soroló

„the prince is never short of popularity.”

hát mi lenne angolabb, mint behozni a sorozatba őkirályi szentségét és az egész buckingham-i pereputtyot. és ezzel párhuzamosan jöhettek az amerikai rokonok, hogy kellően nagy legyen a kontraszt. hogy hogyan tudták megnyerni paul giamatti-t, azt nem tudom, de nagyszerű volt minden pillanatban a morgós milliomos playboy(!) szerepében, de mikor nem az. (akinek még örültem, az janet mongomery volt, akinek a végefőcímig nem tudtam voltam megmondani a nevét, de azt tudtam, hogy ismerem és azt is, hogy most is gyönyörű arca van). feldobta az epizódot a nagy családi összeesküvés, amivel a királyi család jóhírét védték. és persze sokkal szegényebbek lennénk a maggie smith/shirley maclane közös jelenetek nélkül. hogy ezek mellett nem tudtuk meg, hogy kit választ mary? nem számít, majd jövőre. (személy szerint örülök, hogy a karácsonyi különszám nem karácsonykor játszódott, így jöhetett az igazán aranyos és a karaktereknek kijáró happyend a tengerparton.) (++02.23.)

lehet örök szerelmet fogadni, de az mindig kopni fog idővel. a sorozatokkal is könnyen így járhat az ember. már nem tud lekötni úgy, mint korábban, már jobban felfeslik a ruhája, így kilátszódnak a hibái, de azért még mindig szívesen merülök el a világában, olyan meg sohasem lesz, hogy valahol minden írói döntéssel egyetértesz. ha már mindenképp szeretnél egy szappant a kezed ügyében tartani, az legalább ilyen mívesen legyen elkészítve, mint ez itt. (nagyon halvány) tetszett. érdekes egyébként ez a kiszeretős jelenség, meg hiába a változás az egyik sarokpontja a sorozatnak (avagy hogyan söpri el az arisztokratikus régi világot a modern új), a sorozat érdemben mégsem változik (és vannak dolgok, amik hálistennek konstansak, a gyönyörű jelmezek, az épületek, a fényképezés, maggie smith). csak kopik a báj, halványodik a charme. van ez így. és még azt sem mondhatom, hogy nem próbálják kihozni a maximumot a kényszer-helyzetekből (lásd mary). de az érzelmekkel nehéz vitatkozni…

„i don’t believe in types. i believe in people.”

szeretném megköszönni tom-nak a fenti mondatokat, legyszívesebben pólóra is nyomtatnám, a saját életfilozófiám esszenciája is ez. olyan jó lenne azt gondolni, hogy a történetünk óta eltelt majd’' száz év, és a világ másmilyen lett. hogy nem okoznak gondot a származási különbségek, hogy az emberek nem gondolkoznak már népekben, típusokban, de mindannyian tudjuk, hogy ez önámítás lenne. talán még rosszabb is lett a világ -ha a romantika kihalását nézzük, akkor mindenképp. ismét repkednek a pillangók downton-ban, ami az én papír-száraz lelkem is megtölti egy kis melegséggel. de egyszerűen jó nézni mr.moseley esetlen közeledését, mrs.crawley időskori udvarlóját, tom gyanúsan véletlen találkozásait, és azt az egyre növekvő uszályt, ami mary körül lengedezik. így elnézi az ember azt is, hogy kicsit furán oldanak meg bizonyos szálakat (edith, anna). (++02.23.)

„vive le difference!”

everybody loves mary. azért volt jó a kissé idillisztikus disznómentő-akció, mert sokkal természetesebbnek látszott karakter (és a színésznő is), mint általában. és megint jól jött a felszabadultság az epizódba a sok drámai vonás mellé. reméljük a betegség és az ápolás még szorosabbá fűzi a két szeretnivaló idős hölgy barátságát. és reméljük nem valami fondorlatos dráma forog az írói fejben az anna-szállal kapcsolatban. edith-nél kicsit többet vártam, jobban elmélyedni a korabeli abortuszok elborzasztó világába, de maradt a hagyományos fordulat, úgyhogy némiképp viszolyogva kimondhatom: pregnant-szál, ehhh... fogalmazhatnék finomabban is, de sajnos nem vagyok politikus... (++02.22.)

„mr. lloyd george is more concerned with feeding the population than rescuing the aristocracy.”

nem kell ajtóstul rontani a házba, érzékeltessük finoman a változás szeleit -vigyünk egy színesbőrű jazz-énekest az arisztokrácia közé. még szerencse, hogy downton-ban nem olyan elvakult sznobok élnek, mint az éttermek fontoskodó beengedő-emberei (kéz ökölbe szorul...). ma mégis, ha mondhatom így, a klasszikusokat élveztem a legjobban -ha vidékiesen fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy az öreglányokat... ms.hughes apró győzelmét mr. barrow felett, teszem azt. vagy az igazi letarolós párbajt a levélkés felett. de fura módon a földszinti szerelmi sokszögtől sem áll égnek a hajam... (++02.22.)

„i’m a yorkshireman, my lord. this is where i belong.”

úgy tűnik, minden évben lesz egy szál, amitől tikkelni kezd a szemem, amikor hangsúlyossá válik. milyen kár, hogy már másodszor mr.bates is érintett benne. de legalább a többiekkel nincsenek gondjaim. talán ez az a sorozat, ahol a legnagyobb a fluktuáció a karaktereknél, folyton mennek el, jönnek újak. persze lehet így is frissen tartani valamit, csak nem ez a megszokott. de próbálok nem olyan maradi módon gondolkozni, mint mrs.pattimore (akinél persze már aranyosan túlzásokba esnek a rage against the machine-jével). de számomra érdekes ez a földkezelési biznisz is, itt is lehet nézeteket ütköztetni. (++02.22.)

„there is no such thing as a marriage between two intelligent people that does not sometimes have to negotiate thin ice.”

mint egy kóválygós másnap... két aktus is volt az előző részben lezajlott nagy társasági eseményen, most ezek következményeit hosszasan rágjuk és emésztjük. annak kifejezetten örültem, hogy tom a megfelelő emberhez fordult, és mrs.hughes-ból kőkemény mrs.wolf-ot faragtak, aki problémákat old meg. az viszont kifejezetten bosszantó, hogy anna-t ebbe az irányba vitték el. na, de nézzük inkább a crawles-lányokat. edith kapcsolata aranyos lenne, ha nem érezném folyton, hogy valami sötét dolog ólálkodik a háttérben (nem bízom már mr.fellowes-ban...), mary-nél meg meglepően hamar hozták be a szerelmet, annyira, hogy ő maga lepődött meg a legjobban, de persze ez nem lenne a kedvelt rusztikus angliánk, ha azonnal a jó vágányra terelődnének a dolgok. ahol még a néger-kérdést is csipkekesztyűben kezelik... (++02.21.)

„it’s exciting to think of nellie melba singing at downton.”

az opera nem való mindenkinek -mert mindig szomorú a vége. úgy utálom az írókban ezt a kegyetlenkedő hajlamot... itt egy szép és kedves pár, akik boldogok együtt -hát dobjunk be közéjük egy bombát, hadd szenvedjenek, a nézők meg hadd mondják, hogy ’nenenenene’, én szadista, ők mazochista, szép csapat... pedig olyan jó hangulatban indult minden, még mary jégszíve is olvadt egy picit, újra élet volt az ódon falak között, bájcsevejek, dohányfüstbe burkolt kártyapartik, felszabadító lovaglások. de aztán kellett a gyilkos vég, mert még leszólják a szerzőt, hogy nem elég operai a szerkesztése... (oh, és megwikiztem, hogy tényleg híres énekesnő volt a mai fellépőnk, éljenéljen a történelmi hitelesség!) (++02.21.)

„nothing’s as changeable as a young man’s heart. take hope and a warning from that.”

kicsit aggódtam, hogy mrs.o'brien távozása után (ezek a hűtlen színészek...) nem lesz megkavarva az ürülék az éjjeli edényekben, de sikerült visszacsábítani egy hozzá hasonló (és thomas-hoz pont passzoló) kellemetlen nőszemélyt. az is kétséges volt, hogy ennyi halál után utat törhet-e a romantika a sűrű sövényeken, de úgy tűnik, eljött az ideje lady edith kivirágzásának, valamint bízhatunk az ifjú (és meglehetősen aranyos) rose-ban is. vagy a konyhában szövődő románcokban. az idősebb generáció máshogy mutatja meg a szívét, tele vannak jószándékkal, kedvességgel, megbocsátással. (ja, és nem nagy ügy, de azért a semmiből előkerülő levél kicsit hand of god fordulat, nem...?) (++02.20.)

„the price of great love is great misery when one of you dies.”

az első mosolyom a rész alatt? maggie smith bebotorkált a képbe... személy szerint én örülök neki, hogy nem a közvetlen gyász-időszakot kaptuk meg intenzíven, hanem ugrottunk kicsit az időben, így a haláleset praktikus problémáival tudtunk már foglalkozni (mi lesz a birtok kezelésével? mi lesz az örökséggel?), és a szemünk előtt indulhatott el a gyászból való kilábalás is. a többi rész a szokásos downton-i rusztikus hangulatot hozta, zajlanak a kis játszmák, szócsaták, évelődések, romanticizálások (habár: a valaha készült legkevésbé nyálas valentin-napi epizód...?). és telik az idő szépen. nem vagyok egy divat-mániás, de azért a londoni részeknél feltűnt, hogy a ruhákkal is beléptünk a nagyon-húszas évekbe. és akkor az edényes mixerről még nem is beszéltünk... (++02.20.)