soroló

„you’ve a fine braw lad. i counted his fingers and toes myself.”

egyfelől meg tudtak ma lepni az írók, másrészről viszont most is a jól kikövezett utat választották... már persze el is felejtettem claire szellemes kalandját az évad elejéről, de ők most ezt az indián-kaland egyik kulcsává tették, érdekes kitérő volt a jövőből jött őslakos története, aki kétségbeesetten próbálja megakadályozni a népe pusztulását. de nem ez volt igazán meglepő számomra ott az erdőben (vagy az indiánok bizalmatlansága), hanem az, hogy gondolkozás nélkül elhittem, hogy már megint arra megy ki a játék, hogy elválasszák fraiser-éket egymástól. persze, mert bear mccreary-vel is pendíttették az érzelmes húrokat a nagy búcsúzkodás alatt... annak viszont jobban örültem volna, ha a magányos lovas nem érkezik meg a birtokra, könnyedén befogadta volna a lelkem, hogy roger ezúttal nem bír el a teherrel, és feladja -de az is lehet, hogy a sok veszekedés kiölte belőlem a lelkesedést a bree/roger kapcsolat iránt, és el tudtam volna képzelni a szép vörösnek valami új irányt... idénre nem jutott igazán nagy cliffhanger, érezhetően egyszerre tervezték meg az írók ezt a két évet -bár attól nem félek, hogy ne tartogatnának egy nagy zsáknyi lelki borzalmakat hőseink számára... (×01.27.)

új évad, új kontinens, új lehetőségek -egy régi regénnyel, és annak a szokásos adaptációs problémáival... voltak szép és működő jelentek idén is, de messze voltak attól, hogy igazán felvillanyozzanak vagy meghassanak, a kulcs-drámát meg egészen rosszul sikerült kijátszani, ami nemhogy össze törte volna a szívemet, de egész komolyan felbosszantott... és értem én, hogy a progresszió előírja, hogy az új generációval is komolyabban foglalkozni kell, de végig szomorúan számláltam a perceket, amiket nem claire-rel (és jamie-vel) töltöttünk (bár a veterán vöröst is azért eléggé kiforgatták idénre, hogy kevésbé legyen jó vele együtt lenni)... szóval amerika a lehetőségek hazája, de én nem éreztem azt idén, hogy minden lehetőséget kihasználnának az alkotók (nem akarok ujjal mutogatni, de ron moore háttérbe vonulása (és projekt-halmozása) nem lehet a problémák egyik gyökere?)...

„like an idiot, i pursued her through time and space, determined to prove to myself and the universe that i did love this woman, just like all those great love stories written by all those great idiots.”

persze kell a vérfrissítés minden sorozatba, de azért a gerincet nem kéne ennyire elbújtatni az erdőben, nem? hiányzik claire és jamie... pedig nem teljesítettek ma rosszul a fiatalok, bree makacssága kifizetődött, erős jellemmel felvértezve nézett szembe az élő mumusával; fergus mutathatott egy kis férfiasságot a nagy börtön-akciónál (annyi tervezés után azért nem mondanám okosnak a nagy tettet, bementek fegyverrel és kihozták murtaugh-t -jut eszembe, ha kívülre szórtak lőport, akkor miért belülről robbant az épület? vagy a túloldalról átrobbant...?) -de leginkább annak örültem, ahogy marsali lelkileg támogatta a férjét; roger kapta talán a legnagyobb figyelmet ma, egy kicsit megismerhettük általa az indián (mohawk) kultúrát, átélhettük vele a szerelem folyton égető gyötrelmeit, és a drámai befejezés is neki jutott végül (a kilassított képek és bear mccreary dallamai kéz-a-kézben jártak, hogy igazán hatásos legyen a dráma)... (köszönjük, nem kell utalgatás arra, hogy bonnet túlélte a nagy kiszabadítást, szerintem kellően kihasználták már az írók az alávalóságát mostanra, lépjünk túl rajta, légyszi...) (×01.25.)

„we’re all here in this new world not because it’s new. these lands are as old as any. it’s only new, because there is hope, and hope is at the very heart of love.”

olyan sok helyen jártunk már a sorozat eddigi név éve alatt, hogy jól át tudjuk érezni, hogy a különböző helyszínek milyen hangulat-váltásokat hoznak magukkal -a skót felföld hegyei és dombjai, a párizsi előkelőség, a karibi fülledtség, most pedig a végtelen erdőségek zöldje a legfőbb elem... megörült a szívem, amikor rájöttem, hogy a mai epizód lélek-magvát brianna adja, egészen pontosan a most alakuló kapcsolata lord john-nal, akinek a nyugodt kedvessége jó ellenpontja lesz a lány tüzességének. főleg mert már itt a kapcsolatuk elején sincsenek titkaik egymás előtt, hálistennek nem abból akarnak az írók drámát facsarni, hogy az általuk megfelelőnek tartott időpontban dobják be mondjuk a homoszexualitás témáját... sajnos ez a kapcsolat azzal jár együtt, hogy nem kaphat nagyobb szeletet a történetben egy ex-hobbit (láttam billy boyd nevét a főcímben, de elsőre nem akartam elhinni, hogy tényleg ő érkezik a show-ba)... azért kitekintettünk egy kicsit az erdőbe is, hogy jamie lelkét ápoljuk, mint ahogy fergus-ra is ráfért egy megerősítő (verbális) hátba-veregetés -mert ugye ez még az a korszak, amikor egy végtag elvesztése komoly hátrányokkal járt. (jók ezek az apró történelmi utalások egyébként, a nagynéni házában is rendre felbukkan némi szalon-rasszizmus...) (×01.24.)

„i was violated, you self-righteous bastard... by someone else!”

még ha le is veszem azt a jelenetet, amikor jamie csak ki akarta provokálni a lányánál, hogy az feldühödjön, hogy ezzel bizonyítsa a saját igazát, akkor is azt éreztem, hogy furán viselkedik hősünk az egész epizód alatt -pedig pont nála kéne nagy dolognak lennie az erőszaknak, de úgy látszik, hogy a tizennyolcadik századot nehéz kiirtani abból, aki abba a korba született bele... viszont brianna jól demonstrálta a modern nőt, akinek joga van dühösnek lenni, akit nem kárhoztatnak azért, ha fájdalmában kioszt néhány pofont (apropó modernség, nagyon aranyos volt az a jelenet, ahol a két jövő-szökevény sorolta, hogy mik azok a dolgok, amik nagyon hiányoznak nekik ebből az elmaradottabb korból)... értem én, hogy roger seggfej tud lenni, de azért talán eleget szenvedett már a srác az írószoba keze által az elmúlt hetekben nem? vagy csak én érzem túlzásnak nála ezt a ’kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek’ hozzáállást, az egyre növekvő sebesülés-készletét? de nem csak testileg, mentálisan is megviselték az események, jól itt is hagytak minket kétségek között a végén, hogy megtörik-e szerencsétlen, vagy mégis az igaz szerelmet választja-e... a boldog családi képek ma szívmelengetőek voltak a kis faházban, de talán nem baj, ha útrakelünk hőseinkkel a vad amerikai tájakra -bár attól függ, hogy mennyi csapdát tartogatnak nekik az írók ezen az úton... (×01.08.)

„limb or lass, mr.mackenzie?”

(belenéz a szíve mélyére) nem, még nem múlt el a múlt heti érzés, még mindig utálom az ottani erőszakolós jelenetet. ráadásul ezt még most tetézték az írószobában azzal, hogy először is nagy titkot csináltak belőle, ami brianna-t belülről rágja, aztán meg egy (nekem legtöbbször szem-tikkelést okozó) terhes-vonalat faragtak belőle... és bizony még akkor is nehezen bocsátok, ha az erőszak következményeképp azért szép érzelmes jelenet is kijutott nekünk (szenvedő) nézőknek (köszönhetően a korábban jól felépített anya/lánya kapcsolatnak)... de még igazán a mai nagy pillanatok fénye sem tudta teljesen elűzni az árnyakat -mert hálistennek volt azért fény is, nem kellett várni az évad végéig a nagy találkozásokra, és annak is örültem, hogy az érzelmes ölelkezéseket azért kicsit oldották azzal, hogy jamie-re vizelés közben tört rá a kedves lánya... azt is előre lehetett tudni, hogy hiába rejtegeti a gyűrűt bree, az anyja idővel meg fogja találni, és összerakja a sötét képet, azt meg már az előző rész eleje óta nyilvánvaló (szerintem mindenkinek), hogy a folyton kétségbeesett tekintetű szolgálólány bajt hoz a szerelmesek fejére... (a címadó méhek lakhelyénél nem is a kissé didaktikus párbeszéd működött igazán, hanem a szemünk előtt formálódó apa/lánya kapcsolat (valamint sam heughan erőteljes játéka.)) (##12.30.)

„i’ve been wondering for a while what color your hair is down here.”

kezdjük az idézettel, mert még érlelni akarom magamban a gőzt, hogy később ki tudjon robbanni -szóval miért mindig a vörös-hajúaknál vetődik fel, hogy vajon alul is egyezik-e a testszőrzetük szíve a fejükön lévővel...? na szóval, miért is húztam fel magam ma? mert borzasztóan kezelték brianna szálát... először is, oké, nagy találkozás, de egyből egy összezördüléssel elvették az öröm élét, ami után végig azon paráztam, hogy a szolgálólány mikor küld a szerelmesek után egy regimentnyi verőlegényt, így az intim pillanatokat sem tudtam felhőtlenül élvezni (annak ellenére, hogy sikeresen lekönyörögtem a szép színésznőről a ruhát -szó szerint, skandáltam a monitor felé, hogy ’cicit! cicit ide!’). de nem kellett ide külső beavatkozás, hogy egy pillanat alatt összeomoljon az idill, mivel roger nem csak szerelmes, hanem egy méretes seggfej is, aki talán az ultra-konzervatív gondolkozásmódjának megfelelő korba került végre... oké, láttunk már ilyen ál-drámákat a sorozatban, ezen még túl is lépnék, de minek kellett szegény lányt még egy erőszakba is belekényszeríteni? mert fel kell zaklatni a nézőket? mert meg kell tanítani a karakternek, hogy itt a tizennyolcadik század vadvidékén bármilyen borzalom megtörténhet? vagy csak az írószobában perverz módon vonzódnak az ilyen fordulatokhoz? ehh, fuck... (ja igen, fraiser-ek is az epizódban voltak, kicsit hősködtek, no meg megismerkedtek george washington-nal is.) (##12.24.)

„i had given up hope i’d ever look upon a child of jamie’s, and now... here ye are, standing right in front of me.”

sok sorozatba csak haloványan tudnak kísérteni a múlt árnyai, itt az outlander-ben viszont sokkal konkrétabban meg tudnak jelenni -akár a fizikai valójukban is (de ez nem akadályozza meg az írókat abban, hogy a hagyományosabb flashback-jelenetekben is fájdítsák a szívünk egy rég látott arccal)... mert ez egy kicsi világ, ahol a múltba visszatérők könnyen ismerősökbe botlanak, de így lesz igazán érdekes az útjuk az új világba a szeretteikhez... merthogy claire és jamie ezúttal tényleg kiülték az epizódot, hogy az ifjabb generáció kiteljesedhessen -és nem is nagyon szeretnék tiltakozni azért, hogy a sophie skelton által életre keltett brianná-t kellett néznem egy órán át (roger-nek viszont kár volt megborotválkoznia)... az első véletlen találkozásnál azt gondoltam, hogy át akarják billenteni a szívünk küszöbén laoghaire-t, aki annyi bajt okozott már fraiser-éknek, de végül csak előtört belőle a sértett szörnyű nőszemély, akinek ismertük eddig is... lallybroch-ban szerencsére a szokásos szeretet áradt, bár nagyon hiányoltam jenny-t, hogy ő is beköszönjön... azt tudhattuk előre, hogy roger-nek elfogyott a szerencséje, amikor a véletlen találkozás ruletten stephen bonnet-et nyerte meg, aki aztán végig hozta a már megszokott borzasztó formáját... (egyszer már elköszöntünk frank-től, így nem volt tisztességes azt mutatni, hogy mennyire szerette a lányát, és hogy mennyire meggyötörték azok a bizonyos utolsó napok...) (##12.21.)

„i am envious of the time you spent with jamie.”

bár a jegyzeteimben nem találom a nyomát, de így is tisztán emlékszem, hogy nem lelkesedtem nagyon tavaly jamie apaságért -csak egy plusz drámai elemnek tűnt, amivel kitöltik azt az időt, amíg claire vissza nem tér. úgyhogy ma már a previously-nál húztam a számat, amikor megláttam, hogy ez a szál visszatér kísérteni engem... nem segített az ifjú william új casting-ja sem abban, hogy lelkesedni tudjak, mert a kölyöknek senki sem szólt, hogy nem mutat jól a tévében az ilyen mértékű száj-biggyesztés... de a személyisége is túl sok vonást hordoz az előkelő neveléséből, sokat kellett dolgozniuk az írószobában, hogy egy kicsit is szimpatikussá tegyék. viszont a nevelő-apja, a lord már sokkal érdekesebbnek tűnt a szememben -főleg azzal, hogy felvállalta a melegségét, és a vágyait jól ki is beszélte claire-rel... csöndesebb epizód volt ez, ami jamie apaságára koncentrált, és csak egy maréknyi cseroki zavarta meg a nyugalmát... viszont miután william úrfiék lóra pattantak, meglepődve láttam, hogy még majd’ tíz perc van az epizódból -és itt jött számomra a fénypont. pedig annyiszor láttuk már a fraiser-ék között pattogó szikrákat, ahogy a szeretet és a testi vonzalom egymásba karolnak a kapcsolatukban -de annyira hitelesen van még mindig ábrázolva ez, hogy nem tudok vele betelni sohasem... (##12.12.)

„uncle, ye ken this old coot?”

ezer éve mondom már, hogy az emberiség bűnét az az ősember követte el, aki kijelölt magának egy területet, amire azt mondta, hogy az az övé, és aztán azt harciasan védeni kezdte -most is pont ebből alakult ki a konfliktus, hogy egy bevándorolt ember azt mondta az őseik földjét taposó indiánoknak, hogy menjenek el, mert einstand volt... aztán persze kellett a fickó őrült elméje (valamint a más kultúrák iránt érzett bizalmatlansága) is, hogy eszkalálódjanak az események -pedig könnyen lehet, hogy a nagy felelősség-keresésbe saját magára kellett volna mutogatnia, mert el tudom képzelni, hogy ő maga vitte haza a betegséget (a játék-babával), ami tönkretette aztán a családját... lehetett tudni, hogy lesz valami baj, mert ebben az írószobában nem bírják ki, hogy claire nyugodtan élje a vidéki asszonyok életét pár napig egyedül az erdőben -nem, nekik egy remegő hangú hősnő kell, aki puskával alszik félelmében és skalpot kap ajándékba... azt hiszem, hogy ez a sorozat a reunion-ok királya, most is tökéletesen játszották ki a nagy találkozást, ahogy jamie arcán megjelent a felismerés, az csodás volt -kellenek is az ilyen felemelő pillanatok, ha már mindig rettegnem kell, hogy milyen borzalom történik a következő pillanatban fraiser-ékkel... (tényleg! mi volt az az incselkedés az ötvös felesége részéről? ugye nem valami hülye magánéleti kavaráson törik a fejüket az írószobában...?) (##12.04.)

„tskili yona.”

a vadvilágban kempingezés és letelepedés természetes veszélyekkel jár együtt -mert sem a természet, sem az őslakosság nem adja szívesen a földjét... bár szerencsére nem a ’gonosz helyiek’ kártyát játsszák ki, mert a cserokik alapvetően békés népnek vannak ábrázolva -bizalmatlan szúrós szemekkel... persze azért akadnak indián klisék, amik bekerültek a nagy egészbe (mondjuk a sámán asszony és az ő furcsa jóslatai), és azért az epizód nagyrészében feszültség-keltésre használták őket, de végülis ez egy sorozat, úgyhogy lesz még idő gazdagítani őket újabb-és-újabb rétegekkel (apropó, feszültség: okosan behozták a forgatókönyvbe a fegyvert töltését, hogy nem sokkal később már idegesen kelljen tördelnünk a kezünket, hogy hősünknek lesz-e ideje újra működésbe hozni a fegyverét)... ha már jóslatok, elég gonoszul foreshadow-ingoltak nekünk ma, először az indián néni álmával (’nem te tehetsz majd a haláláról’), majd azzal, hogy kaptunk egy valószínűsíthető végpontot fraiser-ék életéhez... a ’70-es évek sztorijánál még mindig kicsit dohogtam, hogy nem képesek összehozni a szerelmeseket, viszont tetszett, ahogy apró fintorokkal éreztették a zavart, miközben telefonon beszéltek egymással. és nagyon remélem, hogy hamarosan az következik az, amire én már régóta vágyom: egy családi reunion a múltban... (##11.28.)

„you’ll have sex with a woman, but you’ll only marry a virgin? it’s 1970. no one i know is saving themselves for marriage.”

amikor megláttam valahol a neten a borítóképet ehhez az epizódhoz, rajta brianna-val és roger-rel, azt hittem, hogy az egész epizódot a kora hetvenes években töltjük majd, de aztán kiderült, hogy párhuzamos vágással haladunk inkább a két síkon (vizuálisan nem különült el teljesen a két évszázad, de azért arra figyeltek, hogy kellően szürkítsék a hetvenes évek városi képeit)... mindkét helyen utaztunk egyet, és bár földrajzilag nagyon közel kerültek egymáshoz a szálak, érzelmileg nagyon különböző irányokba indultunk... mert biztos vagyok benne, hogy fraiser-éket még összébb fogja kötni a letelepedés, addig a lányuk még túl fiatal az elköteleződéshez. és fel tudtam paprikázódni roger hülye makacsságától, hogy képes volt a poros vágyaival tönkretenni a szívmelengető romantikát... bár az időutazással a kezdetektől megvan a fantasztikum a sorozatban, most ehhez egy kis ezotériát is bedobtunk egy indián szellemével -már ha tényleg azt látta claire a viharban, és nem egy hozzá hasonló utazó lenyomatát)... (szerintem mindenki őszintén egyet tud érteni jamie-vel abban, hogy lenyűgöző a táj -még ha én egy kicsit tartok a sok veszélytől, ami hőseinkre les majd ott a vadregényes vidéken.) (##11.22.)

„how do ye propose to produce anything without slaves?”

na vajon miért a rabszolgaság az első, ami eszébe jut egy szerzőnek amerikáról...? de végülis logikusan vannak az afrikából elhurcolt szerencsétlenek a történetben, mert dél-karolinában járunk, a rabszolga-tartás szívében, egy igazi kolonista házban. az (számomra) nem derült ki, hogy jamie nagynénje mióta él a gyarmatokon, de szépen beilleszkedett, még akkor is a társadalmi élet fontos szereplője, ha az egészsége már megromlott -és még csak rossz földbirtokosnak sem mondhatjuk, jól bánik a dolgozóival. igaz, a fáklyákkal érkező helyi csőcseléktől ő is meg tud rémülni (idén még nem láttam maria doyle kennedy-t semmiben, úgyhogy örültem a felbukkanásának -még azt is megbocsátom, hogy írként játszik skótot (ja, és a hajszíne is megriasztott egy pillanatra))... természetes, hogy claire-ék zsigerből elutasítják a rabszolgaságot, és ezzel megütközést keltenek mindenkiben -főleg, amikor hősnőnk előveszi a csodakészletét, hogy meggyógyítson egy négert (ekkor kapjuk az addig kissé lassan csordogáló epizód legfeszültebb jelenetét)... és már szóba-kerültek az indiánok is, úgyhogy bőven érkezik majd még erkölcsi tanulság... (##11.15.)

„for centuries humans have held an endless fascination with circles, attributing meaning where they are found. from the eternal rotation of the planets around the sun to the movement of clock hands, to a simple wedding band. and i more than most know full well just how a circle can affect one’s life. or death.”

bear mccreary készségesen vezet át minket a sorozat újabb-és-újabb transzformációjába, most bendzsó-szerű pengetős hangszerekkel tudatja, hogy amerikai földön folytatjuk tovább fraiser-ék nagy kalandját... érdekes volt látni, hogy egy ilyen csöndesebb utat választottak ron moore-ék az új világ bevezetéséhez, intim és visszafogott volt ez a kezdés, ahol volt helye az elmélkedéseknek, a visszaemlékezéseknek és a nagyon emberi romantikának is (még mindig le tud nyűgözni, hogy mennyire működik a két főszereplő között a kémia). de persze azért egy évadot nem lehet konfliktusok nélkül elkezdeni, így az első órában felépített hangulatot le kellett rombolni az utolsó öt percben a hirtelen lecsapó drámával -egy olyan rendezői megoldással élve, ami eltért a sorozat megszokott képétől: a hangsávon kizárólag csak a zenét lehetett hallani... bár tavaly már nem rezonáltam annyira a sorozattal, mint szerettem volna, de most talán (egy egységesebb sztorival) visszatalál majd a szívembe -mondjuk most is elég volt meghallanom caitriona balfe hangját, hogy elolvadjak (igaz a nem sokkal később érkező skót akcentus viszont már csökkentette a libidómat)... (##11.06.)