogy változik a dinamika ezután a karakterek között, csak kicsit együtt örül velük. mondhatjuk, hogy talán még túl kerek is lett ez a zárás (még a pilot-ból is jöttek elő dolgok), de egy jó író feladata, hogy kitalálja, innen hogyan lehet tovább menni. és sorkin piszok jó író... ($01.03.)

elkötelezettnek kell lenni. és bár nem tudom, hogy mit változtatott aaron sorkin az első két rész forgatása után, de miután megtalálta azt az irányvonalat, amit követni akart, már kitartott mellette. kitartani én is kitartottam, bár nem feltétlenül örültem, hogy ez az az út, amin együtt lépkedünk idén... az első évadban mániákusan szerettem, ahogy bevonódtak a valós élet eseményei, ahogy sok pozitív hatás ért minket és a karakterek az apróbb bajok mellett. valószínűleg ezért nem szerettem a felettünk lógó sötét felhőket ebben az idényben. mert az átívelő-ügy várható végkifejlete végig rátelepedett a hangulatra. és bár tudom, hogy a karaktereket illik lenyomni egy drámai alkotásban, talán nem a megfelelő mocsár volt, amiben jól eltüntettük a fejeket. a pozitivitása hiányzott leginkább. valahol mélyebb filozófiai elemzésbe is bele lehetne menni, hogy miért vágyunk ennyire a pozitív inputra, de ez nem az a mélyelemzős műsor, itt bevallottan csak a felszínt kapargatjuk... tegyük félre a negativitásomat, és mondjuk ki, hogy még mindig baromi erős a sorozat, jóhogy, ilyen írás-teljesítmény mellett bárki mást állítana, azt szívesen orrba vágnám, minden polkorrektség nélkül. csak van az a néhány szavazatnyi nüánsz, ami baszkurálja az embert -tetszett. (bár sokkal jobb lenne nem érzelemből szavazni, de ki tudja megállni...)

„come on, six hours of live election coverage. for you and me, that’s like an orgy at a spa where there are college football games on tv and from the trees hang christian louboutins.”

van az a kis izé, a lelkiismeret, ami baszkurálja a srácokat, ezért nem tudunk még mindig továbblépni a sajnálatos ügyön. ez számunkra, a nézőknek azért kedvező, mert sorkin bácsinak lehetőséget ad egy rakás zseniális párbeszéd megírására, ahol mindenki sziporkázva dobálhatja az érveit -csak szegény mac-et húzza egy picit vissza, ráadásul a sminkeseknél is az ’ázott veréb’ formulát kérték, ami nem áll jól neki... a sorozatnak viszont mindig is jól állt a pörgés, és hát mikor lenne nagyobb pörgés egy hírszerkesztőségben, ha nem a választás napján. ($01.03.)

„we didn’t trust anything anymore.”

ééés akkor rágjuk át még egyszer a sztorit... sajnos a keret továbbra is túl szorosan fog, hogy nem csak a srácoknak kell újra és újra végigmenni a történeten, hanem nekünk is. onnantól fogtak meg ma, amikor túljutottunk az ismétlő szakaszon, és elkezdtek érvelni ellene és mellette. aztán már várta az ember, hogy leadják a sztorit, és kiderüljenek a gebaszok. én bírom azt, amikor egy sorkin-i apróságnak tűnő dolog fontos lesz (miért áll le beszélgetni két karakter a sportokban való időmérésről...?). szépen kijött a tanulság is, hogy mostantól eltűnt a bizalom -ők nem bíznak már semmilyen forrásban, és a nézők sem biztos, hogy bíznak bennük. és az a durva, hogy tényleg annyi forrást szedtek össze, és még ez sem garancia. és akkor gondoljuk azokra (mondjuk itt az országban), akik nem járják végig ezeket a köröket, hanem mindent azonnal kispriccelnek magukból, csak hogy több legyen a nézettség/kattintás. tök jó érzés, hogy a sok negatív hangulat után tudták úgy zárni ezt a részt, hogy örömmel áll fel az ember, hogy kicsit fel tudták tölteni pozitív energiákkal -ezért kellett a mindig fantasztikus jane fonda-t szerződtetni. ($01.03.)

„do we still have chemical weapons?”

szépen összefoglalták az elején a szarin-ügyet, ügyelve arra, hogy azért egy kis humort is belevigyenek a komor témába (és talán ezért választották stephen root-ot a tábornok szerepére, az ő arcában mindig van valami vígjátéki). de ma sokkal inkább az egyének kapcsolatát állították a középpontba, talán, hogy kiszellőztessék kicsit a fejünket. nagyon bírom a sloan/will kvázi-testvéri kapcsolatot, minden beszélgetésük nagy élmény. sokkal kevésbé lehet szeretni will párkapcsolatát, mert rossz hallgatni, ahogy a nő telebeszéli a fejét hülyeségekkel. de nagyon működött ma a mac/don páros is, gyakrabban egymás mellé sodorhatná őket az élet. az az élet, amely igen gonosz tud lenni néhanapján, például jim-nek sem hagyja, hogy egy isteneset keféljen végre a cuki barátnőjével (és közbe még maggie-t is az útjába pottyantja, hogy biztos, hogy vérző szívvel hagyja el a hotelt). ($01.03.)

„you can’t take the most intimate moment of someone’s life and use it for entertainment.”

mindig a személyes drámák a legmélyebbek. még maggie-vel kezdtük az előző részben, és sokáig úgy tűnt, tartja magát a felszínen, de azért vannak jelek, hogy közel az összeomlás. aztán ma jött sloan egy olyan történettel, ami teljesen mindennapossá vált mostanában (pucér képek kikerülése a netre), és ami mindig kettős érzéseket kelt az emberben –ösztön-férfiként örül, hogy egy hírességen legeltetheti a szemeit, ugyanakkor, ha belegondol, hogy nőként mit élhet át az áldozat... will még személyesebb tragédiát kell, hogy átéljen, és ő is látszólag jól kezeli, egészen az utolsó reklámszünet végéig, amikor súlyos teherként csapódik le a tudat. nem mondanám, hogy mac jól kezeli a szituációt, az egész epizód alatt házsártosnak tűnt, de ez szerintem csak a producer-álarc, amit viselni kénytelen. ($01.03.)

„go fuck yourself, jim. that is the official comment of the romney campaign.”

nem gondoltam, hogy látjuk is afrikát, egyszerűbb lett volna, ha csak maggie meséli az eseményeket, de így nagyobb lett a kontraszt, hogy a képek nem mindig azt mutatták, amik elhangzottak. és tényleg drámai a történet, megmagyaráztak vele több mindent, szerencsére a frizura-váltást is, aggódtam, hogy csak a magánéleti gebasz lesz a háttérben. ha már a problémás párnál járunk, jim is sok képernyő-időt kapott, de jól használta ki a perceit, igaz, nem tudom, hogy ki volt az, aki meglepődött, hogy csókig jutott a sok évelődés. annak is örültem, hogy aya cash-t is sokat szerepeltették, még mindig egy cukiság-bomba ez a csaj. ő arra kellett, hogy kicsit magába nézzen a sok önelégült híradós, mert bizony sokszor nem tudják, hogy hol van az arcuk határa. plusz egy meglehetősen valószerűtlen fordulattal az átíveléshez is kapcsolták (bár azért előtte kaptunk egy kacsintást sorkin-tól, hogy tudjuk, hogy tudatosan játszik a deus ex machina gépezetével). ($01.02.)

„in 2010, when i was deployed to iraq, i had to lie about who i was because i’m a gay soldier and i didn’t want to lose my job. my question is, under one of your presidencies, do you intend to circumvent the progress that’s been made for gay and lesbian soldiers in the military?”

oh, úgy szeretem a kis felnevetéseket -és ma ezeket a legnagyobb örömömre a nők okozták. volt mac-nek egy kis kacaja, amiért meg kellet zabálni, és sloan minden megnyilvánulása is olyan, volt, amiért csak nagy mosoly járhatott jutalmul. és most valami komolyabb... nem gondolom, hogy kizárólag azért bólogatok hevesen, amikor a republikánusokat osztják ki keményen a sorozatban, mert elvből nem szeretem a republikánusokat, hanem úgy érzem, hogy tényleg olyan dolgokra világítanak rá, amik visszatetszést keltenek bennem. mert nem lehet elmenni az idézetben is idecincált eset mellett, hogy ne szorulna ökölbe az ember keze. vagy hogy ne tudna jim-nek örülni, amikor végre (kisebb) forradalmat robbant ki a sok kommunikációs bullshit után a buszon. tök mindegynek kéne lennie, hogy szíved szerint hova rakod az x-et, idióták minden oldalon vannak. ejj, de ragadós ez a sorkin-féle ’megmondom-a-tutit’... ($01.02.)

„anwar al-awlaki was killed today. it wasn’t an accident. there was no warrant, no arrest, no arraignment, no judge, no jury, and no appeal.”

az un. ’organikus fejlődés’ nevű utat választották az évad írására, úgy tűnik. mert ott van a címbe is emelt főügy, de csak egyik szálként a sok közül. mert közben afrika is foglalkoztat minket is, meg a rendőri túlkapások, és még don is kapott egy személyesnek mondható esetet. rájöttem, hogy a legnagyobb baj, hogy will visszahúzódó lett a lelki törése miatt, sokkal passzívabb szerepre kárhoztatja magát -ezért is volt olyan erős, amikor kitört belőle a hosszú ideje gyülemlő feszültség a rendőrőrsön, az volt az a will mcavoy, akit megszerettünk. talán mac-nek még többet kéne őt leöntenie vagy tarkón vágnia... (a régi feelgood romjai feletti kesergésben az sem segít, hogy egyre sötétebbek a szerelmi négyszög felett a felhők.) ($01.01.)

„drones represent the safest form of lethal action against terrorist targets. period.”

vártam. vártam, hogy megcsapjon az a bizsergető hangulat, mint az első évadban, hogy fokozzák fel a pátoszt addig, amikor már túlcsordul az ember belőle, mégis nagyon élvezi. vártam, és nem jött. valahogy olyan fura volt a hangulat, és erről biztos, hogy a keret tehet, ami sötét jelként magasodik a történet fölé. csak a történetből nem tudtunk meg sokat, elég nagy a titkolózás, gondolom több részen keresztül akarnak kifejteni, végülis ez egy bevett formula a sorozatoknál, de azért ennél több kampót is akaszthattak volna ki. kellett, hogy legyen következménye will őszinte szavainak (a konzervatív politikus nem az a fajta, amelyik ne sértődne meg), de úgy tűnik, ennél több dolog következményét is görgetni fogjuk magunk előtt. mondjuk a magánéletét, ami elkezdett kihatni a munkára is. és fontos aktualitásokkal is foglalkozunk (dróntámadás -ezt most képzeljék el olivia munn szexi hangján). szóval igazából minden olyan, mint régen, és mégsem olyan, mint régen. (azt meg kár volt bedobni a sajtóba, hogy újraforgatták az első két részt (sorkin bácsi meggondolta magát), mert ilyenkor az ember nagyon tud agyalni, hogy mi lehetett máshogy...) ($01.01.)

„what is illness to the body of our knight errant?”

szeretem, amikor minden szögből pozitív a kép, ha a nagy egészet nézzük, vagy ha az apró részleteket. ismét egy szerkezeti csavart kaptunk, ezért egy lélegzetvételben ment egy egész hét eseménye, szokás szerint csavarták fel az érzelmeket, de én mégis inkább azokról a pillanatokról akarok beszélni, amikor elragadták a szívem. mackenzie minden párnával való hadonászásáról. will lázárként való lovaggá válásáról (a) the who dalra. a sex and the city momentumra a buszos fröcsköléssel. amikor a vezetőséggel együtt jöttél rá a nagy blöffre. minden egyes mondatra, ami ostorcsapásként érhette a mély vallásosság látszatát keltő politikusokat. érdekes, hogy meg sem próbálta oldani sorkin bácsi a szerelmi bizbaszokat, de hagyjuk meg neki ezt a játszóteret... (++12.27.)

sorozat-függőként ideje egy komoly bejelentést tennem: ez az első aaron sorkin tévés produkció, amit bepróbáltam. mentségemre legyen mondva, hogy a korábbi alkotásai az én addikcióm előtt készültek, és más klasszikusok is súlyosan nyomják a hiány-listámat, úgyhogy türelmet kérnék. mert az biztos, hogy ezzel a munkájával nálam komoly kreditet ért el. kevés ember gondolná, hogy egy hírműsor készítőinek mindennapjairól ilyen felvillanyozó sorozatot lehet készíteni, bármennyire is érdekel valakit a televíziózás háttere. mert valahogy olyan száraznak gondolja a híreket, vagy nem is tudom. de itt semmi szárazság nem volt, az első pillanattól olajozottan rántott magával. nem is tudom, hogy mi volt, ami legutóbb ennyire etette magát a nézési listámon... mert bár volt benne dráma, valahogy mégis felszabadult érzést közvetített magából, vitt előre a pörgése, kacagtatott az ezerféle humorforrással, és elvarázsolt a szíve. persze, kell hozzá az, hogy az ember hinni akarjon azokban az eszmékben, amiért a sorozat kiáll, de valahogy nálam ezzel is jó helyre céloztak. biztos vagyok benne, hogy sokkal többet beszéltek egy-egy epizód alatt, mint a legtöbb helyen, de egyáltalán nem tűnt ez fel, még a színészeket sem igazán sajnálom, hogy mennyit kellett bemagolniuk. mert annyira minőségi csapatot sikerült összeszedni, hogy egy pillanatig sem gondolnám, hogy átkozták sorkin-t, inkább istenítették minden egyes soráért. külön köszönném emily mortimer újra-felfedezését, egy tündér ez a nő. mit mondhatnék azok után, hogy hetek óta nem szórakoztam ennyit egyetlen kulturális alkotáson sem? nagyontetszett. (az is jó a show-ban, hogy az ember kritikusabb lesz, ha híradót lát. ma is elcsíptem, hogy nálunk a ’ki halt meg idén’ szegmens után beszerkesztetik, hogy ’verekedés volt a kazah parlamentben’...)

„the rules of the debate are pretty simple. there is some room for you to make a few choices, but not much.”

úristen, mekkora troll ez az aaron sorkin! berakja a címbe az áramszünetet, elmondatja mackenzie-vel a nagybeszédet, aztán az egészet kidobja a picsába... pedig már készültem, hogy majd dicsérem a rendezőt, hogy milyen ügyesen megoldotta a sötétet, hogy mennyire jó, hogy felpörgették az adásmenethez szükséges feladatok megoldását -és dobhattam ki az egész tervezetet a kukába... bár azzal sem volt baj, amit kaptunk helyette, egy újabb bizonyítékot, hogy a pártfunkcionáriusoknak semmit sem számít a hitelesség, hogy a nép megismerje a jelöltek igazi énjét, szeretnek egy álomvilágban élni, és ezt az álomvilágot kiterjeszteni mindenkire, miközben a demokráciáról és szólásszabadságról hablatyolnak... fel nem tudom fogni, hogy ez a két gócpontú szerelmi nyűglődés mitől működik, de vagy az írás vagy a színészkedés miatt, nem is érdekel, a lényeg, hogy nem kell miatta panaszkodnom. (++12.27.)

„let’s just think of them as a polished, tightly produced abomination.”

szóval le kell menni kutyába... eddig mehetett az elitista hozzáállás, de lecsapott annak a hátulütője, hogy egy kereskedelmi tévén fut a műsor -kell a nézettség. és sok néző bizony csak a szenzáció-hajhászásért néz meg egy hírműsort, nem foglalkozva azzal, hogy mondjuk milyen annak a minősége (szép ellenpélda volt, amikor a konkurenciát elemezték). meg tudom érteni ezt a gyötrődést, ahogy összecsapnak az elvek és az észérvek. azt hittem, hogy hamarabb következik be a címbe is beemelt blackout, de a megfelelő időpontban érkezett. az viszont nyilvánvaló volt, hogy ki az az újságíró, akit will meghívott, hogy készítsen egy címlap-sztorit -valahogy benne volt a levegőben, hogy milyen közös múltjuk van. hozhatnék egy rossz viccet, hogy sötétebb volt a mai epizód, mint az eddigiek, de tényleg kevesebb volt a humor, talán csak sloan fenék-problémájánál kacagtam fel, pedig gyakrabban szoktam... (++12.27.)

„obl reportable. knock ’em dead just like we did.”

egy sajtó-szakembernek mindig készen kell állnia bármilyen váratlan eseményre. akkor is, ha egy repülőn reked. akkor is, ha épp istentelenül betépett... tudom, hogy illik amerika-ellenesnek lenni ezekben az időkben, de azt a legvéresebb szájú ellenzők sem vitathatják, hogy mekkora tragédia, hogy többezer ember meghalt szeptember 11-én. és én tisztelem az amerikaiakban, hogy így át tudják velünk kívülállókkal is éreztetni a gyászt. és a megnyugvást, amit az értelmi szerző halála okozott. ismét kiemelten fontos volt az újságíró-etika, hogy nem elég, hogy biztos forrásokon áll a hír, de arra is kell gondolni, hogy lesz-e annak következménye, ha idő előtt kikerül az információ. mert a szakmai dicsőség nem minden... (jeff daniels-nek most kellett leginkább a humorista-oldalához nyúlnia, de nagyon finom eszközökkel játszotta a módosult tudatállapotot.) (++12.26.)

„i’m going to single-handedly fix the internet.”

elég szörnyű abba belegondolni, hogy még az sem tudja megszokni az internetes csatateret, aki évek óta rajta jár. legalábbis ha magamból indulok ki. mert mindig lesz valaki, aki kőkeménynek hiszi magát, és beszól bárkinek, akit ér. és tudom, hogy a trollokon felhúzni magad dőreség, de tényleg úgy van az ember egy idő után, hogy ’a lófaszt fogom olvasgatni a kommenteket, nincs szükségem vérnyomás-növelőre’. és persze, mindenki mondja el a véleményét, csak az ember egy idő után csömört kap a balfaszoktól. és akkor én még csak egy mezei olvasó vagyok, mi lehet azoknak a fejében, akiket megtalálnak ezek a köcsögök...? de nem csak ezt jártuk körül ma, hanem némi újságírói etikát is, hogy meddig mehet el a kérdező, hogy kierőszakolhatja-e az igaz választ az interjú-alanyából, még ha ezzel esetleg meg is alázza őt. szokás szerint elgondolkoztató kérdések. ezen felül továbbra is járjuk a ’minden részben emeljünk ki egy karaktert’ túránkat, ideje volt, hogy olivia munn szerepét kicsit vastagítsák. és örültem a fukusika-i dráma beleszövésének is. (csak nem bírtam ki, hogy ne nézzek utána -tényleg tud japánul a csaj, gyanús volt, hogy nagyon hiteles.) (++12.23.)

„is egypt still a country?”

különféle sérülések érték sorban a szereplőket ma -nem is tudom, mi a fájdalmasabb, egy eltört ujj, egy repedt borda, egy agyrázkódást érő fejütés, vagy egy szívet összetörő szakítás... a mai főtémára jól emlékeztem, én is követtem a tévében annak idején az arab tavasz eseményeit, valahogy tényleg azt érezte az ember, ahogy itt is kimondásra került, hogy történelmi időszakot élünk. örülök, hogy a kis indiai srác nem csak humor-forrásként van használva, sőt, a legdrámaibb perceket ma ő kapta, remélem, hogy szép lassan mindenkire jutnak majd ilyen pillanatok (bár azt sem bánom, ha viccelődnek, a fene se gondolta, hogy ennyire feelgood lesz ez a sorozat...). szóval nem igazán gondolunk bele, hogy mennyi veszéllyel járhat az a munka, ami szolgáltatja nekünk a híreket, úgyhogy innen is küldenék egy nagy respektet az igazi(!) riportereknek és média-szakembereknek. (és nem mellékesen aaron sorkin-nak is, aki mesteri módon játssza a hatásvadászt, és sem tudok ellenállni neki. de hát láttad, ahogy sorban álltak a csekkjeikkel az iroda előtt?) (++12.22.)

„a doctor pronouncers her dead, not the news.”

a régi hír is lehet érdekes, ha kellően alátámasztott, és valami olyat közöl, ami fontos lehet az embereknek, kellő rálátást nyújt. ami nem csak egy undorító pletyka, amin a fodrászatban lehet csámcsogni... lehet, hogy velem van a baj, hogy mindig csak azt nézem a híres embereknél, hogy mit tett le az asztalra, és nem azt, hogy kivel bújt ágyba múlt éjszaka, de öröm látni, hogy vannak még ilyen hozzám hasonló elitisták. ez nem azt jelenti, hogy a sorozat-karakterek magánélete ne érdekelne... talán ebben van egy kis ellentmondás, de én inkább hangsúly-eltolásnak nevezném. mert mint itt is láthattuk, a való életben a magánélet-kiteregetés a lejáratást szolgálja, a karaktereknél meg a személyiség-jegyeik színesítését, ha jól gubancolódunk bele a kapcsolati-zűrbe... ezért volt élvezetes a bulival, hazugságokkal, átverésekkel és arcba öntött italokkal zsúfolt percek. aztán minden háttérbe szorult, már nem voltak fontosak. mert lehet érdekességeket találni a tegnap hírei között, de az aktualitás mindig érdekesebb. (fúh, eleve szeretem a fix you-t a coldplay-től, de itt annyira fel tudta erősíteni a hangulatot, hogy nem találok szavakat...) (++12.22.)

„we’re the media elite.”

hüh, ennek meg milyen szerkezete volt, tejóég, tananyag lesz a ’hogyan mutassunk be fél évet egy óra alatt, hogy ne essen szét az egész’ kurzuson. maximálisan ki lett használva a flashback-szerkezet, sőt, a múltban is ide/oda ugráltunk az előkészítések és a tényleges műsorok között. de ennyit a technikáról, inkább nézzük az esszenciát. a naiv idealista énemet cirógatta az önkritika gyakorlása a rész elején, üdítő lenne nálunk is ilyen őszinte hangot hallani a televízióban. az viszont meglepett, hogy hősünk republikánusnak vallja magát -igaz, a radikális szárnyukat így is ostorozza keményen. ameddig megteheti... mert bizony szépek ezek az eszmék, hogy objektíven és bátran tárjunk fel mindent -egész addig, amíg a pénzembereknek kényelmetlen nem lesz. mert bizony lehet azt gondolni, hogy valami fontos dolgot adunk át a nézőknek, neveljük őket erre a demokrácia nevű izére, de sohasem fogjuk legyőzni a nézettség-mérés démonait, a pénz-csapokat tekergető érdekembereket. hopp, hova lett a naiv idealista énem...? (huh, milyen ismerős volt az a mondat, hogy ’majd mi megmondjuk, hogy milyen kérdésekre válaszolunk szívesen’...) (++12.16.)

„we don’t do good television, we do the news.”

nem számítottam ennyi humorra itt a sorozat elején, úgyhogy meglepődve kuncogtam a túltolt bénázásokon. mert a híreken csak egy kicsit nevetünk (plusz sarah palin nem számít, túl magas labda), inkább a magánéleti izéken. emily mortimer egyre lopózik közelebb a szívemhez, mert eddig talán csak igazán drámai szerepekben láttam, ott nem jöhetett elő ez a cukiság-faktor, ami igencsak benne van. no, de forduljunk inkább komolyabb irányba. mert igaz, hogy nem az hozza a nézőket, de igazabb lesz tőle a show. az olaj-tragédiát a háttérben tartjuk, mellé bekerül egy újabb valóság-szelet, egy újabb komoly probléma amerikában, az illegális bevándorlás. fontos is ez, még ha egy kicsit el is bagatelizálják a sorozatban, bár inkább az volt a nagyobb bajom, hogy hallottam a lelki füleimmel, john oliver hogy dolgozná fel a témát, és mosolyognom kellett. az is kettősséget okozott, hogy radiohead-del zárult a műsor, mert együtt énekeltem thom yorke-kal, így kevésbé tudtam koncentrálni az utolsó percekre... (++12.11.)

„reclaiming journalism as an honorable profession. a nightly newscast that informs a debate worthy of a great nation. civility, respect, and a return to what’s important. the death of bitchiness, the death of gossip and voyeurism. speaking truth to stupid. no demographic sweet spot.”

még egy sorkin-féle szó-zsonglőr zseninek sem lehet egyszerű pilot-ot írni. mert nehéz a nézők figyelmét úgy megtartani, hogy közben be kell őket vezetni a sorozat világába, hogy önteni kell rájuk az információkat a karakterekről. talán az a titok, hogy el kell helyezni néhány olyan pontot, amivel be lehet rántani őket, amiért azt fogják mondani, hogy mindenképpen idekapcsolok majd legközelebb is. nálam az első ilyen az egyetemi kifakadás volt, persze, ez annak is lett szánva, de a maga szájbarágósága ellenére működött. aztán a következő pillanat, amikor kiderült, hogy mi lesz a vezető hír aznap este, ahogy megjelent az idő, és realizáltad, hogy a valósághoz lesz kötve a téma. innen már csak egy lépés volt, hogy a műsor vetítési idejére már meg legyen véve az ember. a pörgésre nem hiszem, hogy panasz lesz. és vagyok én is annyira idealista, hogy ne bántsák a fülemet a magasztos szavak (lásd például az idézetet). sorkin bácsi azzal hálálja meg a színészeinek, hogy ennyi szöveget kell megtanulniuk, hogy igazán minőségi sorokkal rakja tele azokat. és úgy tűnik, élni is fog a lehetősséggel a jónevű gárda. nézőként nem is kérhetnék többet. (++12.07.)