„the prince is never short of popularity.”
hát mi lenne angolabb, mint behozni a sorozatba őkirályi szentségét és az egész buckingham-i pereputtyot. és ezzel párhuzamosan jöhettek az amerikai rokonok, hogy kellően nagy legyen a kontraszt. hogy hogyan tudták megnyerni paul giamatti-t, azt nem tudom, de nagyszerű volt minden pillanatban a morgós milliomos playboy(!) szerepében, de mikor nem az. (akinek még örültem, az janet mongomery volt, akinek a végefőcímig nem tudtam voltam megmondani a nevét, de azt tudtam, hogy ismerem és azt is, hogy most is gyönyörű arca van). feldobta az epizódot a nagy családi összeesküvés, amivel a királyi család jóhírét védték. és persze sokkal szegényebbek lennénk a maggie smith/shirley maclane közös jelenetek nélkül. hogy ezek mellett nem tudtuk meg, hogy kit választ mary? nem számít, majd jövőre. (személy szerint örülök, hogy a karácsonyi különszám nem karácsonykor játszódott, így jöhetett az igazán aranyos és a karaktereknek kijáró happyend a tengerparton.) (++02.23.)
lehet örök szerelmet fogadni, de az mindig kopni fog idővel. a sorozatokkal is könnyen így járhat az ember. már nem tud lekötni úgy, mint korábban, már jobban felfeslik a ruhája, így kilátszódnak a hibái, de azért még mindig szívesen merülök el a világában, olyan meg sohasem lesz, hogy valahol minden írói döntéssel egyetértesz. ha már mindenképp szeretnél egy szappant a kezed ügyében tartani, az legalább ilyen mívesen legyen elkészítve, mint ez itt. (nagyon halvány) tetszett. érdekes egyébként ez a kiszeretős jelenség, meg hiába a változás az egyik sarokpontja a sorozatnak (avagy hogyan söpri el az arisztokratikus régi világot a modern új), a sorozat érdemben mégsem változik (és vannak dolgok, amik hálistennek konstansak, a gyönyörű jelmezek, az épületek, a fényképezés, maggie smith). csak kopik a báj, halványodik a charme. van ez így. és még azt sem mondhatom, hogy nem próbálják kihozni a maximumot a kényszer-helyzetekből (lásd mary). de az érzelmekkel nehéz vitatkozni…