soroló

„authentic criminological artifacts.”

szóval egy novelláskötetben van egy írás, ami három rövid sztorit fog egységbe? cool... egy picit talán az az érzése az embernek, hogy volt három sztori charlie brooker fejében a tudattal való játszadozásról, amiket nem ítélt elég erősnek, hogy megálljanak önállóan, így összegyúrta őket egyetlen órába, de ez azért nem para, mert a keret működött, és a narráció és a mini-sztorik is úgy voltak felépítve, hogy kellően húztak magukkal -ráadásul mindegyik kis történet a technikai újdonságok mellett hozott személyes drámát is magával bőven (a fájdalom-függőséggel, a tudat-átvitellel és ööö... még több fájdalommal)... és persze ha megkapargatjuk a pofás bosszúállós felszínt, akkor találhatunk alatta olyan témákat is, amiken érdemes agyalni -például a testünk és a tudatunk különválasztásának gondolatát, ez utóbbi továbbélését akár egy új testben is (vagy rosszabb esetben egy plüss-állatban)... (oké, hogy külön sztorikat kapunk a sorozat minden részében, de ezek miért ne játszódhatnának egy univerzumban? ma többször is kacsintottunk korábbi részekre, akár egy félmondattal, akár egy képregénnyel.) (##03.23.)

mostanában súlyos idő-hiányban szenvedek, így pont ideális opciót kínál a blackmirror-i formátum, ahol egyszerre kapja meg a maga adagját a sorozat-rajongó és film-szerető énem is, kompakt egy órás mini-filmekben, amiket be lehet szuszakolni egy estére, mégsem igényelnek hosszútávú elkötelezettséget... az évad a szokásos novellás-kötet jelleget mutatta, voltak benne jobban és kevésbé jól működő részek, de szerencsére azért mindegyik olyan színvonalon dolgozott, hogy nem kellett folyton az órámra tekintgetnem -és egyébként is, még a legkevésbé működött epizódban is volt annyi ötlet, ami megmozgatta a fantáziámat. persze az megint jól kitűnt, hogy a könnyedebb, romantikusabb ajánlatokat erősebben preferálom, mint a sötét és cinikus jövőképeket...

„we found a dog at the warehouse.”

nem baj, ha minimál a koncepció, ha egy ötletre van felhúzva az egész epizód, de ahhoz adnia kell valami pluszt, hogy a maga egyszerűségében élvezni tudjam -mert sajnos negyven percnyi menekülés önmagában nekem nem tud igazi élményt nyújtani, mert hiába az összes rendezői erőfeszítés, ennyi ideig nem lehet fenntartani a feszültséget, urambocsá’, még fokozni is azt a végéig (pedig david slade megpróbált mindent, a fekete/fehér képeivel eleve baljóslatú hangulatot hozott, keverte a lassításokat a közelikkel és a gyorsabb vágásokkal, de mind-hiába)... talán lehetett volna hizlalni a részt, hogy egy kis világépítés és háttérismeret legyen a nagy menekülés mellé, hogy érzelmileg is invesztálhassunk a történésekbe. mert magában egy megállíthatatlan gyilkológép nem minden esetben félelmetes -főleg nem, ha egy állatra hajaz a kivitelezése... (most már értem, hogy miért vigyorgott mindenki pár hete a boston dynamics videóján, ahol két kutyaszerű robot masírozott át egy ajtón, amit az egyikük nyitott ki...) (##03.22.)

„it always finds your perfect match. in 99.8% of cases.”

én úgy gondolom, hogy meg lehet találni az igazi örök szerelmet -csak sajnos nagyon könnyű elveszíteni is azt... egyedülállóként és megrögzött romantikusként kellemesen bizsergető volt nézni ezt a (blackmirror-os mértékkel nézve) pozitív epizódot -úgy meg főleg érdekelt a téma, hogy mindig is idegenkedtem a randiktól, attól, hogy új embereket vegyek be az intim köreimbe, mert nehezen viselem a bizonytalanságot, és egy kapcsolat nem is áll másból, csak bizonytalanságból... úgyhogy nagyszerű témafelvetéssel dolgozott a rész, mert mi van akkor, ha egy algoritmus kiveszi a kezünkből ezt a bizonytalanságot, megmondja, hogy mikor kivel találkozz, mit egyél és hogy mennyi ideig legyél együtt az illetővel. riasztó is lehetne egy ilyen jövőkép (ami a mai adat-elemezős és randi-appos világtól nem hiszem hogy olyan nagyon elrugaszkodott lépés lenne), de az a nézői igény, hogy két főszereplőnek egymásra kell találnia, elsöpörte az összes kételyt... mert tök jól működött a kémia a képernyőn keresztül is, ahogy a zavarodottságukkal egyből egymásra hangolódtak (mert sokkal erősebb tud lenni egy ilyen kapcsolódás, mint bármilyen testi vonzalom), és szerencsére ma elzárva maradt az összes keserű cinizmus, a szerelem ledöntötte a sötét korlátokat... (tök jól passzolt ehhez a cuki történethez a sigur rós csilingelős dallamvilága, és örömmel láttam tim van patten nevét is a ’rendezte’ felirat mellett.) (##03.22.)

„the more emotional your response, the more vivid your memory of it is.”

valószínűleg mindegy, hogy hová teszed le a kamerát izlandon, mindenképp mutatós lesz a végeredmény, de azért persze john hillcoat profi szemén át a maga teljes gyönyörűségében pompázhatott... és ha már északon jártunk, akkor a hegyek és a hó látványa mellé érkezhetett a skandináv-krimis hangulat is, ami elég meglepő volt elsőre a blackmirror univerzumában -de aztán a rész közepe-fele megérkezett a különleges technika is, ami helyrebillentette az epizód helyét (szó szerint belelátni valakinek a memóriájába, egyszerre felvillanyozó és riasztó jövőkép). de a sztori ennek ellenére megmaradt egy alap európai krimi szintjén, azt leszámítva, hogy nem a nyomozókat követtük végig, hanem a tettest -illetve azt a szerencsétlen nőt, aki bekerül egy gyilkosság-spirálba csak azért, mert egyszer részese volt egy emberi hibának, és csak saját magát akarja védeni (szerencsétlenségére ehhez véres aratást kell véghezvinnie a fagyos tájon)... a vége-csavarra szerintem lehetett valahol titkon számítani -főleg ha az ember már elkezdte kiismerni charlie brooker cinikus agyát... (##03.21.)

„this is your parental hub.”

amióta van kisgyerek a családban, én is érzékenyebben reagálok a témára, és lehetőségeimhez mérten próbálok segíteni itthon abban, hogy ne törje össze magát nap-mint-nap... túlóvó családból származom, ahol a mindennapos aggódást szerencsére nem kísérte szigor, így bár féltettek minket, tiltva nem sok mindentől voltunk... kettősséget érzek a mai epizódban, mert igazi blackmirror-os metódussal megmutatta, hogy milyen az, amikor egy jóra is használható technikai újdonságot nem sikerül megfelelően alkalmazni, ugyanakkor a karakterek (és főleg az aggódó anya) számtalan kétséges döntést hoztak. a problémás ingerek kiszűrésével egy buborékba helyezte az anyuka szöszit, ami persze hangosan durrant ki, és ezek után a tini éveket is borzasztóan kezelte, csendben ülve, a monitort bámulva próbált beavatkozni, ahelyett hogy leült volna a lányával kibeszélni a problémákat. persze hogy dráma és robbanás lett a végén... bár jodie foster ügyesen végigvezette a színészeit a szituációkon, igazán nem tudott feszültséget vagy a sorozatra jellemző kellemetlen érzést csiholni a szolidan felépített forgatókönyvből... (##03.20.)

„it’s a bubble universe, ruled by an asshole god.”

ay, ay, charlie brooker kapitány ismét elénk kormányozta a zászlóshajóját, miként az internetre sugározta a disztópikus jövőképe újabb rémálmait... trükkös volt az évad eme első epizódja, mert első körben egy trek-paródiának tetszett, ahol jókat mosolyoghatunk a techno-blablákon és túlzásokon; a következő szemrevételezéskor megsajnáltuk a főhőst, aki egy kirekesztett zseni, egy szociológiailag elszigetelt személy, akinél teljesen megértjük, hogy a virtuális játszóterére menekül; harmadszorra már kiforgatták mindazt, amit elsőre tapasztaltunk, az űrhajón nem móka-és-mese az élet, a főszereplő meg a biteken és bájtokon keresztül mutatja csak ki igazán, hogy mekkora alávaló féreg... és innen kezdődik igazán a játszadozás az elménkkel, mert egy elkezdünk piszokmód szurkolni azért, hogy egy csapat csupán virtuálisan létező karakter hirtelen halált haljon, kiszabadulva ezzel szellemi börtönükből... jesse plemons egyszerre tudja hozni az esendő figurát és a rohadékot is, jimmi simpson-nak van egy tök erős drámai jelenete, de természetesen mindenkin túlragyog cristin milioti, aki a mosolyával és szándékos túlzásaival derűt csempész az űr hidegébe -és a kedves/cuki arca ellenére azt is elhiszem neki, amikor felháborodik azon, hogy a virtuális énjét megfosztották a puncijától... (##03.19.)