soroló

„love is awful! it’s painful. it’s frightening. makes you doubt yourself, judge yourself. distance yourself from the other people in your life. make you selfish. makes you creepy! makes you obsessed with your hair. makes you cruel! makes you say and do things you never thought you would do!”

phoebe waller-bridge sem bírt ellenállni a legalapvetőbb sorozat-készítői húzásnak: hogy egy esküvőre húzza fel az évada fináléját... de végülis érthető, mert az ilyen családi események tömve vannak érzelmekkel, és most szükségünk volt egy helyre, hogy a karaktereinkben tomboló érzelmek kiömölhessenek valahova. ilyenkor az ember könnyebben kimondja a nagy szavakat, tesz lépéseket egy boldogabb élet reményében... hogy valakinek még tovább kell keresnie a boldogságot? az élet igazságtalannak tűnik sokszor, pedig lehet hogy csak később adja át a jutalmunkat... (×04.20.)

nézőként nem szabad sürgetnünk a szerzői sorozatok készítőit, még ha kínzónak hosszúnak is érződik egy-egy alkotásnál a hosszabb szünet -bizony ki kell várni, amíg megjön az írói ihlet, főleg ha az író úgy érzi, hogy komoly lelki változásokon esett át az elmúlt időszakban... mert érezhetően phoebe waller-bridge egy érettebb második évadot akart kiadni a kezei közül, ahol az általa alakított hősnő is kicsit komolyabban áll az élethez, és bár még mindig nem lépett túl a gyász különböző fázisain, a felületes kapcsolatoknál már többre vágyik. és a legnagyobb drámája az, hogy megtalálja a tökéletes párt magának, akinek csak egyetlen végzetes hibája van: hogy nem lehet az övé... talán kevésbé volt élvezetes ez a kör, mint az első (de lehet hogy csak a folyton visszatérő drámai kórusmű dobott ki mindig a vigyorgós hangulatból), viszont nem félt mélyebbre menni, akár megrendítő módon kapargatni az élet alapvető kérdéseit is, és ezt nagyon tudom értékelni. (bár phoebe elköszönt tőlünk a végén, még nincs erőm megszakítani vele minden kapcsolatot azzal, hogy megírom a sorozat mementóját -meg egyébként is, azt nyilatkozta, hogy ötven évesen lehet hogy folytatja még a show-t, úgyhogy én még reménykedem...)

„hair is everything. we wish it wasn’t, so we could actually think about something else occasionally, but it is. it’s the difference between a good day and a bad day. we’re meant to think that it’s a symbol of power, that it’s a symbol of fertility.”

az élet egy soha le nem lassuló krízis-kezelés, de hősnőnk életében most igencsak összejöttek a dolgok -és nem csak a saját problémáit kell kezelnie (a szívét válassza vagy az orgazmusait), de még a nővére legkomolyabb drámájával is meg kell küzdenie, azaz fel kell vennie a harcot a fodrászánál... most pont megfelelő arányban voltak kikönnyítve a feszült pillanatok, hogy igazán élvezetes legyen a végeredmény... (×04.20.)

„with all the love i have for her. i don’t know where to put it now.”

érdekes ellentét feszül aközött, ahogy hősnőnk megnyílik nekünk, és ahogy bezárkózik az atya előtt -és csodálatosan működik, ahogy ezt feloldja ms.waller-bridge a gyóntatós jelenettel, ahol végre ki tudja mondani a hétköznapi bűneit (de a legnagyobb titkaihoz még ott sincs bátorsága) (nagyon erős volt, hogy végig rajta volt a kamera, amikor felszínre tört a lelke, szerintem ezzel a jelenettel bejelentkezett az összes elérhető emmy-re)... meglehetősen borongós epizód volt ez, ahol azért az áhítatot megtörte egy cicis poén, és ahol a temetésen mindenki egy kivirult szép arccal volt elfoglalva. de muszáj mindig egy kis fun-t csempészni az életünk legkomolyabb perceibe is... (×04.20.)

„celibacy is a lot less complicated than romantic relationships.”

jól jött egy idősebb hang, aki egy új perspektívát hozott, hogy hősnőnk kicsit másképp nézze a világot -és ehhez a lelkesedésemhez kellett kristin scott thomas érett játéka is (és igen, be kellett volna vállalni az affért egy ilyen beszélgetés után)... de jól alakul az atyával is a kapcsolat, ott a fizikai vonzalomból adódó feszültség a felszínen, de ennek ellenére jól meg tudják vitatni a szemléletükből adódó nézet-különbségeket is... a claire-el való viszonyt is mindig érdekes látni, ahogy a tesó hozza a rá jellemző passzív-agresszív hozzáállást, ahogy a mosoly alatt robbanni készül -és nem is húga által generált hülyeségek miatt, csak úgy általában feszül be mindenen, és aztán úgy robban, hogy abba a testvéri kapcsolat is belerokkanhat... (hmm, az atya az első, akinek feltűnt, hogy a hősnőnk kibeszél hozzánk -ennek még lesz jelentősége a végére, ugye...?) (×04.17.)

„just a girl with no friends and an empty heart”

furcsa ez a felvett új irány isten felkent emberével, ahogy rendre megszólalnak a vallásos énekeket zengő kórusok -vagy hogy hősnőnk távol tartja magát a szextől (mert abból csak baj származik), és az önként vállalt önmegtartóztatása alatt pont egy olyanhoz kezd vonzódni, akinek a munkaköri leírásában is benne van az önmegtartóztatás (btw, soha nem gondoltam arra, hogy angliában az anglikán egyház mellett a katolikus is jelen van)... a magánéleti botladozás közben átesünk pár kínos találkozáson és egy kínosan vicces festészeti ülésen is... (×04.17.)

„just get your hands off my miscarriage!”

gyors vágások, elharapott félmondatok, mintha phoebe waller-bridge is érezné, hogy szorítja az idő ebben a szűk hat epizódban -de aztán értelmet nyer a koncepció, ahogy fejlődik fel egyre a kínos családi vacsora, hogy a végén robban az addig gyűjtögetett feszültség (ugyanez igaz hősnőnkre is, aki szándékosan visszafogja magát, nem szól be, kényszeredetten mosolyog az összes hülyeségre, de aztán van egy pont, amikor ki kell törnie)... fájdalmasan hosszú volt a szünet a két évad között (le is kellett tolnom az első adagot újra múlt héten, hogy felfrissítsem az élményt), de nem igazán változott semmi, még mindig szórakoztató, még mindig mer kínos lenni, és még mindig képes hasba-rúgni a legváratlanabb pillanatokban... (×04.16.)

„this is the dna of the most dangerous creature in the universe.”

örülök neki, hogy nem szoktam a sorozatok marketingjével foglalkozni, mert mint hallom, a bbc csúnyán ellőtte a bemutató előtt a meglepetést -ugyanis a tizenhármas érájában most először tért vissza egy klasszikus gonosz. én most nem tudom kikerülni, hogy ne írjam le a nagy csavart, úgyhogy hess innen, ha szeretnél te is egy kicsit a levegőbe öklözni a rész megnézése közben! de először is beszéljünk arról, hogy furcsa érzés volt ennyi év után nem karácsony környékén nézni a különkiadást, és igazából nagy dramaturgiai jelentősége nem volt annak, hogy ezúttal újévkor játszódott a sztori, inkább a szimbólum volt a fontos, mert az új kezdetet reprezentálta. egy régi gonosszal karöltve... és megkapunk mindent, amit várunk ettől a fajtól, a világ leigázására való kísérletet, a leghíresebb mondatukat, a hatvanas évek óta velünk lévő kinézetet. meg egy kis új ötletet, mert az sosem baj, ha a régi lényekről is tanulunk új dolgokat... és mindez egy igazi who-s rohangálós, jó tempójú epizódba ágyazták, ami azért nem nélkülözött egy erős chibnall-izmust sem -teljessé tette ugyanis ryan-ék családi drámáját egy eddig kimaradó kulcs-szereplővel, csakhogy érzelmileg megint jól helyre-tegye ezt a részt is... (bár már évad közben is merengtem arról, hogy az új zene mennyire megváltoztatja a jelenetek tónusát, de most különösen kiemelkedtek a gitáros/elektronikus témák, így még feltűnőbb volt, hogy mennyivel másabb a zene, mint eddig.) (×01.02.)

„look what you can do! you build. but he made you destroyers. that’s no god, i’m sorry.”

annyira félbemaradt az évad elején a ’timsó’ elleni harc, hogy várható volt, hogy még visszatér -ha máskor nem, hát a fináléban, bár nem igazán gondoltam végig, hogy miként fogja bedugni az ajtón a csúnya fejét... egy scifi-epizód keretében, természetesen, ami az idei (a.k.a. chibnall-) metódus szerint lassan építkezett -ehhez kellett egy amnéziás karakter is, aki csak fokozatosan adagolta az információkat, és egy furcsa épület, amit végig kellett járni, csapatokra oszolva, hogy megoldódjon minden rejtély, és megmeneküljön a világ és a drága kis földünk... az epizód végére sikerült annyira feltornázni a feszültséget és az izgalom-faktort, hogy kellően tapadjak a monitorra, de azt a katarzis-élményt nem tudtuk megközelíteni, amit sok-sok who-finálé kiváltott már belőlem az évek során... viszont emberileg most is nagyon rendben volt az epizód, és nem meglepő módon megint graham (nagypapi) vitte a prímet a dilemmájával -azt hiszem itt az évad végén még egyszer elmondhatom azt a morbid mondatot, hogy örülök, hogy a nyitányt egyből egy halállal kezdtük, mert az alaposan lefektette az évad érzelmi alapjait... (##12.10.)

a doctor who nem való azoknak, akik nem bírják a változást... tudtuk előre, hogy az új seprű sok újdonságot fog hozni a sorozat életébe, kísérletet tesz majd egy új irány kijelölésére, ami vagy működik majd, vagy nem... és chris chibnall tényleg nem akarta másolni az elődeit, amit én csak azért sajnálok, mert bizonyos epikus vonásokat átvehetett volna tőlük, azt a pillanatot hiányoltam az évadból, amikor teljesen magával ragad a timey-wimey őrületével, és közben még a lelkemet is kifacsarja a fékevesztett tempója mellett... viszont! az érzelmekről most sem felejtkeztek el az írószobában, és így azok az epizódok működtek a legjobban nálam idén (is), amiket ezeket az alapokra építették, amikor megdolgozták a kicsi törékeny lelkemet (nem tudom, hogy szándékos volt-e az, hogy ezek az érzelmekben gazdag epizódok szinte kivétel nélkül a múltba kalauzoltak bennünket, vagy csak a töris részeknél jött meg igazán az ihlet)... leginkább egy alapozó évadnak gondolnám ezt a kört, mindenki próbálgatta benne a szárnyait, és most hogy egy kicsit marad a statusquo, lehet majd továbbfejleszteni ezt a módosított formát. a tehetség szerintem megvan hozzá -plusz egy aduász: jodie whittaker, aki briliánsan elkapta a doktor esszenciáját.

„-hey, doc, do you think it’s safe?

-i doubt it. it’s a juddering dimensional portal in a mirror in a norwegian bedroom.”

így öregedő fejjel, számtalan mozgóképes alkotás befogadása után már jól tudom, hogy mi hat rám igazán -mert lehet itt játszani a horror-elemekkel, kacérkodhat a történet scifis beütéssel, ha a jól gerjesztett érzelmek hullámai nem csapnak mellkason, akkor mit sem ér a többi hókuszpókusz... és az epizód első felében tényleg úgy tűnt, hogy a bőrünk alá akarnak mászni egy kis paráztatással, de aztán szép organikusan fejlődött tovább a sztori valami teljesen mássá. már itt is mondhatjuk, hogy hatni akartak ránk az alkotók, mert ha egy hátrányos helyzetű (jelen esetben vak) embert látunk, akkor azt szeretnénk jobban óvni a világ veszélyeitől (és akkor még nem tudhattam, hogy milyen okosan építik majd a kapcsolatát ryan-nel). aztán átértünk a veszélyekkel teli kalandos úton a túlvilágra, és szintén nem az a scifis jibberish számított, amit a doktor magyarázatként elénk szórt, hanem a szívfacsaró drámai aspektusa, az év eleje óta velünk cipelt gyász kivetülése. és erre még rátettek egy lapáttal a zene-használattal és egy klasszikus doktor-nagybeszéd segítségével, hogy a végén érzelmileg teljesen átmosva kelljek fel a monitor elől. (##12.03.)

„kill the witches, defeat satan.”

alan cumming mint boszorkányüldöző i.jakab (aki láthatóan kacérkodik a férfi-szerelemmel)? na az ilyenekért bírom a whoniverse-t! azért már kevésbé, hogy a töris epizódjaikat rendre bepiszkítják idegen lényekkel... pedig előtte a tizenhetedik század jó példákkal szolgált a mai nézőknek -mert láthattuk, hogy a félelemmel telt lelkeket milyen könnyű vezetni, főleg ha még a vallás útmutatót is nyújt a félelmek legyőzésére... és a különböző bajok miatt könnyű másokat okolni -főleg, ha azok a női nemhez tartoznak... valahogy természetesnek vettük idén a doktor nemváltását, ahogy maga a doktor sem csinált ügyet belőle, most először érte hátrány amiatt, hogy bizonyos férfiak szemében alsóbbrendűnek tűnik... (jut eszembe: az első lenéző mondatokat kiejtő király meglepően összetett személyiség lett a végére (vendégszereplő létére), fejtegették a sötét múltját, a furcsa szenvedélyeit, ugyanakkor volt valami humoros is alan cumming szándékosan túljátszott figurájában...) az erdős táj, a megszállt holtak és a gyakran használt szokatlan kamera-szögek mind hoztak egy egészséges para-faktort az epizódba, amiből aztán kicsit kizökkentettek az utolsó scifis percek. pedig nem kellenek ide alien-ek, az emberi butaság sokkal veszélyesebb gonosznak tűnik mindig... (##11.27.)

„real people need real jobs.”

kedves who-újonc író, pete mctighe, köszönjük a kedves utalásokat a tízesre és a tizenegyesre (lásd az agatha cristie-s mondatot és az ikonikus fez-t) -és nem köszönjük, hogy most már attól is rettegnünk kell, ha a közelünkben valaki ártatlanul kidurrant egy buborék-fóliát... elég jól elvagyok az allegóriákkal, ha következetesen végigviszik őket, és itt most ez volt a helyzet, egyszerre csomagolták scifis környezetbe a sormunkák monotonitását és a melósok aggodalmait a túlzott gépesítés ellen -és örömteli, hogy nem az volt a tanulság, hogy ludditák módjára le kell rombolni az előre-haladás útjait, hanem pont az ember volt a rosszfiú ebben a robotizált társadalomban, aki vissza akarta forgatni az idő kerekét... egy kis gellert is kapott a nyomozással a hangulat, most így utólag belegondolva akár egy kis asimov-ot is oda tudok képzelni ihlető forrásként, akinél mindig morális kérdés volt az, hogy a mesterséges lény nem árthat az embereknek (lásd a robotika törvényeit)... tetszett, hogy bár pár perc jutott a vendégszereplőkre (a gyári munkásokra), mégis felépítették feléjük a kellő érzelmi kötődést. (##11.19.)

„india’s a home to all of us. we didn’t change when a line was drawn.”

én a bbc-sek helyében elgondolkoznék azon, hogy megkérjem chris chibnall-ékat, hogy kizárólag történelmi epizódokat írjanak a who-hoz, mert érezhetően az megy nekik a legjobban -gyaníthatóan azért, mert érzelmi oldalról közelítik meg ezeket a történeteket, így tudnak igazán hatni a rajongói szívekre. és ehhez most is kellett egy múltbéli háttér, ami egy komoly szégyenfoltja az emberiségnek (amikor mesterségesen kiszakították pakisztánt indiából, olyan ellentéteket szítva közben, amik nem igazán léteztek előtte), és közben személyes szintre is levitték a drámát azzal, hogy yaz családja került a középpontba... persze a whoniverse-es hagyományoknak megfelelően egy alien pár is kavart a háttérben, de azért örülök, hogy ezúttal nem ők voltak a gonoszok (azaz punjab démonjai), hanem a megtévesztéssel feltüzelt emberiség... jó látni, hogy megfelelő irányba próbálják nevelni a doktort szerető ifjú nézőket, akik talán belátják (miközben az őszinte könnycseppeket törölgetik a szemük sarkából), hogy a szeretet tudja igazán betemetni az árkokat, eltörölni a határokat, összekötni a különböző (kultúrájú, vallású, bőrszínű) embereket... (hjaj, szerelmes lettem, az ifjú menyasszonyt játszó amita suman megbabonázóan szép nő.) (##11.13.)

„-you’re a medic, i’m the doctor.

-a doctor of medicine? -well, medicine, science, engineering, candyfloss, lego, philosophy, music, problems, people, hope. mostly hope.”

az elektronikusabbá mutálódott zenétől van némi dannyboyle-vibe érzetem, nektek nem? mindenesetre a tempót jól meghatározza a zenéből eredő lüktetés... bocs, belevágtam a közepébe, de az epizód is így tett, úgy látszik, ez ilyen chibnall-speciál lesz, hogy mindig csöppenünk valahova a srácokkal, és hátradőlve várjuk, hogy kitisztuljon a kép... adagoltak ma is némi rejtélyt, de az epizód lényege inkább a feszültség volt, ami az időzítésekből eredt, mert kvázi visszaszámoltunk a falánk (és kellemetlenül cuki) lény rombolási tempójánál, a bombánál, a szülésnél, satöbbi-satöbbi... persze a rohanás és probléma-megoldás közben mentek a sziporkák (mennyire jópofa volt már, hogy a doktor előkapott egy sztetoszkópot a kabátja alól), és még arra is volt idő, hogy egy pillanatra megálljunk ryan-nel és yaz-zel, hogy az élet kegyetlenségén elmélkedjünk (egyébként egyre inkább kirajzolódik, hogy ryan lesz az érzelmes útitárs)... (direkt nem néztem utána a neten, hogy milyen reakciókat szült a férfi-szülés, mert nem akartam beszennyezni ezt a jópofa ötletet.) (##11.05.)

„big spider problem in this city right now.”

...és akkor chris chibnall pók-fóbiás nézők tömegeit taszította el a megújult sorozattól... oké, itt a nyakunkon a halloween, kellett valami spooky, amivel be lehet hálózni a horror-elemeket is az évadba, de ezekkel (az amúgy szépen animált) pókokkal biztos sokaknak kiakadt a para-métere. nekem mondjuk semmi bajom a nyolclábúakkal -én inkább más szinten vagyok válogatós... mondjuk az ilyen futkosós óriás-dögös részekre kevesebb az igényen, mint másoknak, és talán a nagy (környezetvédős) üzenetet is lehetne szebben csomagolni. de. azt egy percig sem állítanám, hogy ebben a kevésbé szerethető epizódban sem találtam volna semmi szerethetőt... mert ha már a tardis sikeresen hazahozta a kiscsapatot, hát foglalkoztunk a sheffield-i mindennapokkal is -ez azért jó, mert ritkán jut idő a sorozatban arra, hogy egy-egy útitársnak megismerjük a családi hátterét, úgyhogy most örültem, hogy yaz-ék ilyen szórakoztató kompániának lettek ábrázolva. plusz ott marja még mindig a lelkünket a gyász, ami sokat emel a drámai aspektuson... chris noth ezúttal nem mr.big-ként tetszelgett, hanem donald trump tökösebb verzióját hozta, egy arcoskodó ingatlanost, akit a profiton kívül nem sok minden érdekel -szóval ő volt az igazi gonosz, nem azok a sajnálatosan megvádolt nagyobbacska pókocskák... (##10.29.)

„riding the bus in montgomery. good times.”

tudom, hogy voltak már a doktornak színesbőrű útitársai korábban is, de ennek az epizódnak most kellett elkészülnie, ezzel a diverz társasággal, az új író-csapat első történelmi kalandjában, manifesztumként... nehezen fogalmazom meg az érzéseimet, mert a rasszizmussal és szegregációval szemben nehezen türtőztetem magam, és most is le tudott forrázni az, ahogy hitelesen bemutatták ezt az undorító közeget, ami amerika déli felét jellemezte a polgárjogi mozgalmak előtt -de szerencsére az epizód tele volt felemelő pillanatokkal is, amik miatt nem ökölbe szorított kézzel kellett végigülnöm ezt az ötven percet (gondolhatunk itt a nagy találkozásokra rosa parks-szal és dr.king-gel, vagy yaz és ryan beszélgetésére (a kuka mögött), miszerint lehet hogy nem tökéletesen elfogadó ma a világ, de azért sokat haladtunk már előre az ötvenes évek óta). és a finálé is sokféleképpen tudott felkavaró lenni azzal, hogy egy olyan esemény megvalósulása felett kellett őrködni, ami egyszerre elborzasztó és felemelően szép is... örültem, hogy nem valami űrlényt húztak elő a kalapból az írók gonosznak, csak egy nem túl ügyes jövő-nácit, és csak annyira terhelték sci-fi elemekkel ezt a drámai részt, amennyire muszáj volt. (szépen alakul a csapat-dinamika, mindenki megtalálja benne a helyét, és nem felejtkeznek el arról az űrről sem, amit a gyász okoz két karakternek.) (##10.22.)

„you’re intruding on the final stage of the last ever rally of the 12 galaxies.”

a múltkori bemutató epizód után további rublikák vártak még kipipálásra -mondjuk az új főcím, ami látványosságban simán rápakol az előzőekre (bár én azt is nagyon szerettem, amikor a tizenkettes idején fehér fénybe csavarodtak az órák), zenében meg jól mixeli a korábbi hangzásokat... a másik nagy hiányzónk a tardis volt, így nem lehetett kérdés, hogy mi a cél, hova fogunk eljutni, mégis hatásosra sikerült a nagy találkozás, jól játszott chris chibnall az érzelmeinkkel (és persze hagyta, hogy a díszletesek is elszabaduljanak a fülke belsejében)... de addig még sokat kellett futnunk, mert egy tisztességes who-epizódhoz az is hozzátartozik, mint a rejtélyes idegen bolygók és a paralel tanulságok... a doktor sejtjei normalizálódtak, így már teljes pompájában hozhatja a doktoros pillanatokat, a hebrencs kíváncsiságot és a szerethető humánusságot... azt hiszem, hogy nem nézett ki a sorozat soha ennyire jól, megérte kiruccanni afrikába ezekért a sivatagi felvételekért... (a főcímhez hasonlóan a sorozatban is érdekes keverésen ment át a zenei sáv, mert az akció-részeknél kifejezetten modern a hangzás, viszont az érzelmeket meg klasszikus módon húzza alá.) no, egy a földön, egy az űrben, csak nem egy történelmi epizód következik ezután...? viszont azt se’ felejtsük, hogy egy szolid átívelés is elindult a háttérben, ami remélhetőleg csak fokozódni fog a fináléig. (##10.15.)

„we don’t get aliens in sheffield.”

a regenerálódás utáni első epizódok mindig furcsának érződnek -valószínűleg azért, mert ilyenkor még a doktor is keresi a helyét, miközben a testével együtt az agyát is újraindítja... ráadásul a tizenharmadik doktorral egy új főnök is érkezett, úgyhogy nem meglepő, hogy a hangulati tónus is egy kicsit más irányba tolódott a korábban látottaknál (plusz a váltást számomra az is komolyan meghatározza, hogy murray gold is letette a lantot, így az új dallam-világot is szokni kell)... ebben a nagy újdonság-halmazban a legforradalmibb változás tűnt a legtermészetesebbnek -azaz, hogy a doktor nemet váltott... mert jodi whittaker tűpontosan hozta azokat a hebrencs és (két) szívvel-teli tulajdonságokat, amiket elvárunk a karaktertől, de persze azért neki is jutott elég mozgástér, hogy a saját egyéniségét is belegyúrja a formálódó figurájába. szépen kipipáltuk a kötelező rublikákat is, meglett a csavarhúzó (egy epikus labor-munka után), és komplett lett az egyedi, bohókás ruhatár is (pedig már megszoktam a lógó öltönyt a végére). és persze bemutatásra kerültek az útitársak is, merthogy ezúttal hárman is vannak, és szerencsére nem csak külsőleg lettek egy diverz társaság, de a személyiségüket tekintve is jól kiegészítik majd egymást. már csak a tardis hiányzik, hogy teljes legyen az eszköztár a nagy kalandhoz... (ja, igen, volt egy alibi-történet is a háttérben, tipikus who-s kergetőzés egy rosszarcú idegennel, de szerintem teljesen természetes, hogy az új korszak bebikázásakor nem az volt chris chibnall elsődleges szempontja, hogy a sztorival nyűgözzön le minket. arra ráér később is figyelmet fordítani...) (ja, és a hegyekben felvett részek talán a legszebben fényképezett percek voltak az általam látott who-történelemben.) (##11.08.)

„letting go of the doctor is so, so hard.”

az óra mindig körbejár -és tudjuk, hogy a tizenkettes doktor szimbóluma volt ez a tárgy, így szimbolikus, hogy a búcsújához visszamentünk az idők kezdetéig, azaz az első doktorig... a classic who ismerő tobzódhattak az epizód alatt, mert a david bradley által megformált őssel együtt érkezett a korabeli tardis is, sőt voltak újrajátszott jelenet-töredékek is. ami viszont még érdekesebb, hogy a kora-hatvanas évek anti-pc-jét is hozta magával az ős-doktor, azaz a mai korból kilógó, ezáltal igencsak szórakoztató szexista megjegyzéseit... de egyébként is nagy mosollyal hallgatta végig az ember a két doktor évelődését, jól működött együtt a két színész is a jópofa szövegkönyv felett. de azért a regenerálódást tartalmazó epizódok nem elsősorban a humorról szoktak szólni, inkább az érzelmek dominálnak -és lehet kígyót meg gyíkembert kiabálni steven moffat-ra, de azt el kell ismeri, hogy az érzelmi manipulációhoz nagyon ért. legalábbis engem könnyen össze tud törni... volt némi alibi-sztori is, ahol kicsit elmélkedhettünk arról, hogy az emlékeink összessége kiadja-e a teljes személyiségünket (plusz ez egy jó ürügy volt, hogy még egyszer elköszönhessünk bill-től), de azért a tizenkettes búcsúján volt a hangsúly. és ahogy kell, szépen fel volt fokozva az összes érzelem, és istenemre, a levegőbe boxoltam, amikor még clara is megjelent a színen... nem szoktam örülni annak, hogy az évadzáró után mindig sokat kell várni a karácsonyi különkiadásokra, mert az ember kizökken a sorozat ritmusából, de most nagyon is jól sikerült beleszőni az ünnepet az ünnepi epizódba, mert a történelem egyik leghíresebb karácsonya is hatalmas érzelmi csúcspontot hozott az egyébként is érzelmileg túlcsorduló részbe (közvetlenül előtte azért még mark gattis-szal is kacsintottak egyet a régi érára)... hjaj, nehéz most búcsúzni, mert mint minden eddigi doktor esetében, peter capaldi is fokozatosan hozzám nőt az évek során, és bár felvillanyozóan izgalmasnak tartom a jövőt, azért erősen sajnálom azt, hogy el kell köszönnöm a rock’n’roll nagypapitól. és ne felejtsük el azt sem, hogy steven moffat-nak is ez volt az utolsó epizódja, mint showrunner, úgyhogy neki is mindenképp meg kell köszönjük ezeket az epikus wibbly-wobbly time-y-wimey éveket. (a hagyományoknak megfelelően az új doktorból nem sokat kaptunk, mert a káosz azonnal elnyelte őt, de remélhetőleg nem kell már sokat várni arra, hogy őt is a szívünkbe zárhassuk.) (#12.26.)

„big fucks small.”

mint egy igazi sport-meccsnél, úgy dobogott a szívem a kezdő perceknél -és nem azért, mert az eredmény miatt kellett volna izgulni (hiszen tudtuk, hogy a negyedik menetben érkezik majd a k.o.), hanem mert aggódtam azért, hogy az olaszok támadásának milyen hatása lesz shelby-ékre (ezen még a csajok mókás feszültség-oldása sem segített). aztán meg is érkezett menetrend-szerűen a dráma, és baromi hatásosra sikerült formálni az egész jelenetet, a zene feszültségével, tommy reakciójával -elégedetten csettinthettem, hogy idén nincs kímélet steven knight részéről a család felé. ...és úgy tűnt, hogy ezzel bevégeztetett, hogy elértük azt a mélypontot, ahonnan már csak felfelé vezethetne újra az út. és egy pillanatra még örültem is neki, hogy kezdhetjük újra a start-mezőről, megtisztítva tommy előtt a terepet, de aztán bevillant, hogy a shelby vállalat fejének mindig van egy terve... és tök jól működött a nagy leleplezés, főleg mert adrien brody visszafogta a benne bujkáló sablon-olaszt, és csak akkor engedte ki a dühödt állatot, amikor kellett -és persze jól működött a jelenet utolsó csavarja is, ami ugyan kicsorbította a nyitány drámai élét, ugyanakkor el is vihetett minket egy évad végi nyugvópontra... illetve... még kellett a végére két coda -a ptsd-s mélyrepülést megbocsátottam a pyramid song miatt, a pozitív finálét viszont lelkesen üdvözöltem, mert ezzel húzással megint szintet léphet ez a messziről jött ír cigány család... (#12.21.)

érdekesen alakult a viszonyom ezzel az évaddal -az első két rész kifejezetten meggyőző volt, sikerült a kellő mennyiségű feszültséget kipréselni az amerikából importált vendettából, aztán az évad közepén kicsit elveszítettek, amikor repetitívvé váltak az olasz merénylet-kísérletek és a szovjet szellemmel táplálkozó sztrájk-törekvések, és leginkább tom hardy érthetetlen beszéde tartotta bennem a lelket, de aztán az utolsó egy órára megint szépen magára talált a sorozat, jól megrágott és én ezt még élveztem is, és nagyon kezdtem bánni, hogy az angolok csak ilyen mini-évadokban képesek gondolkozni... (hozzátenném, hogy húzós heteken vagyok túl, így volt, hogy egy félálom-szerű egy órába kellett bepréselnem a sorozat nézését, ez biztos nem javított a megítélésén...) egyébként a régi ízek most is jól működtek, a jelenkori zenék és a kilassítva járások, sőt, láthatóan nagyobb gondot fordítottak a vizualitásra, a szín-használatra, mint eddig bármikor. és tommy shelby még mindig az egyik legintelligensebb anyaszomorító, akinek az életútját a képernyőn követhetjük...

„tommy shelby is going to stop the revolution with his cock!”

olyan érzésem van, mintha vizuálisan szintet lépett volna idén a sorozat, de ma különösen jól bántak a terek színezésével, üvegtéglákon át szűrték a nagyon élénk zöldeket/pirosakat/kékeket... maga a rendezés a szokásos mederben folyt, csak most nem a menetelés volt kilassítva, hanem a dobtáras gépfegyverekből leadott lövedékek útja... mert az első negyedórát rászántunk a kőkemény lövöldözésre, hogy aztán a csendesebb, beszélgetősebb jelenetekkel adják meg az igazi súlyt... érdekes, hogy amíg tom hardy lazázós, cinikus, és cseppnyit túlzó játékáért odavagyok, addig adrian brody nem hogy javítani nem tudott a szememben, de a pluszban felvett (áll-vakarós) manírjai miatt végképp a deniro-iskola bukott diákjának kell tekintenem... valahol örülök, hogy egy huszárvágással szüntettük meg a polly körüli drámát, mert jól beleillik a shelby-család előtervező metódusába ez a húzás. ahogy az is érthető, hogy végeredményben a nagy zsozsóért tevékenykedik ma is tommy, és ehhez még a dohányfüstös sármját sem rest előszedni... (sajnos arthur kokainos pörgése ma sajnos hidegen hagyott...) (#12.18.)

„i’m not a traitor to my class. i am just an extreme example of what a working man can achieve.”

vajon mikor unjuk már meg, hogy a srácok minden részben lassítva vonulnak cool zenére, miközben a gyárak tüzei világítják meg a hátteret? mert szerintem soha... örülök, hogy a talján háború nem végtelen lövöldözések sora csupán, ha komoly ész-játék is a felek részéről, csapda-állítások és kibúvások, megtévesztések és árulások szegélyezik a birmigham-i rögös utat... és tommy ott szívja a cigarettákat a vihar szemében, és nem elég, hogy meg kell próbálnia mindent, hogy túlélje az összes családtagja, de még némi női drámát is a vállára kell vennie (igaz ez részben az ő saját hibája, mert minek kell dugnia egy közeli ismerősét, miközben más nőkre is vágyik)... és ha ez nem lenne elég, egy erős cigány szövetséges kedvéért még egy régi barátot is fel kell hívnia, és tom hardy jő és győz, egy pillanat alatt, csak egy kicsit kell morognia a szagoktól terhelt városi levegő miatt, valahol ott bajusz-tájon, ahol a normálisan beszélő emberek a szájukat szokták kinyitni, és máris nagy vigyorral nyugtázzuk, hogy a fifikás zsidó köztünk van... (btw, aiden gillen és tom hardy közös jelenet? dark knight rises reunion!) (#12.08.)

„you know what i am, don’t ya? i am a working man. yeah. fucking working man.”

a múlt béklyóban tart minket. régi sérelmek, belénk nevelt beidegződések, kísértő emlékek -mind olyan dolgok, amiket el kell engednünk, hogy tovább tudjunk lépni... nézhetjük nagyban is a képet, mondjuk a progresszív kommunistákat, akik egy haladó eszmét követve szeretnének kilépni az évezredes társadalmi berendezkedésből; de persze ott van mindez mikro-szinten is, ahol egy férfi nem attól lesz férfi, hogy maga intézi a piszkos ügyeit... kicsit megosztottuk a figyelmünket ebben a csendesebb epizódban, ami a család recsegő/ropogó összetartásáról szólt (meg persze a már emlegetett múlt vs jelen közti feszültségről). néha azért dörrent egyet-egyet, főleg amikor arthur került a középpontba -festéktől, vértől és dühtől vöröslő fejjel... azt hittem, hogy a szexualitás is komoly vezérfonál lesz azután, hogy a szöszi shelby-né elkapta a japán selyem-kimonójában az urát az irodában, meg azért, mert tommy is szexszel vezette le a múlton való kesergését, de aztán tévútra ment ez a vonal, mert az csak elterelés volt, hogy polly is újra megkívánta a világrengető szexet. nem. sajnos nem a világot akarja megrengetni, hanem a saját családját tönkretenni... (azért tetszik a kommunista szakszervezetis lány, mert azon kevés kivételek közé tartozik, akik nem remegnek meg tommy jelenlétében, hanem képesek keménynek mutatni magukat előtte.) (#12.02.)

„that’s the language of vendetta, they take one of ours, we take two of theirs.”

imádom azt, hogy tommy shelby-t látszólag nem lehet kibillenteni az egyensúlyából -persze mi tudjuk, hogy a lelke forr belül, de a külvilág számára kőkemény marad, az a fickó, aki leszarja, hogy sztrájkolnak a gyáraiban, aki simán megfenyegeti egy szövetségesét, hogy megdugja a lányát (szigorúan a legidősebbet és legcsinosabbat), aki box-meccset szervez egy munkanap kellős közepén a gyárban. és aki sosem fél szembenézni az ellenségeivel. és persze tudjuk előre, hogy kőkemény lesz a háború, amit most hagyott eszkalálódni a taljánokkal, de a keménysége miatt nem igazán féltjük, hogy ne kerülne ki győztesen a csatatérről. az már egy más kérdés, hogy hányan sérülnek majd meg a családból a csaták során... természetesen sokat foglalkozunk a veszteséggel már most is, hiszen máris szép cigány-temetéssel búcsúztatták az első áldozatot, de talán a könnyek jó ragasztónak bizonyulnak majd, hogy összetartsanak a végsőkig. örülök neki, hogy polly is kicsit észhez tért a börtön sokkja után, mert egyre nehezebben viseltem az állandó akadékoskodásait... (szóval idénre nem volt elég adrian brody, még aidan gillen-t is meg kellett szerezni, mi...?) (#11.23.)

„the black hand means kill or be killed.”

lehet hogy angliában is hidegebb van az év utolsó felében, de azért általában fekete a karácsony... ilyen sötét és nyomasztó ünnepi epizódot sem láttam még a tévében, és nem csak azért érezte az ember ezt, mert mindenki csak foghegyről vetette oda a másiknak, hogy ’merrychristmas’, de azért is, mert a családi ünnep előtt meglehetősen szétszakadt állapotban találtuk a nagy családot, plusz egy újabb csoport tör épp’ shelby-ék életére -akik úgy tűnik, hogy a katolikus vallásuk ellenére leszarják a nagy keresztény ünnepet, ők gyilkolni jöttek, nem fát díszíteni... és hogy legyen is tétje a maffia fenyegetésének, máris gyilkos golyók röpködtek a dobtáras fegyvereikből, igazi véres háborút vizionálok birmigham környékére ezek után... persze ismerjük tommy shelby-t, hogy nem fogja hagyni magát, és a felnyírt hajától a kamáslijáig csurom vér lesz az egész teste, de diadalt fog aratni... a többiek viszont nincsenek jó formában (a börtönben függő halál árnyéka megviselte őket), de ezek a kőkemény napok újra meg kell hogy erősítsék őket, különben nincs esélyük a túlélésre... (olyan jó látni, hogy ennyi év után sem eresztenek a stílusosságból az alkotók, sőt, kifejezetten erős képekkel és hangulati elemekkel operáltak ma is végig -már a börtönös nyitástól kezdve.) (#11.16.)

„without hope. without witness. without reward.”

kétélű fegyver az, ha kettészedsz egy dupla-epizódot, mert a második rész kezdete egyből egy csúcspont lesz, és onnan nehéz tovább fokozni fel a dolgokat a nagy fináléig. moffat-ék viszont jól kufárkodtak a meglévő alapokkal és a cybermenek jelentette szüntelen feszültséggel, mert az ember át tudta érezni a helyzet kilátástalanságát, az igazi életveszélyt. még akkor is, ha tudjuk jól, hogy a timelord-oknak megadatott a regeneráció, mint egy kiskapu a halál elől -mármint ha hajlandóak regenerálódni... jó lett a párhuzam a számunkra két legfontosabb timelord között, mert itt volt nekünk a master/missy párosa (akik között a nárciszizmuson túlmenő szexuális feszültség is ott feszült), akik a jövőjükkel mit sem törődve szúrták hátba egymást a nézet-béli különbségeikért. és itt van a mi jó doktorunk is, aki nem csak kesereg azon, hogy el kell hagynia ezt a testet és személyiséget, mint az előző két inkarnációja, hanem egyenesen megtagadja azt, hogy átalakuljon. pedig reménykedtem benne, hogy most nem kell várni karácsonyig az új doktorra, ráadásul egy olyan aranyos csavarral fejeztük be a részt, ami miatt még nehezebb lesz kivárni ezt a majd’ fél évet... hogy azért egy évadzáróhoz mérten kapjunk búcsút is, szépen lezártuk bill sztoriját, a múlt heti lukas mellkas és robotos beszéd után nem gondoltam volna, hogy lehetséges a számára a happyend, de sikerült megoldani -ráadásul úgy, hogy az egész évados íve szép keretet kapott (és tök jó, hogy nem a fehér maszkot kellett néznünk az arca helyett egy egész részen át...). de nardole-tól is egy többé/kevésbé megnyugtató helyen búcsúztunk -mert igaz, hogy ott a fenyegetés a folyton fejlődő cybermenek miatt, és a fura szagú emberek között kell élnie, de akár rátalálhat a szerelem is, és az mindig jó út a boldogság felé... (#07.02.)

ha az általam ismert doktorokat nézem, a tizenkettes változott a legtöbbet a neki kiszabott idő alatt -mert kezdetben egy morgós agresszív timelord benyomását keltette, aztán jött a rocksztár verzió, amivel közelebb lopózott a szívünkhöz, idén pedig mintha megbékélt volna a sorsával, hogy folyton meg kell mentenie az emberiséget, ráadásul érzelmeket kezdet táplálni missy iránt (ez azért is üdítő, mert végre nem a companion-nal kapcsolatban bonyolódott az érzelmi gombolyag) -a régi énjéből leginkább a cinikus egysorosok maradtak csak meg... és a szerethetőbb doktor mellé érkezett egy szerethető új companion is, aki egyszerre volt okos és naiv, aki rá tudott csodálkozni a világ(ok) csodáira, ugyanakkor kritikusan is kezelte azokat, és aki egy jó kis lelki csomaggal érkezett, mint színesbőrű leszbikus lány... az évadnak végül megnyerő lett az összképe, jól állt neki, hogy moffat-ék nagyobb ívekben gondolkoztak, a heti-ügyek többsége is működött nálam, szerencsére nem hagyták cserben peter capaldi-t, hogy méltóképpen búcsúzhasson, mint a tizenkettedik. illetve... szokás szerint fura ez a helyzet, hogy az évad végén nem tudjuk kitenni a pontot, majd csak a fenyőfa alá érkezik az igazi vég...