soroló

„i sang my song. connected our worlds. now i will open the door to this temple so our kind can pass through, find a voice of their own.”

nem érzik az írók, hogy elértéktelenítik a halált, ha folyton visszavonják...? ma is csak kétszer gyászoltuk may-t, de még mindig nem tudtuk elengedni. coulson-nál mondjuk biztos voltam, hogy találnak valami módot rá, hogy a nagy fináléig velünk maradhasson... évadzáróhoz méltó pörgést kaptunk, több helyszínen is életveszélyben voltak hőseink, még azt sem nagyon bántam, hogy zombikat is bevetettek az izgalomért, mert kellően elviccelték a kliséket. még deke is szórakoztatott, ahogy kiderült a nagy titka, és ahogy magán-kommandóban nyomta a mexikói romok között... a gonoszok nagy terve persze pillanatokra volt a sikertől, de igazából a lovasság egy karddal elrendezte a problémák nagyrészét... fárasztó, amikor egy karaktert túl sokat forgatnak ide-oda, ál-coulson-nál is számtalanszor eljátszották a bizalmunkat, hittünk neki, még reménykedtünk, de aztán mégsem tették őt jó emberré, izé, űrlénnyé... a jövő? a múlt! nem nagyon értem, hogy az utolsó nagy utazásunk miért oda vezet, ahova, de lehet spiritusz egy újabb felállásban akár... (×08.29.)

ha egy befogadó élből elutasít valamit, akkor egy alkotó előtt egy lehetetlen feladat tornyosul, mert szinte kizárt, hogy mondjuk egy sorozatnál úgy futtasson ki egy évadot, hogy a néző elégedetten álljon fel a végén... borzasztóan nem esett jól, hogy az írók nem bírták elengedni coulson-t, így olyan handycap-el indult az évad nálam, amit nem tudott ledolgozni a végéig -még akkor sem, ha elfogadható magyarázatot adtak végül a visszatérésre... kicsit szétesőnek is éreztem ezt a tizenhárom részt, mintha egy hosszabb útkeresés után akadtak volna rá a készítők a megfelelő fókuszra... az sem véletlen, hogy néhány epizód után félreraktam pihentetni, főleg mert sokkal erősebb sorozatok árnyéka vetült rá akkor, de az sem véletlen, hogy utána meg egyhuzamban toltam lefele a maradék kilenc epizódot, és nem csak kötelességből, hanem mert épp’ abban a pillanatban jól esett nézni... ha akarnak, még mindig be tudnak húzni kis-whedon-ék, erre a baromi élvezetes fitzsimmons-epizód volt idén a legjobb példa. titkon reménykedem, hogy a jövőre esedékes befejezésig még több ilyen emlékezetes részben lehet még részünk.

„show me what you are.”

hogyan közelítsünk az ál-coulson-ban lakó lényhez? hát daisy érzelmein keresztül! ...először is jó volt látni hősnőnket erősen, aki mindenáron a végére akar járni a rejtélynek, aki a kezét sem fél bepiszkolni, és aki már úgy gondolja, hogy túl van a mentora halálán. think again, little girl... cloe bennet-nek jól áll ez az arc, de tudja ő sebezhetően is játszani daisy-t, mint amikor felnyitja a leveleket -vagy amikor a coulson-szerű lény kimondja az eredeti nevét... gondolkodtam azon, hogy jobb lett-e volna ez a vonal, ha inkább may kapja ezt a szerepet, de mivel coulson és daisy kapcsolata is kellően szoros volt anno, ezért nem gondolom, hogy rosszul döntöttek az írószobában... az érzelmek felkorbácsolása mellett azért nyílegyenesen repülünk a finálé felé, most már tudjuk, hogy csupán a világ uralma a célja az évad-gonoszunknak (mi más?) -aki persze ezt nem rest ki is mondani egy klasszikus gonosz-monológban... (egyéb érzelmek az epizódban: a prof múltjának kísértete, deke lelkesedése a családi projektben.) (a chronicon-ok kicsit lógnak az évad szövetén, bár az is lehet, hogy már a jövő évre készülnek velük...) (×08.28.)

„created billions of willing hosts, waiting throughout this galaxy. just as you imagined.”

a kezdetek óta szeretnek játszani az írók coulson-nal (és velünk), mindig körülvette a személyét egy nagy adag rejtély, eleve halottan érkezett a show-ba, ugye... így azt hittem, hogy most is tovább nyújtjuk majd a kérdéseket a feje körül, de aztán a múltkori sokkoló cliffhanger után hamar jobban lett, és most már pontosan tudjuk, hogy miként lehet velünk ismét, épen, nélkülözve az igazi coulson személyiségét... és elfogadható magyarázatokat kaptunk, hozzákötve több elemét is a múlthoz, a monolitokhoz és egy nagyon emlékezetes coulson-megmozduláshoz. plusz az entitás alap-jellegét is megfeleltették nekünk a ghost rider-rel, hogy ne érezzük idegennek ezeket a testrabló űrlényeket a sorozatban... de a jelenben is jól kihasználták ezt a test-ugrálós képességet, kicsit kacérkodva a horror-hangulattal is, és persze az ilyenkor kötelező nagy kérdőjelek is ott voltak -azaz hogy sosem tudhattuk, hogy épp’ akkor kiben bújik a gonosz-néni... kicsit megvezettek az évadban tapasztalható romantikus évelődéssel, mert azt hittem, hogy tényleg össze akarják hozni a két ezer éve velünk lévő mellék-karaktert, de csak meg akarták ölni az írók az egyiküket... (×08.28.)

„people fantasize about doing something heroic, but in the end, they save their own skin.”

szokatlan húzás egy ilyen évad közepi duplarész, ami ráadásul egy finálé tüneteit mutatja, összehúzza a szálakat egybe, és közben pörög megállíthatatlanul, mint egy elszabadult quinjet... nem mondom, hogy a sorozat írói lennének a környék legnagyobb titok-tartói, mert azonnal kitalálható volt, hogy a vörös hajú űrlény-néni miben sántikál, ahogy az is, hogy miként ússza meg az epizód végén az ellene elkövetett merényletet... viszont jól játszanak azzal, hogy mindkét oldal hiteget minket, hogy a másik a gonosz, és úgy tűnik, hogy sem a világ-pusztító, sem a személyes bosszúját hidegen tálaló vadász sem pozitív karakterek, mert hiába szerepel ál-coulson listájában a ’világ-megmentés’ szó is, lelkiismeret-furdalás nélkül megtenne bármit, hogy a saját céljait elérje... jól sikerült összefűzni a három szálat úgy, hogy egyszerre növelték a feszültséget mindenhol, fenyegették hőseinket halállal és atom-bombával egyaránt, jó volt érezni a pezsgést a nagy rohanásban. viszont már megint ökölbe szorul az öklöm attól, hogy az első évad óta nem képesek kiadni a sorozat zenéit, mert bear mccreary most is előszedte az epizódok kedvéért a pincében porosodó taiko-dobjait... a nagy összeborulások szívmelengetőek voltak, viszont a látszólagos happyenddel egy percig sem sikerült meggyőzni -főleg hogy pontosan tudtuk, hogy négy epizódnyi gebaszt ötölnek ki éppen az írók, miközben a srácok isszák a sörüket a kantinban... (deke örök problémázásával és arcoskodásával eléggé ki tudnak idegelni, de azt jól fogadtam, ahogy a csillogó lelke összekapcsolódott a kissé pszichopata snowflake-ével.) (×08.26.)

„he’s a match. same dna as coulson.”

na, megint a lassú csavarásos szakaszba értünk, ahol türelmesen ki kell várni, amíg elérünk a zúzáshoz... fitzsimmons-ék pénz spórolnak a produkciónak azzal, hogy visszateleportálták magukat a bűn-bolygóra, ahol már jártak korábban, mert így nem kellett új díszleteket építeni -ezt a szálat leginkább anthony michael hall kedélyes gengszter-főnöke mentette meg. plusz érkezett csinos rejtélyként karolina wydra karaktere is, aki hogy-hogy-nem pont akkor akar a földre jutni, amikor arról van jövendölésünk, hogy a mindent-elpusztító-lények gazdája a föld felé tart. szóval minimum gyanús a nő... a shield bázis környékén meglehetősen nyugodtan zajlanak az események, egy daisy rengéssel megakadályozzák gonosz-coulson-ék szökését, és a halál-madár hordozókat is gond nélkül elkapják -hogy aztán minden összeomoljon, és az őrmester kéjesen kimondhassa az epizód címét... az érzelmeinkkel továbbra is jól játszanak, coulson látványa mindenkit felkavar, és daisy a mi hangadónk, akik felteszi a legfontosabb kérdést: miért is ment szét a jojo/mack páros...? ja, és deke is ott sertepertél, és még mindig idegesítő... (×08.25.)

„a love like that is stronger than any curse.”

a kezdetektől bírom fitz-simmons-t, egyszerre hozták a sorozatba a humort és a kötelező tech-blablákat, aztán egyre közelebb férkőztek a szívemhez, ahogy fejlődött előre a kapcsolatuk, ahogy az írók elkezdték rájuk pakolni a súlyokat. és bátran építkezhettek is erre a kettősre, mert mondjuk ki, hogy elizabeth henstridge és iain de caestecker a sorozat legjobb színészei, így mindig öröm látni, amikor kijátszhatják a teljes érzelmi eszköztárukat. mondjuk egy epizódban, ami a kapcsolatuk építésére van szánva -a maga kifordított shield-es módján... régóta vannak már elszakítva a szerelmeseink, így bőven volt mit tisztázniuk, bár nem volt egyszerű dolguk azzal, hogy az agyuk közben játszott velük, szürreális irányokba víve el a komoly témákat. így menekült el gemma a felnőttes gondolatok elől a gyerekkorba, és így támadhatott rájuk a tudatalattijuk sötétebb fele, kicsit japán horrorba is elhajlítva a hangulatot. de persze érkeztek csapások is a múltból, végig kellett élniük régi drámákat újra, és a framework töredékei is beékelődtek az emlékek közé... az a jó, hogy nem csak hangoztatják az írók, hogy fitz és simmons tökéletes páros, hanem nézőként is érezni ezt, még akkor is imádni-valóak, amikor öt centiről üvöltenek bele a másik arcába. mert azt is csak szeretetből teszik... (×08.25.)

„every dream is someone else’s nightmare.”

no, lássuk, mennyire sikerül hatékonyan elfogadtatni velem az írószobának a a gonosz-coulson ötletet... mert derekasan próbálkoznak árnyalni a képet, nem is igazi fenyegetés lesz ő, hanem világmegmentő -ennek ellenére egy keménykedő seggfej maradt, aki simán arcon üt egy nőt is... oké, értem, sok borzalmat látott már életében, és azért lett ilyen, de attól még nem szívesen nézem... viszont az rendben van, hogy összepárosították may-jel, és megtámogatták a dinamikájukat némi flash-sekkel is, ahol a kedves-coulson-t üdvözölhettük (csak a hallucinációk miatt voltak egyforma mondataik a két karakternek, vagy akarnak még valamit kavarni a rejtély körül?)... az űrben felbolydították kicsit a felállást, daisy és a szexuális feszültségtől feszülő ügynök-páros hazaindult, miközben elérték, hogy a fitzsimmons újra együtt lehessen -persze nem boldogan összeölelkezve, hanem egy fenyegetés árnyékában, életveszélyben... no, úgy tűnik, hogy enoch furcsa népéről is kapunk idén információkat. ezt mindenképp üdvözlöm (az új egyedünk ebből a fajból egy hölgy, akivel csupán az volt a bajom, hogy végig egy idősebb kiadású zendaya-ra emlékeztetett, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól)... évadközi átvezetésnek érződött ez a rész, ahol módosul kicsit a sztori-ívek pályája -és egész működő formában hozták le ezt az átmenetet... (×08.24.)

„probably too fast, but how would you feel about bringing an alien bird into our relationship?”

tényleg hat évnek kellett eltelnie, hogy maurissa tancharoen az arcát is adja a saját sorozatához? ráadásul egy ilyen butuska insta-csajszit választott magának... de egyébként is volt egy kis könnyedebb tónusa az epizódnak zeke visszatérésével, aki a jelenben maradva a jövőbe tekint -és kiárusítja a shield technikáját a nagyközönségnek, a framework-ből például vr cuccot csinált, de az egész startup-ja olyan, mint egy úri huncutságokat áruló szilícium-völgyi rémálom... ja, igen, a sormintának megfelelően ezt a részt most a földön töltöttük, elég alacsonyan is maradt az érdeklődési fokom, bár azért egy fél fokkal azért feljebb tudták tekerni a pulzus-számomat a nagy kergetőzés közepette, may-nek is volt egy dögös bunyója, mack meg piszok nagyokat tud ütni, ezt is láthattuk... eközben egy kis horror is bekerült a hangulati katyvaszba, méghozzá a boncolós-testrablós vonalból, bár engem nem is a zombivá változtató űr-denevérrel sikerült felzaklatni, hanem azzal, hogy nem bírták ki az írószobában, hogy yoyo-nak ne zúzzák ossze a magánéletét néhány rész után... (×06.03.)

„welcome to the house of games. please check your weapons and moral high ground, then walk through the scanner. robots, droids, mechs, cyborgs, and synths are strictly prohibited.”

nem elég, hogy félreraktunk minden szuperhősös hangulatot, és teljesen scifibe borították a készítők ezt az epizódot, de még a gonzóizmust is fullba kezdték nyomni, azaz egy mély főhajtás nyúlták le hunter s. thompson legismertebb témáit... és ez egész jó mókának bizonyult, főleg a két páros közös pillanatainak köszönhetően, fitz és enoch-ról tudtuk eddig is, hogy jól működnek együtt, és a robotnak, izé, chromicon-nak voltak tök jó humoros megmozdulásai is, de azt nem gondoltam, hogy ennyit fogok vigyorogni az űr-drogtól megkészült, cukin lelkizős jemma és daisy pároson is... de persze az utolsó percekkel el kellett rontaniuk az íróknak a hangulatot, mert ez a mániájuk, szerintük mi nézők élvezzük azt, hogy megállás nélkül hitegetnek azzal, hogy végre újra együtt lesz a fitzsimmons csapat, aztán ránk csapják az ajtót... (bear mccreary félrerakta erre az epizódra a nagy-zenekarát, és mindenféle szintikkel vette körül magát, sőt, még egy kis klubzenét is írt a galaxis legveszélyesebb kaszinójának hátteréül...) (×05.26.)

„no version of coulson would come in here without an exit strategy.”

az űrben zajló mentő-küldetés a legizgalmasabb aspektusa az évadnak -tehát logikusan padoztassuk a csajokat egy egész részen át... hű, eléggé elveszítettek múlt héten a srácok az évadnyitóval, annyira, hogy most sem sikerült bennem felgyújtani a tüzet, de persze a lelkesedéde-deficit ellenére is végigpörgettem az epizódot, mert a karakterek sorsa továbbra is érdekel... mármint a régi arcoké, mert gonosz-coulson-ék tevékenysége sajnos eléggé hidegen hagy, még akkor sem akarok velük sok időt tölteni, hogy a föld elpusztítása a céljuk, és ehhez még menő kütyüjet is szereztek... fitz-et bírom nagyon, de ez a külön kalandja sem mozgatott most meg, szerintem még mindig pipa vagyok legbelül, hogy már megint volt pofájuk az íróknak szétválasztani őket gemma-val... így belegondolva egyetlen dologgal voltam ma elégedett: azt mindig jó nézni, ahogy may néni szétrúgja a seggeket... (néhány keménynek szánt nézésen túl clark gregg nem játssza máshogy ezt az alter-coulson-t, bár lehet a koncepció része is, hogy ugyanúgy beszél, mint az eredeti...) (×05.18.)

„-you learned to read alien?

-of course. what have you been doing over the last year?”

túl sokat utalgatott a sorozat korábban a nagy marvel univerzumra ahhoz, hogy egy vállrándítással elintézzük azt, hogy ezt az évadnyitót sehogysem lehet beilleszteni az időrendbe -illetve, ha nagyon akarják, akkor ráfogják a tavalyi timey-wimey-ra, hogy akkor létrejött egy alter-univerzum és sluss-passz, nekünk nézőknek meg ezt el kell fogadnunk, és továbblépni... oké, tegyük ezt, rakjuk félre az összefüggés-mániás geek énünket, inkább keressünk egy másik problémát, amin lehet rágódni: mondjuk coulson-t... én szeretem azt, amikor valamit tökéletesen kielégítően zárnak le érzelmileg, ilyenkor el tudom engedni a karakterek kezét -miközben megszakad a szívem, persze. és teljesen megértem, hogy az írók jobban ragaszkodnak a gyermekeikhez, vagy akár a színészekhez, mint én, ennek ellenére értetlenül állok clark gregg visszahozása felett, mert semmissé teszi a csodálatos búcsúját... oké, oké, rinyálok, mint az egyszeri pistike, akihez frissen kötötték be az internetet, inkább írok röviden arról, hogy milyen volt az epizód -ahhoz képest, hogy még érzem, hogy vissza kell rázódnom az egy éves kihagyás után, mondjuk azt, hogy oké volt, akadt akció bőven, az űrben kóborló csajok igencsak bekeményítettek, és nem meglepő módon az tetszett a legjobban, amikor yo-yo magánéletével foglalkoztunk, mert olyankor kicsit a földhöz ragadtunk a sok fantasztikus kaland közepette... (×05.11.)

„i don’t think he deserves a life of happily ever after.”

várjunk csak, kicsit elbizonytalanodtam abban, hogy matt jó katolikus lenne-e -mert oké, hogy előnyt akar magának kovácsolni abból, hogy belemászik poindexter fejébe, hogy feltüzelje őt egy fisk elleni támadásra, no de mi lett volna akkor, ha nem ér oda időben, és nem tudja megvédeni vanessa-t, akkor hogyan számolt volna el a lelkiismeretével...? de persze odaért, így jöhetett az intenzív hármas összecsapás, zúdultak fisk brutális ütései, repültek a célpont által elhajított tárgyak, matt meg a vihar közepén védte magát -és aztán eljött az igazság pillanata, és a morális iránytű végleg a helyére került. persze ehhez kellett egy túlvilági segítség is, egy olyan csapás, amivel nem csak fisk fehér öltönyén esik folt... a nagy küzdelemmel és fisk börtönbe küldésével matt válláról lekerült a teher, vége lett a meghasonlott kételyeknek, a megbocsátás szelleme járta be a lelkét -így a befejezés is megnyugtatóra sikerült (illetve azért kellett még egy képregényes bólintás cliffhanger gyanánt). (apropó, képregényes utalások, finom mosolyra késztettek az írók, amikor matt kimondta a beszédében a ’man without fear’ kifejezést.) (##11.21.)

matt murdock-nak egy mély gödörből kellett kimásznia -és nem arról van szó, hogy ne lett volna részben szórakoztató az előző két felbukkanása, de a széttartó második évad és a közepesen érdektelen defenders után meg kellett küzdenie a renoméja helyreállításával... és rá is szántuk az évadot, hogy rendbe rakja a lelkét, hogy visszataláljon az elvesztett identitásához... és vele párhuzamosan a nemezise is transzformálódott, lépkedett egyre feljebb a börtönből töltött időből a csúcsig... a majd’ tizenhárom órás játékidő lehetővé tette a mellék-karakterek kibontását is, leáshattunk karen drámájának mélyére, és fel tudott épülni egy újabb híres daredevil gonosz... a megvalósítás a szokásos szinten mozgott, a karakter-pillanatokat jó időben szakították meg a realistára koreografált verekedés-jelenetek, amik közül persze hogy az ultimate 10 perces vágatlan csodát fogjuk még sokáig emlegetni... szerencsére nem kellett megbánnom, hogy ekkorát ugrottam a tévés marvel univerzum nézésében, mert ez az igazán ütős évad biztosított arról, hogy nem érdemes magam mögött hagyni az egészet -és még azt is megúsztam, hogy hátrányosnak érezzem a kihagyást, ugyanis jessica jones nevének említésén túl semmilyen utalást nem pakoltak ebbe a körbe...

„you hurt people. it doesn’t have to define you.”

megtérült a sok idő, amit nadeem ügynökbe fektettünk az elmúlt hetekben -mert át tudtuk érezni a súlyt a vállán, amiért bűntudat gyötri amiatt, hogy megvezette őt a szuper-bűnöző, és azt is tudjuk jól, hogy mennyire fontos neki a családja. így minden döntése tiszta lesz számunkra -az is, amikor hallgat a nelson/murdock ügyvédi irodára, és tanúskodik, és az is, amikor feladja a harcot, mert azt reméli, hogy ezzel megmentheti a szeretteit (plusz ismerjük a kapcsolatát poindexter ügynökkel is, úgyhogy külön gellert kap a végén az ő közös történetük is)... megérkezett vanessa, akit a bujkálással töltött idő megváltoztatott, elhidegült a nagymenő szerelmétől -de az is lehet, hogy mindig is benne volt ez a kegyetlen hidegség (ami majd most összeköti fisk-kel)... nem nagy meglepetés, hogy foggy pofonegyszerű és maximálisan törvényes terve nem vezethetett eredményre, nem is tudom, miként gondolták a srácok azt, hogy környék urának a bíróságig már nem ér el a keze... de szándékosan vittek minket a zsákutcába az írók, hogy visszatérhessen az évad egyik fő dilemmája: szabad-e daredevil-nek ölnie, ha nincs más megoldás...? (az ügyvédes vonal erősödése miatt most csak egy akció-jelenetet kaptunk, de az jó kis feszültséggel volt teli.) (##11.21.)

„killing anyone, even fisk, it will change everything that you, that you feel about yourself.”

az egész epizódot rászántuk az előző rész következményeire, mondhatjuk, hogy szerencsére, mert egyfelől végig feszültség volt abból, hogy a korrumpálódott fbi (és a különösen vérszomjas dex) a keze közé akarta kaparintani karen-t és matt-et, másrészről viszont a veszély közepette végre összeterelték egy helyiségbe (illetve háztetőre) a főszereplőket, hogy végre megbeszéljék egymással a problémáikat... és működött a lelkizés karen és matt között a kripta-hangulatban, és végre elásódott az a közmondásos csatabárd is foggy-val. és azt is jó volt nézni, ahogy a hirtelen összetákolt tervük működött karen kimenekítésére, ahogy bízhatunk abban is, hogy a későbbiekben is jó dolgok sülnek ki abból, ha ezek hárman összedugják a fejüket... most már kezd érthetővé válni, hogy miért foglalkoztunk ennyire mélyen nadeem ügynök családjával és lelki világával -mert kulcsfigura lesz ő a végjátszmában... (hmmm, fisk egy festmény segítségével mutatja meg, hogy valahol mélyen van szíve? milyen költői, hogy ezzel a képzavarral éljek...) (##11.20.)

„what do you do when you realize that you’ve lost?”

kevin smith tehet mindenről... ugyanis ő volt az, aki az általa írt daredevil sztoriban kirakta a pontot karen page képregény-béli élete végére -és mivel én (is) olvastam azt a kötetet, ezért már a sorozat eleje óta rettegek, hogy mikor éri utol karen-t a végzet itt is. és persze az írók tisztában vannak azzal, hogy sokan ismerik a rajzolt hátteret, ezért játszanak velünk, gonoszul... de előtte még a múltba tekintettünk, jó hosszan, kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kibővített lost-flashback-et néznék, ahol az addig csak fél-mondatok alapján elképzelt múlt megelevenedik -és sokkal megrendítőbb, mint amire számítottunk... pedig először nem éreztem azt, hogy szükségem lenne hosszabb időre a fiatal karen-nel, aki a gyászra és a kisvárosi létre a lehető legrosszabb módon reagál, de aztán elkezdett működni a dráma, és amikor az igazi gyomrosokhoz értünk, már én is kész voltam teljesen... és még negyed óra hátra volt az epizódból, ahol a vörös fények között retteghettem igazán karen-ért -de aztán az írók kétszeresen is csavartak az ismert történeten. mert a célpontnak a fegyvere ezúttal célt tévesztett, majd az utolsó képen megfordul a hírhedt képregény-panel, és karen tartotta a karjai között matt-et (egy oltár alatt, megidézve a művészettörténet híres piétáit). (##11.18.)

„we only refer to him by his code name.”

mi van a marvel univerzumban, hogy sorban derül ki a hősök anyjáról valami sötét titok...? mondjuk én már olvastam elég daredevil képregényt ahhoz, hogy ne legyen számomra nagy releváció matt murdock születése, de azért elismerem, hogy jól játszották ki a kártyáikat itt azzal, hogy matt csak a bizalmasát, az atyát osztotta ki, aztán magába zárta a teljes drámát. illetve, ahogy idén szokásává vált, kivetítette a lelkiismeretét, hogy azzal vitassa meg a lelki sebeit (plusz egy rövid flashback-et is kaptunk box-meccsel és bűntudattal)... nem hagynak kérdés afelől, hogy wilson fisk uralja a környéket, igazi mastermind-nak érződik, ahogy mindenkit a zsebében tart, legyen az foggy családja vagy akár a teljes fbi (rutinos nézőknek nem lehetett hajmeresztő fordulat a rész eleji árulás, de a hatásos rendezésnek köszönhetően azért ők is ugorhattak egyet a székükben)... és jól is működik, ahogy a nyomasztó hangulat rátelepedett a sorozatra, ahogy a nyomozók nem néznek egymásra szégyenükben, ahogy a vezér uralni kezdi a környék alvilági vezetőit, ahogy matt rájön, hogy a szerettei sincsenek biztonságban... (##11.18.)

„rage cannot stay inside. it needs to go somewhere... or it becomes a poison. it will kill you from within. i find that when this rage cannot stay buried in me for one more second -that a primal scream... is the only satisfying release.”

a sorozatok ereje a karakter-építésben van, hogy nem csak a főhős rohangál a képen két órán át, miközben egy sablon-gonoszt üldöz, hanem van idejük kiteljesedni azoknak a gonoszoknak is... idén a célpont-ra szánjuk rá az időt legfőképp, végigkövethetjük, ahogy az egyébként is labilis pszichopata összeomlik a nyomás alatt -amit persze wilson fisk helyez rá (és azt még nem is tudja, hogy a megszállottságának tárgyát úgy mellékesen megölték a végrehajtó emberek). és szerintem jó dolog, hogy van ideje kibontakozni, látjuk a kétségbeesett perceit, hallhatjuk őt beszélni -jobban fog így ütni, amikor átalakul a képregények lapjairól ismert elvetemült alakká... a gonoszok egyébként jó passzban voltak ma is, bár a fisk-es nagyjelenetet közösen hozták össze karen-nel, ahogy a megtört nő keményen odavágott a fehér-öltönyös bűnözőnek, akinél láthatóan növekedni kezdett a fejében lévő gőznyomás-mérő, egyre fel-és-fel (és hát nem kell mondanom, hogy a színészi játék adta az az alapot az erős hatáshoz)... matt megint kicsit az oldalvonalra húzódott, bár azért újabb kirakós-darabok kerültek a kezébe most is. (##11.17.)

„i buried the red suit.”

aha, szóval wilson fisk-nek titkos barlangja is van, amit az fbi valahogy képtelen észrevenni... mindenkire másképp hatott a szerkesztőségben elkövetett támadás (erre utal az ’aftermath’ cím is) -matt nyomozni kezd a ruha-másolata miatt, és persze egy bunyóba fut bele, valamint a vezér messzire elérő kezébe (az azért elég egyértelmű volt, hogy ki csinálta a kosztümöt); szegény karen padlót fogott érzelmileg, érdekes is volt látni, hogy az eddig erős nő ott zokog a kocsiban (bár nem segített rajta az sem, ahogy az apja hidegen lerázta telefonon keresztül); foggy bezzeg kanos lett a testében áramló adrenalin-fröccstől, aztán meg kigyulladt a kis lámpa a fejében arra vonatkozólag, hogy miként tudná fisk tökeit megszorongatni (azért elég nevetséges, hogy after-sex is teljesen fel voltak öltözve foggy-ék, csak néhány gomb szabadult el a szöszi blúzán)... átmeneti epizód volt ez, így nehéz róla kisregényt írni, most lesz igazán érdekes, amikor már tudjuk, hogy fisk bármire képes a ’fogsága’ ellenére is, és matt is végre olyan ajtókon lopózik be, ahol segíthetnek neki tisztázni a nevét... (##11.16.)

„-we’re just friends.

-well, it’s nice to hear you use the f-word.”

matt murdock daredevil ellen -értjük ám a szimbolikát... de talán nem az volt a lényeg, hogy két férfi küzd egymással (felhasználva nem csak a fizikai erejüket, de egy újság szerkesztőségében fellelhető összes tárgyat), hanem az, hogy mr.poindexter öltötte magára a vörös bőrszerkót, hogy a maga erőszakos módján feketítse be a daredevil nevet... az ő útja volt ma is kiemelve, ahogy a múltkori ballépések után egyre zavarodottan képes csak gondolkozni (ezt hang-effektekkel kommunikálják felénk az alkotók) -úgyhogy már csak elég egy kisebb lökés (az újra csodásan öltözködő) wilson fisk-től, hogy a srác átpártoljon az ő istállójába... pedig a terv nem volt rossz hőseink részéről, és még az is rendben volt, ahogy kinyomozták a korona-tanú hollétét, de azért ennél rafináltabbnak kell lenni, hogy ha tényleg le akarják győzni hell’s kitchen vezérét... (tetszik, hogy az érezhetően zaklatott lelki állapotban lévő karen nem zuhan össze, hanem erős nő marad, aki besétál egy drogtanyára is, ha úgy hozza a sors, és a fegyverét is mindig a keze ügyében tartja -mégha pont a korábbi elsütése miatt van erkölcsi dilemmában épp...) (##11.14.)

„the city needs a new villain.”

félreraktuk kicsit matt-et, hogy a gonoszokkal foglalkozzunk. sőt, még csak nem is fisk-ről mélyítettük az ismereteinket, hanem az új évad szenzációjáról, mr.poindexter-ről, azaz a leendő célpontról is... és nagyon szépen ki volt fejtve a pszichopatasága, amihez egy vizuálisan egyedi módszert választottak -művészfilmesen vették fel a flashback-eket... a fekete/fehér képek használata egy dolog, de még stilizálták is a látványt azzal, hogy fisk szállásán tűntek fel a jelzés-értékű díszletek (plusz volt egy jelenet, aminél színpadiasabbat el sem tudnék képzelni, amikor fekete háttér előtt állva a három karakterre rávetült a reflektor fénye)... a legerősebb rész kétségtelenül a pszichiáternél zajlott, és az azért emelkedett ki, mert a doktornő nem hagyományosan viselkedett, hanem egyedi megközelítéssel, empátiával képzelte el a kezelést. de persze aztán láthattuk azt is, hogy nem sokat ért a sok órányi gyógyulási folyamat, mert a jelenben is ott van a karakter fejében az őrület... persze az események is zajlanak matt távollétében is, épp ő lett a közellenség, mert az fbi nem lát tovább az orránál, szegény karen meg duplán is kapkodhatta a levegőt, ugyanis keményen meg lett fenyegetve fisk végrehajtó embere által, plusz még a múlt kísértetei is előbújnak a homályból körülötte... (##11.13.)

„code 33! code 33!”

most már mondhatjuk védjegynek a hosszú beállításokat a sorozatnál, mert minden évadban kapunk egy elképesztő profizmussal összerakott vágatlan bunyót. ráadásul eddig minden évben sikerült emelni a tétet ezen a téren... és persze, ha az ember figyelmesen nézi, akkor ki tudja szúrni azokat a pontokat, ahová gondosan elrejthették a vágásokat, de ha jót akar magának a néző, akkor nem koncentrál a technikai részletekre, hanem hagyja magát sodortatni kerek tíz percen át. mert az operatőrrel együtt beugrunk mi is a sűrűjébe, többször még levegőt is el-elfelejtünk venni, ahogy megcsap minket is a brutális ütések szele, ahogy kavarog körülöttünk a káosz. nagy főhajtás jár alex garcía lopez rendezőnek és a teljes stábnak, hogy ezt a részt úgy összerakták, hogy még alfonso cuarón is megirigyelné valamelyik filmjébe... no de nézzünk meg, hogy mi volt még ma a csúcsjeleneten túl -leginkább alapozás a későbbiekre, karen zaklatott idegállapotban nyomoz és keménykedik, foggy megcélozta az államügyészi posztot, egy pontosan célzó szövetségi ügynöknek meg az akad be, hogy míg a szuperhősök legyakhatják a gonoszt, őt vegzálják, mert lelőtt pár rosszfiút... (ja, és hogy is van az, hogy wilson fisk-et kamerák figyelik éjjel/nappal, mégis le-menedzseli a telefonhívást a börtönbe? de kérdezhetjük azt is, hogy vajon ki nincs wilson fisk fizetési listáján?) (cinikus az élet, mert az epizód nézése közben ment el közülünk stan lee, aki ugye kitalálta daredevil karakerét is. szomorú a szívem.) (##11.12.)

„prison, not a penthouse!”

wilson fisk olyan meggyőzően tudja előadni az aggódó hősszerelmest (és az albám maffia olyan látványosan támadott), hogy addig bele se gondoltam, hogy ez a kriminális elme lehet a nagy terv mögött is, amíg karen rá nem világított a furcsaságokra... matt is hallgat fisk-re -vagy legalábbis a lelkiismeretét felruházta a nagydarab gonosztevő alakjával, mégiscsak jobb olyannal vitatkozni (képzeletben), akit igazán megvetünk (vizuálisan szépen segítik azokat a nézőket, akik nem figyelnek eléggé, mert fisk minden beszélgetés alatt homályos marad)... sötét útra vitték egyébként matt-et, illetve daredevil-t kéne írnom, mert hősünk úgy döntött, hogy eltemeti a civil alteregóját, és nem lesz többé jófiú, elmegy a végsőkig is, csak hogy legyőzze az ős-ellenségét... elég anti-klimatikus lett a foggy-val való reunion-ja is, mert csak felbukkant a semmiből a kocsmában, és elég volt neki két mondat, hogy ismét összetörje a barátja szívét... múltkor szerintem beszédes volt az új rendőr-karakter felbukkanása a tű-pontos lövéseivel -mármint azoknak, akik kicsit is otthon vannak a fenegyerek történelemben, de most azok is láthatták, hogy milyen creepy alak, akik a sötétben tapogatóznak a marvel ikonikus gonoszai között... (##11.11.)

„i am what i do in the dark now. i bleed only for myself.”

sosem könnyű más után takarítani... matt murdock-kal utoljára a defenders fináléjában találkoztunk, agonizálva a szinte halálos kimenetelű épület-összeomlás után. így most az egész nyitányt rá kellett szánnunk matt állapotára, hogy miként kezd helyrejönni a teste, az érzékszervei... a lelke már egy másik kérdés, mert túlságosan mélyponton van ahhoz, hogy ne menjen le az utcára némi szuicid verekedésért... jellegéből adódóan nem lehetett ez egy kirobbanó kezdet, így az írók inkább karakter-pillanatokkal akarták visszahozni a szívünkhöz a show-t -így került matt mellé egy cinikus nővér, aki a szarkazmusával tépi fel a lelki sebeit, valamint egy flashback-et is be kellett iktatni, hogy karen-nel is interakcióba tudjon lépni hősünk... ahogy az első évadban is párhuzamosan láthattuk az érme két oldalát, így most is be-betekintgettünk a vezér cellájába, hogy érezzük azt, hogy mr.fisk idén ismét hatalmas árnyékot fog vetni a sorozatra (érdekes felvezetése volt a hozzá köthető fbi-osnak is, nyugodt tempóban ismerhettük meg a magánéletét, mielőtt még felfedték volna, hogy ki is ő valójában)... (rendezésben is szemléletes volt matt állapota a sok homályosított képpel és eltorzított hanggal.) (erőteljesen sír most a teljességre törekvő énem, hogy a többi netflix/marvel show-t átugorva itt kötöttem ki (ráadásul úgy, hogy jessica (vontatott) kalandjait képtelen voltam befejezni nyár óta), de túl sokan áradoztak matt murdock legújabb pokoljárásáról, így képtelen voltam ellenállni az ördög csábításának...) (##11.10.)

„i’ve lived a life surrounded by heroes. none bigger than all of you.”

tudom, hogy gyakran példálózom a lost-tal, de most is kénytelen leszek idecitálni a szívem egyik örök csücskét, mert coulson idei szála túlságosan emlékeztetett arra, amit charlie-val végigvittek lindelof-ék egy évtizeddel ezelőtt -mindkettejük felett olyan erősen lebegtették a halált, hogy a fináléban kötelességük volt az íróknak lezárást nyújtani a karakter számára. és örülök, hogy phil coulson nem egy drámaian elnyújtott kiszenvedést kapott, hanem egy csodaszépen felvezetett megható búcsút, amivel nem csak a sorozatban eltöltött öt éves ívét zárták le, de azt a tíz évet is, amit a marvel univerzumban töltött (az egy más kérdés, hogy jövőre újra találkozunk vele a captain marvel-ben, mert az egy előzmény-sztori lesz az eddigiekhez)... viszonylag gyors lezárást kapott viszont talbot őrült küldetés-tudata, de a lehetőségekhez mérten hatásos volt az összefeszülése daisy-vel (főleg amikor beindította a rengés-rakétákat)... ez az a sorozat, aminek meg tudom bocsátani a moralizálást, sőt azt is, ha a karakterek nem értenek egyet, bár szegény yoyo is érezte, hogy azért vitték el a szerepét ebbe az irányba, hogy legyen valaki, aki mindig makacsul ellenkezik a többiekkel... a finálék fontos eleme tud lenni a veszteség, és kis-whedon-ék is bevállaltak ma egy halált, ami kellően sokkoló volt (főleg ahogy után jemma mosolyának eltűnésére koncentráltunk) -viszont az érzelmi sokk után megtalálták a kiskaput, hogy átverjék a halált, és átverjenek minket nézőket is... persze a legtöbben arra számítottunk, hogy thanos csettintésének hatása lesz a sorozatra is, de a kasza árnyékában inkább egy önmagában megálló lezárásban gondolkoztak az írószobában, és ezt el lehet fogadni érvként (ha egyáltalán hagyták volna nekik azt, hogy pár utaláson túl komolyabban kapcsolódjanak megint a filmekhez, mert a marvel tévés részlegénél ezt sosem lehet biztosan tudni...). (##05.20.)

bármennyire is mondják azt, hogy a visszafogott költségvetés termékeny talaja a kreativitásnak, az olyan nagyívűen jól működő sorozatoknál, mint a shield igenis káros, hogy ha túl megszorítják a pénztárca száját... és nem is a látványos effektek elmaradása miatt írom ezt, hanem mert (főleg az évad elején) a hangulat sínylette meg a térbeli lekorlátozottságot, hogy mindent sötét, szűk terekben, stúdió-körülmények között kellett leforgatni. így nem tudta felvenni azt a pörgős tempójú ’buzz’-t sem, ami magával tudott sodorni az elmúlt évadokban... szerencsére azért a karakterek többsége jól megúszta a sajnálatos változásokat (szegény yoyo-t kivéve), így aztán erős pillanatokból idén sem volt azért hiány... érdekes érzés belegondolni abba, hogy (nagy egyezkedések után) visszatér a sorozat jövőre is (nagyon okosan csak a grande finale avengers után, hogy ne zavarják egymás köreit), mert érzek még az alkotói műhelyben annyi spirituszt, hogy kitalálják, hogy miképp tudják gazdaságosan és ötletesen továbbvinni a kisképernyős világmegmentést, és a rég megszeretett karaktereimhez is tudok még ragaszkodni, ugyanakkor kicsit sajnálom, hogy a most megkapott érzelmi töltetet nem őrizgethetem magamba, mint egy szinte tökéletes lezárást.

„i can even fly. and i don’t need a hammer or an iron suit to do it.”

a dramaturgok első számú szabálya: ha elcsattan egy régóta várt csók (vagy megtörténik a könnyes szerelem-bevallás, vagy első alkalommal egymáséi lesznek a szerelmesek, satöbbi/satöbbi), utána mindig történnie kell valami drámai fordulatnak az egyik érintettel (és ennek ellenére mégis csőbe lehet húzni a gyenge szívű nézőket a csókkal, főleg ha epikus harc közepén valósul meg, egy virtuálisan létrehozott pajzs árnyékában)... fura, hogy sem az írók sem mi nem tudjuk megunni az ’egyetlen élet vs világ-megmentés’ tétet, de ha ennyi feszültséget lehet generálni az ilyen súlyú döntésekkel, akkor miért is fárasztana ez a fordulat...? mivel tudjuk, hogy talbot sohasem ér oda thanos-hoz, így húzni kellett az időt a mai részben -mondjuk azt, hogy további energiákra van szüksége az őrült küldetéséhez, és így elhisszük, hogy kacskaringós az útja... eközben elbúcsúztunk egy vendégszereplőtől, majd a tábornok labilis elme- és lelki-állapotát vizsgáltuk a családja körében, ahol végleg bizonyosodott, hogy a saját szavaival ellentétben ő nem sorolható a jók csapatába... (a már említett pajzsos/csókos (daisy-vigyorral súlyosbított) jeleneten túl volt ma még cool-ság bőven, például az is hatásos volt, ahogy daisy megtörte az elméje béklyóját. azt meg ugye senki sem gondolta, hogy szereznek egy színészt a spartacus-ból, és aztán nem adnak a kezébe szúró/vágó szerszámot, hogy használja azokat...?) (##05.12.)