soroló

„love conquers all things.”

wolfgang örökre fogoly maradt volna, ha a makacs rajongók alatt nem hajlik meg a netflix pénztárcája, és nem adnak engedélyt erre a lezáró filmre -és mi többiek, a néma rajongók ezért nagyon hálásak vagyunk... bár én magam nem a történet lezárása miatt vártam az utolsó találkozást a nyolcakkal, hanem mert szerettem volna velük még egy kis időt együtt tölteni, bulizni és romantikázni (nem elfelejtkezve a barátaikról, családjaikról és szeretteikről sem, és szerencsére akit lehetett, visszahoztak erre a búcsúra). úgyhogy nekem az első óra egy kicsit sztori-heavy volt, bár itt is voltak olyan pillanatok, ahol nagyon működött az, ahogy a csapat együtt gondolkozott és cselekedett (mondjuk a heist-filmes tervezés alatt)... aztán jött egy kis megnyugvás és egy korábban már hagyománnyá vált közös éneklés is (a 4 non blodes után is maradtunk a kilencvenes években a depeche mode-dal), hogy aztán megnyomjuk az akció-gombot, és golyózáporba borítsuk a képernyőt... most is a szokásos problémám volt a shoot-out-tal, mint máskor is az ilyen harci koreográfiáknál: nehéz szépen és átláthatóan fényképezni őket. ráadásul hiteltelennek tartom, amikor szórják ész nélkül az áldást a fegyverekből, és a jófiúk közül nem sérül meg senki komolyabban, mert a gonoszok pocsékul céloznak -ez gondolat pörgött épp’ akkor is a fejemben, amikor pár percen belül megjöttek a sérülések a túloldalon is, de akkor meg azért ciccegtem, hogy ennyire összekoncentrálták a vérzésüket... rá kellett néznem az órára, amikor végre megnyugodtak a kedélyek, hogy mennyi idő maradt egy igazi, giccsbe forduló sense8-es befejezésre, és örömmel konstatáltam, hogy még több mint húsz percem van élvezni az önfeledt boldogságot, a határok nélküli szeretetet. azt meg évtizedek óta tudjuk, hogy egy lezárás csak akkor nevezheti magát igazi finálénak, ha tartalmaz legalább egy darab esküvőt... de a csajok megérdemelték ezt a cuki ceremóniát, mert úgy vészelték át a pilot óta rájuk ömlő megpróbáltatásokat, hogy egyszer sem ingottak meg egymásban... mivel rengeteg mindent kellett besűríteni ebbe az utolsó 150 percbe, ezért a sorozat egyik védjegyének számító meztelenkedés is koncentráltan jelent csak meg rész a legvégén, egy szenvedélyes csókkal (és az ikonikus szivárvány-szín dildóval) zárva a kapcsolatunkat... (bár a látványon nem volt tetten-érhető, hogy a netflix visszafogta volna a költekezést, de azért az sokatmondó, hogy az egész sztorit leredukálták két európai városra -bár a nagy rohanásban idő sem lett volna, hogy igazán kitekintsünk a világban szerteszét hagyott mellékszálakra.) (##06.08.)

ahogy készültem lelkileg a mai sorozat-fináléra, a youtube-on nézegettem bestof klippeket a sorozatból, és többször is libabőrös és könnyes-szemű lettem a látottaktól -ebből is látszik, hogy a show végig az érzelmeimre apellált, és igencsak könnyen elragadta a szívem... mert a túlbonyolított háttér-sztori sohasem érdekelt igazán, de a karakterekkel teljesen magukkal tudtak rántani, a kapcsolataikkal, a körülöttük örvénylő szeretettel. nem véletlen, hogy a kezdetektől azt hangoztatom, hogy ez a sorozat az élet örömeinek éltetésére lett létrehozva, ahol a szeretet és a szerelem legyőz mindent, nem számítanak a hagyományos nemi gondolkozások, a fizikai korlátok, az élet által folyton görgetett akadályok... és persze hogy giccsesen hangzik mindez, csakhogy a giccsnek van egy olyan határa, amit ha túllépsz, akkor már észvesztően élvezetes lesz a cukormáz, és a sense8 alkotói rendre messze maguk mögött hagyták ezt a határt. és aki szívesen követte őket ezen az úton, azok szívét biztos hogy könnyen elrabolta a sorozat... (a nyolc főszereplő közül nem tudnék senkit sem kiemelni, az ügyes balanszírozásnak köszönhetően mindenkit szerettem, a mellék-arcok közül viszont ketten is voltak, akik becsücsültek a szívem közepébe: daniela és bug...)

„justice, motherfucker. and we’re coming for you.”

hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a nyolcak többsége még sohasem találkozott élőben (pl. a kala-t és wolfgang-ot játszó színészek között olyan jó a kémia, hogy nehezen dolgozza fel az agyam, hogy ők csak fejben érintkeznek). ezért volt nagy dolog, hogy a végén szinte teljes létszámban összejött a csapat london-ban -illetve nagy dolog lett volna, ha nem kapkodják el az utolsó perceket... oké, én is rohanok, menjünk vissza az epizód kezdésére, mert ahogy várható volt, sun bosszújával kezdtük meg a finálét, és adták meg így az alaphangot a szédületes tempóval -a watchovski név mégiscsak kötelez, ha akció-jelentről van szó (ami kicsit elterelte a figyelmemet, az az, hogy ott motoszkált a fejemben az a szomorú gondolat, hogy össze fogják törni azt a szép mercedes-t... ja, meg az, hogy sun-nak bugyiban/melltartóban kellett végigcsinálnia az egész jelenetet...). de hiába volt a nagy üldözés, a katarzis elmaradt. de sebaj, mert akadt helyette fontosabb érzelmi katarzis, amikor alamita és nomi előhúzták a gyűrűket. oh, a vércukorszintem egyből az egekbe szaladt... és még édesebb lett volna a befejezés párizsban egy croissan mellett, de az írószobában hirtelen rádöbbentek, hogy alig pár perc maradt az évadból, így gyorsan hozzácsaptak egy fordulatot a sztorihoz, hogy izgalmak közepette hagyjanak minket állva -de tényleg olyan kapkodós volt az egész london-ba utazás és az ottani válaszcsapás a bpo-nak, mintha csak egy previously-t látnánk a következő évadból... (#05.14.)

én egy héttel ezelőtt: óh, annyi minden van most, amit hetibe nézek, meg kicsit olvasni is kéne esténként, sajnos nem fog beleférni a sense8. kár, mert az első évadot nagyon szerettem, jó lenne megint elmerülni a világában. én ma délután: na, akkor hozok fel egy kis ropit, és jöhet a sense8 finálé... mert ha van sorozat, aminek jól áll a netflix-formátum, azaz hogy egyszerre kerül fel minden rész, és lehet nézni egy kvázi hosszú filmként, akkor ez az. mert szépen folynak egymásba az epizódok, hullámozhatunk az érzelmi csúcspontok mentén vele, vagy érdeklődve figyelhetjük, hogy hova bővítik tovább az univerzumukat, vagy csak együtt lehetünk ezekkel a nagyon szerethető karakterekkel tíz órán keresztül... úgy emlékszem, hogy az első évad jobban igénybe vett érzelmileg, viszont most tűnt fel igazán, hogy mennyi pozitív energia árad a sorozatból, hogy nem akarják az írók mindenáron mélydrámába sodorni a hőseiket, adnak nekik boldog perceket -amik persze a show-ra jellemző eltúlzott érzelmekkel erősen hatnak ránk is, olvasztják a szívünket rendre... de azért az eszét is használja, és azért is szeretjük, mert okosan variálják watchovski-ék a karakter-találkozókat, és az eddig is jelen lévő diverzitás-ünneplés mellé más fontos témákat is felsorakoztattak (pl. a korrupció elleni harcot)... jelenleg még nagy a titkolózás a netflix részéről a folytatást tekintve, de össze is törne a szívem, ha nem kaphatna több pozitív érzelmi löketet ettől a nyolc nagyon szerethető embertől.

„love is a bridge and not a wall, if we let it be.”

tetszik az az írói gondoskodás, hogy mindig tudják úgy tekerni a sztorikat, hogy legyen két karakter a nyolcból, akik hasonló problémával küzdenek, így meg tudjanak jelenni egymásnál segítségül -és a teljes csapatot csak akkor vetik be, amikor a legnagyobb szükség van rájuk. és lehet szó apróságokról, mint mikor két ember áll a tükör előtt, számára idegen ruhában, vagy egy kicsit komolyabb segítségnyújtásról, mint amikor (szokás szerint) a másik képességére vagy érzelmeire van szükség. de a legjobban az működik, amikor olyan tanácsadó érkezik valakihez, aki saját tapasztalatból tud beszélni -mert teljesen természetes dolog, hogy akik között ilyen szoros kötelék alakult ki szellemileg és érzelmileg, azok között lesznek olyanok is, akik fizikai vonzalmat fognak érezni a másik iránt, vagy a lelki szövetségnél még tovább merészkednek, a szerelemig is... egy kicsit volt csak finálé-előkészítő érzete az embernek, főleg mert az utolsó-előttisége sem akadályozta meg az epizódot, hogy hatásos jelenetekben is bővelkedjen. például kenyában -de hát mit is várna az ember egy fiatal demokráciától, ahol meg kell küzdeni a maradisággal, a hatalom-és-pénzéhséggel, a törzsi ellentétekkel (azt éreztem egyébként az egész gyűlés jelenetnél, hogy szívesen mutogatnám a mi politikusainknak is)... de azért nem csak drámával, hanem szívmelengetéssel is magukkal tudtak ragadni: from queer to eternity! (ehh, most már örökre a fejemben lesz az a kép, hogy andy dick a seggébe dugja az oscar-t...) (#05.14.)

„take your hands off my daughter or i promise you, i will pursue a suit seeking the kind of damages that end the careers of men like you.”

továbbra is központi témaként tekintenek az íróink a család szerepére, ami nem baj, mert így érzelmileg tudják ellensúlyozni a nagy kavarást, amit főszál néven az arcunk elé raknak... és persze lehet kiabálni, hogy ’uhh, cheezy’, mert tényleg túlvezérlik az érzelmeket bizonyos jelenetekben, de az ember már csak olyan egyszerűen van összerakva, hogy a túltolt érzelmek hatnak rá a leginkább egy-egy alkotást látva. és ne mondjátok azt, hogy nem szúrt egy kicsit a szemetek, ahogy hallgattátok nomi-t a testvéri szeretetről beszélni, vagy hogy nem éreztetek elégedettséget, amikor watchovski-ék visszakoztak a hülye drámától a templomban, és inkább happy-vé kerekítették az esküvőt is. de persze ott volt a másik érzelmi véglet is, mert minden nézőnek összetörték a szívét, aki veszítette el már valamelyik szülőjét. de nem mindig ilyen direkt a családi témák által keltett érzelmi gócpont -kala-nál pl. csak mellékesen került szóba a gyermekáldás, de még így is kiakadt szegény lány tőle... meg egyébként is, nem kell a hagyományos család ahhoz, hogy érzelmi csúcspontot csikarjanak -elég egy hiperaktív latin lány, aki csodát művel a beszélőkéjével... (#05.14.)

„i hate being controlled and forced to make deals and compromises i don’t want to make.”

bele sem merek gondolni, hogy milyen lehet a sorozat logisztikája, hogy mennyire oda kell figyelni az egymás melletti feltűnésekben, hogy ki milyen ruhában volt az otthoni jelenetben, vagy akár milyen szögben ült-vagy-állt épp -jó, olyankor könnyű, amikor lito az egész epizódot pizsamában tölti... persze ez azért jutott az eszembe, mert ma megint a rész nagyrészét egymás társaságában töltötték a nyolcak, szépen beosztva azt, hogy épp’ ki-kihez megy egy kis tanácsért vagy lelkifröccsért. és jól játszanak azzal is, hogy lito hozza a nagy szappanoperás melodrámát, miközben másoknak sokkal súlyosabb bajai vannak. mert gyülekeznek ám a sötét felhők, és a végére berlinben igencsak beborult, mert bizony a helyi maffia még annál is keményebb, mint eddig gondoltuk -főleg mivel egy sensate akarja megszerezni magának a várost... így jöhetett a cluster vs cluster harc, látványos vizuális ötletekkel (pl. egymásba olvadó karakterek) -de ez van, ha egy effektekkel foglalkozó szakembert kérsz fel direktornak... (az előző résznél nem említettem őket, de fontos témák mennek a háttérben, lejárt szavatosságú gyógyszerek és diktatórikus politikusok ellen zajlik a harc keményen.) (#05.13.)

„you cannot escape hope. the only hope this country has is if we do it ourselves.”

család. az országunk alkotmánya és a megrögzött konzervatívok szerint a család az egy férfiből egy nőből és gyermekekből álló kötelék -pedig a valóságban nagyon sokféle lehet egy család... azt eddig is tudtuk, hogy a sorozatban hangsúlyos a választott család intézménye, azaz ennek a nyolc embernek a szoros köteléke, akik nem csak akkor teremnek ott a másik mellett, amikor verekedni kell, hanem akkor is, amikor lelki támaszra van szükség -de például miért ne lehetne egy jól működő, boldog családban három apuka is egyszerre...? azt már múltkor hallhattuk, hogy nomi szülei nincsenek oda a gyermekükért, de most láthattuk azt is, hogy daniela szülei is ellenzik a lányuk életstílusát -de szerencsére nem lehet megvesztegetni a lányt, mert ő a választott családjával marad, azaz lito-ékkal, akikkel igazán boldog... nem véletlen azt sem, hogy most idéződtek meg a már eltávozott apák szellemei is, mert így capheus tudta támogatni a hozzá hasonló cipőben járó sun-t. (bár az ember nem bánja azt sem, ha sun leveszi a bánat cipőjét, és inkább mezítláb rúg szét seggeket látványosan...) a főszál időről/időre előbújt a családi téma alól -mondhatjuk stílusosan, megvilágítva a félhomályba beszűrődő fényekkel... (#05.13.)

„-we do live in different worlds.

-not tonight we don’t.”

az évadban ez az epizód emlékeztetett először arra, hogy ez a sorozat mennyire az élet ünnepléséről szól, hogy a sok dráma között könnyen meg tudja találni az utat arra, hogy megmelegítse a szívünket... de tényleg, még a magyarázat-heavy átívelős percekbe is tudnak csempészni olyan pillanatokat, amiket simán csak jó nézni -például ha már húz a fejünk a sok múltbéli ténytől, akkor kidughatjuk egy kicsit a gyönyörű skót tájra néző erkélyre, hogy kiszellőzzön... de az epizód nagyrészét inkább ágyakban töltöttük, ahol én tökéletesen el tudok veszni a kilassított erotikában, még ha tudom is, hogy ezzel a videoklip-esztétikával megakasztjuk az események menetét -de most tiltakoznék a formás női mellek és férfi seggek ellen...? az érzelmi csúcspont a sao paulo-i parádén jött el, ahol tovább ünnepelhettük az élet diverzitását (és még magasabbra emelhettük a meleg szál cukiságát). és kicsit azt érzem, hogy azzal, hogy egy új fajjá emelték a sensate-eket, egy szép allegóriát találtak a másságtól való félelemre, az emberi korlátoltság bemutatására (igen tudom, hogy stan lee-ék ugyanezért találták ki az x-men-eket, de olyan szépen hangzott ez most itt...). (#05.13.)

„sapiens live in a world designed by their worst fears. and nothing terrifies them like difference.”

tök örülök annak, hogy akkor is érdekel a karakterek sorsa, amikor külön utakon járnak (és ma inkább ez volt a jellemzőbb, mint a közös jelenetek) -még akkor is, ha a nagy események árnyékában csendesebben töltjük ezeket a perceket velük. mondjuk egy családi viszály kipattanásával indiában. vagy egy cuki reunion-nal koreában. vagy elnyújtott szavakat hallgatunk bug-tól, vagy indokolatlan pucérkodáson legeltetjük a szemünket berlin-ben, értitek, hogy mit akarok mondani, nem...? meggyőződésem, hogy nem csak a zenei rásegítésnek köszönhető az, hogy a közös részek ilyen erőteljesek tudnak lenni, hanem ezeknek a külön épített erős karakter-alapoknak is -pedig ma még a ’what’s going on’-t is bevetették újra a biztonság kedvéért, hogy biztos, hogy mosolyogva érjünk el a végefőcímig... úgy tűnik, hogy felerősítik az univerzum-építésüket is, mert sokkal több sensate él a világban, mint ahogy azt a kezdetekben gondoltuk. úgyhogy már csak a nagyon gonosz szervezettel kell leszámolni, hogy ők, az evolúció lépcsőfokai biztonságban élhessenek -nem lesz ezzel gond, mert az anonymus segítő kezet nyújt... na jó, viccelek, igazából az a határozott erő kell majd a harchoz, ami most jól feltüzelte a mi nyolcasunkat. mert elég volt a bujkálásból, jöhet a nyílt konfrontáció! (#05.12.)

„-something happened to the cluster?

-there was a protest in india, a riot over water in nairobi. but mostly i was just worried about you.”

bár hatvan perc sok idő egy sorozatepizódra, azért nagyon sok mindent be is kell szuszakolniuk watchowski-éknak egy-egy részbe -ráadásul úgy, hogy azt érezze a néző, hogy mind a nyolc karakterre elég rivaldafény esik... oké, mivel mostanában nagyon sok időt töltenek egymás fejében a srácok, már kevésbé különülnek el a sztorijaik, de azért ma majd’ mindenki kapott néhány percet külön, amikor a személyes vonala is haladhatott előre egy kicsit. főleg hogy most az elején letudtuk a nagy közös jelenetet a múzeumból való meneküléssel, pörgősen, izgalmasan (és egy kicsit humorosan, köszi lito!), aztán belementünk a magánéletekbe, miközben voltak helyek, ahol ezeken a magánéleti vonalakon keresztül csorgatták át a főszál néhány cseppjét (pl. lito nyomoz, de közben az ő múltjáról is megtudhatunk dolgokat; vagy riley is egy olyan sráctól kér segítséget, aki egykor kötődött hozzá). és beleférnek még mélyebb mondanivalók is azokról a helyekről, ahol általánosan nehezebb az élet (afrikai vízhiány, indiai elnyomás). de szerintem a legtöbb néző velem együtt megelégedne azzal is, ha hosszasan csak azt mutatnák, ahogy sun tai chi-zik a háztetőn. mert lehet hogy sok mindenre kell időt szánni, de a védjegyszerű zenés montázsok és kilassított képek nem maradhatnak el... (#05.09.)

„the painting is still the painting. but what we see is not what people saw hundreds of years ago. how we see changes. the same is true for our ears. the music of mozart was not heard by the people of his time the way we hear it today. why? because our senses, including our common sense, are evolving. and i think that is because of people like you.”

miután az előző évad során rájöttek a srácok, hogy hogyan kell bizonyos szituációkban kihasználni a többiek képességeit, mára már mesterei lettek ennek a tudásnak, és bármilyen veszélyhelyzetből ki tudják vágni magukat -szerencsénkre ezt igen látványosan szokták prezentálni watchowski-ék nekünk nézőknek. és nem csak arról van szó, hogy a dinamikus vágással és a zenével izgalomban tartanak minket, hanem tényleg érdeklődve várja az ember, hogy milyen trükköt fognak bevetni a túlélésért, ha épp’ az a tét. és most erősen szorult a hurok, úgyhogy szükség volt a teljes csapatra... az egyetlen, ami talán egy picit piszkál most már ezekben a jelenetekben, hogy a hacker-csapat túl könnyen tör fel mindent, mert ez egy túl kényelmes megoldás írói szempontból. de sebaj, mert ha van is bennük hajlam a kényelemre, azért többnyire kellően csavaros aggyal ülnek neki a szövegkönyvnek, így egyre többet tudhatunk meg a mitológiai háttérről, az agy-összekapcsoltakról, sőt, megismerhetünk új (és szexi) karaktereket ezzel a csodás veleszületett rendellenességgel... de elkelhet majd minden segítség az új arcoktól is, mert a harc a gonosz szervezet ellen még korántsem ért véget... (#05.08.)

„what happened to the neanderthal? to the denisovans? to homo asiaticus and naledi? homo sapiens happened. we came along and we wiped all of them out.”

egész az epizód utolsó jelenetéig azt gondoltam, hogy ez az a sorozat, ahol a főszál sokkal kevésbé érdekel, mint, izé, mint bármi más... mert most is csodás volt, ahogy körbejártuk a világot, kicsit belestünk az összes karakter életébe, aztán persze össze is kapcsoltuk őket egy-egy fontos pillanatra. és ma is sokkal jobban élveztem azokat a kis apróságokat, amik megestek egy indiai lakásban vagy egy berlini klubban, mint hogy azt nézzem, hogy will a heroin segítségével próbál ellenállni a nagyon gonosz embernek, hogy megelőzze az le-és elbukásukat. a közös pillanatokat meg könnyű szeretni, mert mindig jól vannak vágva, és gyakran jelentőségteljesek is a sorozat mondanivalóját tekintve -de lehet hogy csak azért írom ezt, mert a lito/capheus interjú teljesen a hatása alá vont (de persze a védjegy-szerű montázsok sem maradhattak ki)... szóval jöttek az utolsó percek, amikor végre sikerült visszavágni a kellemetlen ellenfélnek, és végre azt éreztem, hogy igen, nekem kell ez is, akarom látni a nyolcak összefogását a gonoszok ellen. és gondolom nem véletlenül hozták be nomi-ék segítségével az evolúciót sem, úgyhogy a sorozat mitológiája is egy fokkal jobban izgat már. hmmm, felfokozott izgalmak, jó kilátások egy új évad elé... (#05.07.)