soroló

„the past dictates the future.”

majd pont a finálé lett volna konvencionális, vagy szolgálta volna ki a nézői elvárásokat... oké, annyi lezárás kaptunk, hogy a szuperhősünk (újra-és-újra) lecsapott a gonoszra, tehát a bad-coop vonalat elsimítottuk (az már egy más kérdés, hogy meg sem fordult a fejekben, hogy adjanak nekünk egy cooper vs cooper összecsapást, inkább a lehető leglehetetlenebb ember kezébe helyezték a fegyvert)... de aztán minden összekavarodott, a képek hátterében ottragadt cooper ügynök arca, az idő is megállni tetszett, vagyis inkább újraíródott... merész ötlet eltörölni azt az idővonalat, amit minden rajongó ismer és szeret, és létrehozni egy újat, ahol láthatóan egyik karakternek sem sokkal jobb a sorsa, bár legalább azt elmondhatjuk, hogy az ős-sorozathoz láncoltuk így végül az új kör végét... mert egyébként nem nagyon akaródzott lynch-éknek most sem foglalkozni a kisvárosi karakterekkel, viszont arra volt idő, hogy egy hosszadalmas coda-val zavarjanak össze mindenkit a végén. persze lynch tisztában volt vele, hogy ha a huszonöt évvel ezelőtti felkavaró lezáráshoz hasonló kultikussá nemesedő véget akar, akkor ott kell hagynia minket leforrázva az út közepén, és nem volt hiba ebben, jól átragadt ránk nézőkre is cooper zavarodottsága -’most akkor mi van?!’... (#09.05.)

david lynch egy troll. david lynch egy művész. david lynch egy zseni. mert fogta a már bejáratott, jól eladható termékét, és a címet kihasználva eladta a világnak a tizennyolc órás filmjét, amit bár feldaraboltak egy órás részekre, de azért ezeket sorozat-epizódnak elég bajos lenne nevezni, mert felrúgták velük a hagyományos dramaturgiát, önálló jelenet-füzérekre, össze nem illő szkeccsekre esnek szét, de pont ettől működnek mégis nagy egészként, mert olyan kiszámíthatatlanságot kínál, olyan egyediséget, amit nem találsz meg manapság (sem) a kisképernyőn. lynch-et láthatóan hidegen hagyta a nosztalgia, csak apró pillanatokban engedi meg nekünk, hogy újra érezzük a régi kisvárosi hangulatot, sokkal inkább egy esszenciává akarja sűríteni az elmúlt huszonöt éve műveit, művészi kaleidoszkóppá összehegesztve a művészfilmes hozzáállását, a lüke humorát és a zenék iránti megszállottságát. és látható élvezettel játszik velünk, a kíváncsiságunkat piszkálja, a türelmünket teszteli, bemutat mindenkinek, aki egy legyintéssel el akarja intézni. viszont aki hajlandó követni őt ezen a kikövezetlen úton, azt szívesen vezeti kézen-fogva -hogy aztán sátáni kacajjal lökje bele az ismeretlen sötétbe... láthatjátok a dátumokból, hogy nem minden héten ösztönzött arra ez az utazás, hogy azonnal beszálljak, amint megérkezett az újabb epizód, de minden egyes alkalommal örömmel mártóztam meg ebben a semmihez sem fogható életérzésében. ha itt az út vége, akkor elfogadom, hogy ismét kérdőjelekkel a fejünkben búcsúzunk, de ha valaha is sikerülne összehozni egy újabb agymenést ’twin peaks’ néven, arra is vevő lennék. mert elveszni jó érzés -főleg david lynch fejében. (nem véletlenül nem emlegettem mark frost nevét a kritikában, mert bár nem tudhatom, hogy mennyire vett részt ténylegesen az írói munkában, lynch deformáltan zseniális ízlése teljesen elnyomta az ő hangját.)

„i am the fbi.”

...szerintem nincs kritika/vélemény-író a világon, aki ne a fenti idézetet írná a mai részhez... mert kiböjtöltük az elmúlt huszonöt évet, eljött ez a pillanat, amikor levedlettünk minden gonosz-és/vagy-alternatív alteregót, és visszakaptuk a kávéivás és piteevés örökös bajnokát, mindenki kedvenc fbi ügynökét, dale cooper-t. és csodásan játszotta ki lynch az aduászát, mert egyből a teljes arzenálban kaptuk meg a hősünk, semmi értetlenkedés a jones-család kapcsán, csak egy gyors update a félkarúval, aztán irány nyílegyenest ahhoz a bizonyos seriff-hivatalhoz -és eközben ott zeng a fülünkben a hagyományos zenei főtéma... a zenével még egy helyen erősítettek rá a nosztalgiánkra, amikor is audrey táncra perdült a kedvenc dallamára, bár a rejtélyével gyorsan ketté is törték a hangulatot -viszont lynch őrületének bizonyítékaként a főcím alatt visszafele pörgött a dallam (ha már eddie vedder az epizód egy korábbi részében kapott helyet egy csodás dallal)... azért bad coop-ról sem felejtkeztünk el, mert a kissé felkavaró nyitány az övé volt, ahol két horne is kulcs-szerepet kapott (vajon a coop szájából elhangzott ’my son’-t mennyire kell szó szerint venni?)... és akadt még egy szokásosan morbid kitérőnk is, amiben a kertvárosi feszültséget és erőszak-hullámot elemeztük -tarantino stílusban... (laura dern-nél sosem tudom eldönteni, hogy mennyire tetszenek ezek a színészi magánszámai, de ma elég hatásos volt a monológja és a kilépője egyaránt.) (#08.29.)

„you know about death, that it’s just a change, not an end.”

a nagy lynch/frost mixerben megint elképesztően különböző hangulatú jelenetek kerültek egymás mellé, nem véletlen az sem (gondolom), hogy ilyen hangsúlyosan leblendével voltak elválasztva egymástól, hogy néző is fel tudjon készülni arra, hogy valami egész más következik az elsötétülő kép után... a nyitány a régi twinpeaks legszebb időszakát idézte, a kisvárosi magánélet romantikáját, egy csodálatos szerelem beteljesülését, miközben egy ötvenes-évek-beli dal szólt a fülünkbe... aztán jött az idén megszokottá vált mindfuck, ahol úgy sikerült helyettesíteni david bowie-t egy gőz eresztő óriási teáskannával, hogy azért maga ziggy is elégedetten nyalta volna az ujjait... aztán egy tragikus szerelem végét láthattuk, amiben nekem az a legmegdöbbentőbb, hogy alicia witt ugyanazt a hayward testvért játssza, akit huszonhét évvel ezelőtt kislányként... és ha már elmúlás, szívbemarkoló búcsút vettünk a tuskó lady-től és az őt játszó catherine e. coulson-tól is. viszont a halál sohasem a vég... mert nagy ígéretek is voltak az epizódban, például dougie egy áramütésnyire van csak attól, hogy újra cooper lehessen, és audrey is ott toporog már a küszöbön, igaz nála vannak olyan szemetek lynch-ék, hogy nem engedik még mindig szabadjára... (#08.21.)

„last night i had another monica bellucci dream.”

...és én még azt hittem, hogy lynch csak egy poénnak szánta a fenti idézetet, aztán megjelent ténylegesen az olasz nagyasszony a képernyőn... kicsit lehet hogy kényelmes megoldásoknak érződtek ma bizonyos dolgok (truman seriff telefonhívása, diane családi kapcsolatai), de valahogy muszáj volt elindulnunk a finálé felé a sok kanyar után... de egyébként is, minden ilyen jelenetre jut hat másik, amik kellemesen inzultál... először is szép referenciákat kaptunk a fire walk with me-re (azért a sok philip jeffries emlegetés után az volt a minimum, hogy legalább archív képeken bevágják az isteni david bowie-t)... majd eljött a nagy pillanat, a cserkész-csapat megérkezett az erdőbe, és a szokásos lynch-i szaggatott képeken és ködön át elszabadult a pokol (btw, sajnos csak utólag esett le, hogy a távol-keletinek tűnő hölgyet láttuk már az évad elején egy hasonlóan morbid jelenetben)... nagyon megörültem, amikor a vortex-en túli szobában andy tudta meg a nagy igazságokat, mert annyi humort ragasztottak már a karakteréhez, jó lesz most őt látni komolyabb szerepben is (az is mennyire tipikus volt már, hogy csak benne volt annyi empátia, hogy megfogta a nő kezét)... de twinpeaks-ben mindig történik valami fura, már különbejáratú szuperhősük is van (gumikesztyűben, mint captain hammer), és palmer-anyuról is kiderült, hogy sötétebbek a gondolatai, mint azt valaha is sejthettük volna... (#08.19.)

„looks like, round number one and two under way.”

a két cooper adta ma az epizód gerincét, így megint megcsodálhattuk kyle mahlachlan sokoldalú tehetségét: dougie-ként hozta a szokásos toporgásokat, kávés-bögre szuggerálásokat, bár az irodai kihallgatásnál meglepően komornak tűnt az arca, mintha jobban tisztában lenne a körülötte lévő világgal (btw, tom sizemore erősen építette be a játékába a humoros elemeket a karaktere szánni-való összezuhanásakor); gonosz-coop viszont megint kérlelhetetlen volt, ahogy szó szerint letörölte a vigyort a gyülevész banda képéről -de azért itt is lebegtették a nézők mosolyát azzal, ahogy a szkander alatt játszott az ellenfelével... az időnk maradék részét twinpeaks-ben töltöttük, és ismét egy kis adalékot kaptunk a mindennapi drámákból: például elég szívet törő volt nézni big ed-et, hogy ennyi idő után sem teljesedhetett be a szerelme norma-val -legalább azt elvártam volna a végén, hogy james beköszön hozzá a magány órájában a benzinkútra, ha már úgyis ott van a városban, és arra van ideje, hogy elénekelje azt az egyetlen dal, amit valószínűleg ismer... (annyira kellemetlenül lógnak le a képernyőről az audrey-s jelenetek, hogy remélem, hogy lesz valami jó magyarázat a furcsaságukra...) (#08.10.)

„you’re asking me to join the blue rose task force?”

blue book és blue rose? mélyen vagyunk a nagy twinpeaks mitológiában, most jön majd elő az az előny, hogy a visszatérés előtt próbáltam minden elérhető és releváns darabkát felszippantani felkészülés gyanánt. bár még nem mentünk bele mélyebben az ufó-kutatásba, csak bevontuk tammy-t is a legtitkosabb titkos körbe -közvetlenül azelőtt, hogy viccelődni kezdtünk volna gordon-nal és albert-tel... mert ez a vén kurafi önmagát sem kíméli, ha a hosszan kitartott beteg humorról van szó, és igaza is van, mert az ember jókat rötyög, ahogy miguek ferrer faarcára néz, aki türelmetlenül várja, hogy a fickós gordon kitessékelje a francia tyúkját a hotelszobából... horne-ék is fontos szerephez jutottak ma -csak míg az öreg ben-nek megrendülten kellett végighallgatnia, hogy mit követett el az unokája (így egy kifejezetten emberi jelenettel gazdagítva a részt), addig audrey visszatérése nem is lehetett volna szürreálisabb. láthatóan kifordította őt a robbanás utáni élet, az egykor folyton mozgékony, tánclépésekben járó lány egy helyben állt csupán, az életvidámsága is tovatűnt, a helyét indokolatlannak tűnő hiszti vette át, ahogy számunkra ismeretlen emberek neveivel dobálózott... és ez a ’name-dropping’ nem állt meg itt, mert aztán megérkeztünk a szokásos koncert-helyszínünkre, ahol két söröző hölgy folytatta ezt a nem túl szerencsés trendet... (#07.31.)

„my log is afraid of fire. there’s fire where you are going.”

mennyire jellemző már a sorozat felépítésére, hogy a tizenegyedik részben is tisztáznak olyan családi kapcsolatokat, amiket eddig valamiért a homályban tartottak -’majd elmondom, amikor én úgy gondolom, hogy el kell mondanom’, gondolja david lynch... egyébként nekem túlságosan furcsa volt a briggs lány bekattanása, elsősorban az olcsó horror/thriller-ek világába illő zenével, meg azzal, hogy hagyta, hogy az anyja a szélvédőn lógjon... viszont a családi érzelmeskedés nagyon működött az étkezőben -ezért sem értem, hogy miért kellett az értelmetlennek tűnő kereszteződés-béli ördögűző hommage egyből utána bobby-val... mert úgy tűnik, hogy még mindig háborog a gyomrom attól, ahogy hullámzunk a kisrealista, az abszurd és a mindfuck jelenetek között -vagy akár mindezeket bevesszük egyszerre is, mint a dakota-i pusztaságban, ahol a másik dimenzióba bepillantás után elfogyasztottunk egy fánkot jóízűen... de tök jó az, hogy úgy játszanak velünk, hogy mondjuk a tipikus sivatagba-temetős las vegas-i leszámolás is simán átcsaphat pite-zabálásba... (#07.26.)

„you have an enemy in douglas jones.”

dougie, dougie, dougieeeeeeee... mondanám azt, hogy mára gyűjtöttük össze a jelentéktelenebb szálakat, hogy szusszanjunk egy picit, de mivel a twinpeaks-ről és lynch-ről van szó, ezért semmiről sem szabad kijelenteni, hogy jelentéktelen vagy mellékes... mondjuk inkább azt, hogy a legnevetségesebb és legabszurdabb pillanatok gyűltek össze ma -valószínűleg. áh, hagyjuk... szóval most tényleg baromi jól szórakoztam dougie-ékon, és ez elsősorban naomi watts érdeme, aki zseniálisan adta elő a férje hasizmaitól bezsongó háziasszonyt, és persze kyle maclahlan tökéletes társ volt a röpködő kezeivel az aktus közben... dougie átvitten is fontos szerepet játszott a részben, mert visszatértek a vegas-i kaszinósok, akik piszok pipák rá még mindig, de hát nem véletlenül játssza az egyiküket jim belushi, mert itt is viccesre vették a figurát -szőkenő-viccesre... a hazai pályán (a.k.a. twin peaks-ben) megint dühönghetett egy sort jacoby doki, majd átadta a helyet a kissé idegesítő fiataloknak -elsősorban azért, hogy rádöbbenhessünk arra, aminél eddig nem sikerült összekötnünk a pontokat: az új évad legborzasztóbb karaktere audrey horne kicsi fiacskája... (#07.20.)

„your father never lost faith in you.”

ki a fene gondolta, hogy a sorozatba a legtöbb érzelmet bobby karakterén keresztül tudják majd közvetíteni, hogy az apjához való viszonyának ennyire fontos hatása lesz a jelenben történő eseményre, de szerencsére így lett. és briggs-ék egyébként is kulcsszereplővé léptek elő, és persze itt elsősorban az őrnagyra gondolok, aki a síron túlról (illetve a másik dimenzióból) is képes vezetni az eseményeket -twin peaks-ből megtudtuk, hogy látta előre a jövőt, és a seriff-hivatal dolgozóinak fel kell készülniük valami fontos eseményre, eközben gordon-ék a fej-nélküli testével foglalkoztak, és hallgatták végig velünk együtt a megmagyarázhatatlannak ható vallomást... jaj, a múltkori agy-robbantás után visszatértünk az alapozáshoz, így megint nehéz összeszedetten elmélkedni az epizódról, mert nagyrészben csak előkészültünk a későbbiekre. meg persze ott voltak a közbeékelt, randomnak tűnő jelenetek, amiket már egész megszokott az ember így a félidőre, azt, hogy vannak percek, amik értelmetlenül lógnak a levegőben, így most már meg sem próbálja őket bármihez is kötni. arról már nem is beszélve, amikor a bőrünkön át érezzük hosszú perceken át a néma feszengést... (a három testes rendőr egész jó comic relief-nek bizonyult a nagy komorkodásban.) (#07.14.)

„this is the water. and this is the well.”

uno: david lynch-nél már régóta megfigyeltem, hogy mennyire vonzódik az autó orrára felszerelt kamerával felvett éjszaki utakhoz. dos: még egy nine inch nails méretű bandánál is belefér egy kis promó a sorozat által, ráadásul lnych jó gyerek, és hagyja, hogy végigfusson az egész dal. tres: what the fuck was this...? ilyen az, amikor egy experimentális, öntörvényű rendező úgy dönt, hogy elsőéves filmszakos suhancnak képzeli magát, és teljes lelkesedéssel, fullba nyomja az elvontat... persze ha nagyon akar az ember, akkor ki tud hámozni a (főleg) fekete/fehér képsorokból, a zajos felszín alól sok mindent, mert tulajdonképpen lementünk az alapokig, és megnéztük, hogy miként érkeztek meg a túl-dimenzióból (űrből?) a bob-féle szellemlények -vagy valami ilyesmi... az biztos, hogy az első atomkísérletekhez lett láncolva az érkezésük, a durva hajléktalannak tűnő lények és a sivatagban kikelő bogár még értelmezés alatt állnak... ahogy az is, hogy 1956-ba ugrottunk -mert itt akár az is szerepet játszhatott, hogy lynch megszállottan rajong az ötvenes évekért... twinpeaks season 3 helyett ma inkább radírfej 2-őt kaptunk, ami egy abszolút vállalható csere. kár hogy a fárasztó munka már eleve laposra sikálta az agyam, így nem volt esélyem a maximális befogadásra... (#06.26.)

„that is not the dale cooper that i knew.”

ha cooper nem is az, aki volt, így a hetedik részre kezdtek visszaszivárogni a klasszikus évadokra jellemző hangulati elemek, talán most értünk el arra a pontra, amit a régi rajongók igazán vártak... sokszor kerül szóba laura (és az ő legendás naplója (naplói...?), felelevenítettük a lodge-ból való kijutás éjszakáját az igencsak öreg hayward-dokival, shoot, még benjamin horne szemében is megcsillant valami, ahogy egy kívánatos nőre nézett... és azt érezte az ember, hogy elindultunk előre, még duggie-nál sem toporgásban volt részünk, hanem a felrobbant autójával foglalkoztunk, mint ahogy a fejetlen hullánál is tudtak izgatni minket a rejtélyekkel... örültem, hogy diane-t nem csak azért fedték fel, hogy adjanak valami koncot a rajongóknak, hanem a fontos szerepe miatt cooper múltjában -de egyébként sem baj, hogy megtestesült végre cooper diktafonja, mert rém szórakoztató karakterre sikerült a szőke nőszemély, laura dern valószínűleg szitkozódó versenyt nyerne azzal, ahogy köpi a fuckyou-kat magából... (oké, tempósabbak lettünk mára, de azért lynch nem bírta ki, hogy ne percekig mutasson egy bár-béli takarítást...) (#06.23.)

„heads, i win. tails, you lose.”

a félkarú ember kérleli coop-ot, hogy ébredjen fel, és mi is így teszünk, mert félünk, hogy túl hosszasan ragadunk már ebbe az állapotba -még ha továbbra is hoz szórakoztató perceket ez a katatón bambaság (mondjuk a tapsra vezérelt lámpával való játszadozás) (btw, naomi watts azért sok dicséretet érdemel, hogy ilyen intenzitással hoz egy kevéssé szerethető szerepet)... keretes szerkezetként foglalkoztunk cooper-rel, közte a szendvicsben meg egy csomó érdekes dolog történt -például ennyi év után megláthattuk diane arcát, és biztos fontos szerepe lesz, ha lynch egy régi harcostársának, az általa felfedezett laura dern-nek adta a szerepet... de itt volt az a nagyon érdekesen összefűzött három sztori is, ahol egy idő után lehetett érezni, hogy milyen szörnyű drámát akarnak belőle csikarni, mégis működött a jelenet sokkolása -azt viszont nem értem, hogy miért csak a végefőcímből derül ki arról a borzasztó személyiségű srácról, hogy a horne családba tartozik... no, ha valaki hiányolná a twinpeaks életérzést, az most kaphatott egy törpét, aki egy csavarhúzóval gyilkolászik -mi kellhet ennél több? maximum az, hogy egy épelméjű cooper kávézzon és pitét egyen... (#06.12.)

„shovel your way out of the shit and into the truth. dig yourself out of the shit... $29.99.”

hogy doktor jacoby analógiáját továbbvigyem: lynch egyre csak ás minket bele a sztorija mozaikdarabkái közé, és jelenleg messze még az, hogy meglássuk az összefüggések arany ásóját -de szerintem ez így van jól, hát nem jó érzés, hogy maga alá temet ez a fura világ...? oké, néha már én is türelmetlen vagyok, és szeretném, hogy a ’kávé, ügynök, akta’ szavak felgyorsítanák egy kicsit cooper-t, mert bár még szórakoztat az elvarázsoltsága, azért kezdjük elérni azt a határt, amikor már fárasztani fog... de az például nem zavar, hogy csak homályos utalásokat kaptuk arra nézve, hogy kit játszik mondjuk amanda seyfried, mert nekem az elég, hogy láthatóan kapcsolódik valahogy a dupla r-es csajokhoz, valamint azért fontos a jelenléte, mert vele és a problémás barátjával hozzák vissza a twinpeaks egyik kötelező kellékét: a drogos fiatalokat... btw, ismert színésznő, most már tényleg csak fejcsóválva tudok nézni minden olyan jelenetet, ahova besétál egy ismerős arc (hello tom sizemore, hello robert knepper, hello jim fucking belushi!)... ja, és engem nem zavarnak az olyan kvázi szkeccs-betétek sem, mint az öreg jacoby marketing-percei... (de furán volt rendezve az autó felrobbanása, kicsit spórolós hatást keltett, ahogy hirtelen a kissrácra vágtunk majd vissza a már darabokban lévő kocsira.) (#06.05.)

„this is the most wonderful horrible day of my life.”

amikor meglátjuk az asztalon laura palmer fotóját, megszólal az az imádott zenei téma, és a megőszült bobby briggs elsírja magát -na ez a pillanat, ami nekünk, régi rajongóknak készült... ma már egy kicsivel több időt töltöttünk twin peaks-ben (egészen pontosan a rendőrőrsön), úgyhogy az eddigieknél egy kicsivel több tudott átszivárogni az oly jellemző morbid és/vagy idétlen humorból... én nem tudom, hogy hogyan csinálták lynch-ék, hogy (szinte) minden egyes jelenetben feltűnik egy ismert arc, bár könnyen el tudok képzelni egy ilyen szereposztó telefonbeszélgetést: ’-hello, david lynch vagyok! képzeld, most készítjük elő a folytatást a twin pea... -benne vagyok!’... és egészen lenyűgöző azt, hogy egy kvázi háttérben meghúzódó, pár pillanatos szerep kedvéért el lehet rángatni egy forgatásra richard chamberlain-t. vagy hogy a közelmúlt tévés vígjátékainak a krémje itt bohóckodik. vagy hogy a régi kapcsolatra való tekintettel vendégszerepben tündököl naomi watts. vagy hogy azt mondták, hogy oké, michael ontkean visszavonult a filmezéstől, akkor legyen robert forster a seriff. vagy hogy átmentek az olyan hülye ötletek az előkészületek során, hogy beöltöztetik brando-nak michael cera-t... de igazság szerint egyikük sem érhet fel kyle maclachlan elképesztő alakításához, aki végre megmutathatja, hogy mennyire erős a komikusi vénája is (feltartott hüvelykujj). (#05.28.)

„callforhelp.”

lynch bácsi úgy gondolta, hogy megvizsgálja a tűréshatárunkat, és elmegy a falig -teljes sebességgel... mert most nem piszkálja senki, nincs megfelelési kényszer, 18 órás művészfilmet csinál, így minden jelenetet olyan hosszúra hagy, amennyire csak a kedve tartja. akár a végtelenségig is... és az a durva, hogy úgy tűnik, hogy igaza van, mert az ember megbabonázva nézi a végtelenbe nyúló képeket is -bár lehet hogy csak azért, mert értelmek keres bennük (pl. aranyra fújt ásók?)... de persze nem mondhatjuk, hogy statikusan álltunk volna egy órán keresztül, mert ezt a részt nagyjából rászántuk cooper ügynök visszatérésére a való világba. de persze nem jöhetett csak úgy vissza a függönyön keresztül, lynch-esen ki kellett facsarni az egész utazást... de tényleg, már az első helyszín, a bevart szemű lánnyal, a kihagyásos, ide/oda tekergetett képekkel annyira a mester lenyomata volt, hogy nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. és ez még csak az első lépés volt, jött briggs őrnagy lebegő feje, az elektromos hálózaton való utazás, a kövérkés négerkurvázós cooper alteregó kimúlása, és a mi drága jó ügynökünk teljes zavara (és lyukas zoknija)... talán tényleg elindul valami, ha cole igazgatóéknál összefutnak majd a szálak, de nem biztos, hogy szükség van arra, hogy beinduljanak a dolgok... (no, megérkezett tamara preston ügynök is, akinek a jegyzeteit már a tp könyvben is olvashattunk -és persze hogy lynch az aktuális kedvenc énekesnőjére osztotta a szerepet.) (#05.28.)

„is it future or is it past?”

nekem csak tizenegy évet kellett kivárnom, de vannak olyanok, akiket már huszonhat éve nem hagy nyugodni a második évad utolsó nyugtalanító képsora... el nem tudom képzelni, hogy mekkora nyomás lehetett a frost/lynch pároson, amikor végre leküzdöttek minden akadályt, és nekiültek megalkotni minden idők egyik legkultikusabb sorozatának a folytatását. talán elsőként azt köthették ki maguknak, hogy nem akarnak kizárólag nosztalgia-vonattal utazni 18 részen át, hanem azon túl, hogy kedveskednek egy kicsit a régi rajongóknak, új történetekkel és friss arcokkal bővítik a mitológiájukat. sőt! bár az északnyugati határvidéken fekvő kisváros maradt a címadó település, de már ebben a dupla nyitányban is jó nagy utat jártunk be amerika-szerte. és hogy hogyan kapcsolódnak össze ezek a fizikailag egymástól távol eső helyek? még nem lehet tudni, de lynch-nél egyébként is meddő feltenni ilyen kérdéseket, mert mindig is jellemző volt rá az, hogy látszólag összefüggéstelen jeleneteket pakol egymás után (lásd mondjuk a mulholland drive-ot)... másabb íze lett a show-nak amiatt, hogy nem tartja végig a pite- és kávé-illatú kisvárosi hangulatot, inkább egy általánosabb lynch-feeling jellemző rá. viszont vannak pillanatai, amikor nagyon el tud kapni a régi érzés -persze gondolok itt a teljes vörös függönyös szálra, vagy a kis bohóckodásra a megőszült horne-tesókkal. de igazából elég az is, ha felcsendül a badalamenti-féle főtéma... az új vonalak közül a nyomozós szál tűnik a leghagyományosabb felépítésűnek (és itt villoghat kicsit matthew lilard is), newyork hozza a scifis/misztikus vonalat (szerencsére madeline zima-t könnyű rávenni a pucérkodásra). a gonosz-cooper szálat meg jelenleg a haj miatt nem tudom komolyan venni, de érezhetően az lesz az összekötő kapocs, úgyhogy muszáj lesz... meg egyébként is, alapszabály, hogy vakon kell bízni lynch-ékben, hogy nem érteni, hanem érezni kell, bármi is kerül ki a kezük közül... (vajon miért szerződtetnek csinos lányokat a sorozathoz, ha egyből el is teszik őket láb alól...?) (#05.22.)