„i wish i didn’t have to ask you to make this sacrifice, but the klingons won’t stop until they’ve destroyed everything, everyone.”
azt értem, hogy egy pörgős epizóddal kellett búcsúzni az évre, azt viszont nem mindig értékeltem, hogy vizuálisan is pörgésre ítélt minket a rendező, mert néhány pók-kamerás suhanó felvétel bele-beleszaladt a legrosszabb filmes rémálmomba: az oldalra döntött képekbe... egyébként az epizód egyik nagy erénye az volt, hogy a hősök tényleg keményen megvethették a lábukat, hogy hősies dolgokat vigyenek véghez, a doki bevállalta az agyzsibbasztó rengeteg ugrást, michael meg még a testi épségét sem kímélve csapott össze a klingonokkal (és ne felejtkezzünk el arról sem, hogy ezúttal határozottan eldöntötte, hogy megment mindenkit, aki az útjába kerül). és az epizód érzelmi gerince is ezekből eredt, hiszen az ugrás veszélyessége miatt aggódhattunk őszintén, michael és tyler esetén meg ott volt két megtört lélek, akik a traumatikus események után egymásban találják meg a megnyugvást... tetszett, hogy egy végiggondolt terv szerint végezték el a fél-illegális küldetésüket a srácok, nem csak nekirontottak az ellenfélnek, mintha nem lenne holnap -ettől érzi azt az ember, hogy az emberiségben ott a szikra, hogy intellektuálisan fejlett civilizációvá válhassék... (#12.12.)