„i’ll never forget you.”
lezárult a kör. szép utalás volt, hogy sookie hallani kezdte bill gondolatait, mert ugye annak idején pont az ellenkezője vonzotta hozzá. örültem neki, hogy a nagy szerelem lezárult, így ez lesz az, ami összefogja ezt a hét évadot -és adott drámai mélységet az epizódnak. bár most kivételesen nem néztem ellenségesen a happyendre sem, annyit szenvedtek már a karakterek az elmúlt időkben, hogy talán megérdemelnek ennyit. kell a fény a sok sötétség után. és könnyebb is úgy elengedni őket, hogy nyugvópontra érkezett az életük. mert jöhetnek még számukra új kalandok (hosszú ám az az örök élet), de nélkülünk. (szomorú vagyok, hogy az általam nagyon kedvelt love theme-t csak egy kicsit hallhattuk utoljára.) (++08.27.)
egész a mai napig gondolkoztam, hogy mi az, ami hiányzott az idei évadból, és bizony rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem volt egy markáns főgonosz, akit utálni lehetett volna. mert a vírusokat nehéz személyesíteni, a japánok meg inkább nevetségesek voltak a sportkocsijaikkal meg ál-keménykedésükkel. és volt még egy, ami eltűnt idénről: az ütős cliffhangerek, ami miatt úgy várná a jövő hetet az ember. ami nem hiányzott, az a túlbonyolított történet, szép lineálisan haladtunk a vége felé. lehetett érezni, hogy lezárásnak szánják az évadot, tele pakolták érzelmekkel, karaktereket írtak ki és hoztak vissza, megvoltak az utalgatások, a nosztalgia-hangulat, és az elmúlás szomorkás illata. örültem, hogy jessica ilyen fontos szerepet kapott idén végig, szeretjük őt, érdekes is a karakter, és mondhatjuk, hogy együtt érett a sorozattal, és vált önálló (vámpír-)nővé. aki boldog lehet. szívesen néztem végig az ő útját és persze a többiek botladozásait még egyszer, utoljára. tetszett.
szomorú, de elfogytak a lapok a bestiáriumból. már nem emlékszem, hogy a barátnőm unszolt, vagy szakmai kíváncsiság (a.k.a. alan ball megint az hbo-nak forgat) vezetett-e oda, hogy bepróbáljam 5 évvel ezelőtt show-t. azt viszont tudom, hogy az első négy rész alatt nem voltam meggyőzve, lehetetlen volt komolyan venni ezt a vámpír keménykedést, talán a romantikus vonulattól is ódzkodtam kicsit (túlságosan uralta a mainstream-et a twillight akkoriban), de míg a vampire diaries-t másfél rész után üvöltve dobta a lomtárba, addig itt kitartottam, és nem bántam meg. ami elsőre megfogott, az a fülledt louisiana-i hangulat, azok a gyilkosan elnyújtott délies kiejtések, hogy volt egy egyedi atmoszférája, ami kitartott végig, amiben aztán nagyon szerettem elmerülni. hozzátartozott a nyárhoz a sorozat ízvilága. persze hamar elkezdett érdekelni a történet is, bár úgy a harmadik évad tájékán már néha ráncoltam a homlokom, hogy mennyi szálat és csavart voltak képesek belezsúfolni egy-egy körbe, de valahogy ez is hozzátartozott a trublood élményhez (btw, azt hiszem a második évadot szerettem a legjobban, legalábbis ez él a fejemben). ekkoriban neveztem el bestiáriumnak is a show-t, mert mindig újabb és újabb csodalényeket dobtak be a szórakoztatásunkra. persze túlzásokba is esve. de ha van sorozat, aminek jól állt a túlzás, akkor ez volt az. mert miért kéne komolyan venni a természetfelettit? a vámpír-létet? a szexet? nem mondom, tudtak drámaiak is lenni, jobban mondva, tudtak játszani az érzelmeinkkel, de egészséges maradt az arány. sosem állítottam, hogy a kedvencem lett volna a sorozat, félig a ’szeretem’, félig a ’guilty pleasure’ földjén állt, de most, ahogy próbálom róla összeszedni a gondolataimat, most is látszik, hogy kötődtem hozzá. és nehezen tudom elképzelni, hogy jövő nyáron már nem lapozunk bele ebbe az őrült szörnyhatározóba. tetszett.