soroló

„there’s nothing in the world more powerful than a good story. nothing can stop it. no enemy can defeat it.”

...hmm, szóval azért nem pusztulhatott el az előző részben a vastrón, mert azt sárkánytűzben kovácsolták, így csak egy sárkány tud ártani neki... a harangszó utáni drámai történések drámai kezdést predesztináltak a finálé kezdetére, és meg is kaptuk, ahogy a ’győztesek’ döbbenten nézik a hamuval belepett romokat. de tyrion-nak ennyi nem volt elég, neki bizonyosság kellett ahhoz, hogy végleg összetörjön a szíve -és az övével együtt a miénk is... de mindenki bizonyosságra vágyik, jon arra, hogy dany lelkében a tettei ellenére is megtalálja még a jót, dany pedig arra, hogy benne bízzon mindenki, hogy kemény kézzel képes lesz egy új világot felépíteni az előző romjain... egy kicsit sajnáltam, hogy nem jutott idő a tetteinek bemutatására, szükségem lett volna arra, hogy jobban érezzük a jelleme despota vonásait. de ez a sorozat nem az, ami azt adja, amit szeretnél, mint ahogy arra is vágytunk már hosszú évek óta, hogy dany ott álljon a vastrón mellett, de nagyon nem így képzeltük el a körülményeket. és sokakkal ellentétben még mindig azt mondom, hogy ez a kiszámíthatatlanság jó dolog... mint ahogy az új uralkodó megválasztásánál is húztak egy merészet az alkotók -és azért trükkös ez a döntés, mert könnyen meg lehet indokolni, hogy miért logikus, mégsem volt egyértelmű választás (és a többiek ellen ugyanígy fel lehet sorakoztatni érveket és ellenérveket, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy bármelyik nemes úr/hölgy megfelelőbb választás lett volna)... ha már martin papa egyik múzsája mindig is tolkien volt írás közben, így megbocsátható a sorozat-változatnak is a hosszan kitartott, gyűrűkurás befejezés, ahol mindenki megkapta a megfelelő búcsúját, csendesen útnak-eresztettük a karaktereket, becsuktuk a nagy saga utolsó kötetét. szép kört írtunk le végül, hisz’ pontosan abban a fal melletti erdőben ért minket az utolsó kép, ahol az egész sorozat elkezdődött... abszolút kielégítő volt ez a zárás, bár nem facsart ki úgy érzelmileg, ahogy szerettem volna, de szerencsére csalódást sem okozott. (örültem, hogy ma a legtöbb színészi terhet peter dinklage vállára helyezték, mert ismét csillogtathatta azt, amiért annyira megszerettük az elmúlt nyolc év során.) (örültem, hogy az epizód második felébe azért a könnyedebb hangulat is be tudott lopózni mondjuk edmure tully szokásos bénázásaival, vagy egy kis meta-poénkodással (westeros még nem érett meg a demokráciára) vagy az újra-alakult kistanáccsal. apropó! nem csak a stark-ok nagy diadala volt ez a finálé, de a kisembereké is, tyrion-nal olyanok osztoznak az asztalon, mint bronn, ser davos, sam és ser brienne, akik nem azok a tipikus nemesek, akik a királyi udvarban szoktak lebzselni...) (×05.20.)

most hogy a sok évtizedig periférián lévő geek kultúra mainstream-mé vált, most érezni igazán, hogy az emberek kétféleképpen fogadnak be egy kulturális terméket. vannak akik racionálisan szeretnek végiggondolni mindent, biztos logikai lábakat akarnak a történeteknek, és megpróbálják kikövetkeztetni a szálak kifutását, a rejtélyek feloldását. ők azok, akik hangosan csalódnak mostanában a nagy népszerűségnek örvendő produkciók környékén (legyen az marvel, dc, starwars vagy a trónok harca), mert nem az elvárásaiknak megfelelően kanyarítják az írók a történeteket, nem illik bele a film/sorozat az általuk megalkotott dobozba. velük szemben vannak azok az empirikus alkatok, akik érzelmileg akarják megélni ezeket a popkultúrális mega-eseményeket, akik befogadóbban állnak a végeredményhez, és elégedettebben is állnak fel a végén. mert úgy érzik, hogy nem mindig fontosak a logikai bakugrások, ráadásul nem is akarják kisajátítani a történeket, érzelmileg akarnak végigmenni az úton. én már tudom egy ideje, hogy szerencsére az utóbbi kategóriába tartozom, de gondolom, hogy a hosszas felvezetőből is sejtettétek, hogy ide akarok kilyukadni... és nem arról van szó, hogy ne lennék tudatában annak, hogy sietős volt az évad tempója, hogy bizonyos helyeken ne szerettem volna én is, hogy tovább nyújtsák a karakter-pillanatokat, de könnyen el tudtam fogadni az összes epizódot, kíváncsian ültem le eléjük hétfő hajnalban, és mindig jól behúzott magába, felhőtlenül szórakoztam. ’kikapcsolt aggyal’, mondhatjátok ti kritikus szemléletűek -és nem is tagadom, hogy a bennem gyakran felbuzgó gyermeki lelkesedés elsöpörte az összes kritikus élt, de a sok megkeseredett fröcsögést látva nem bánom, hogy a mai napig ott bújik bennem ez a naiv és elfogult kisfiúcska, aki nyitott szívvel azt mondja minden alkotónak: meséljetek még!

elég élénken él bennem, hogy 2011 tavaszán három pilot-ot is bemutattak, amik intrikálós/kardozós premisszával kecsegtettek, de csak a trónok harca volt az egyetlen közülük, ami elsőre megragadta a figyelmemet -és aztán nem is engedett el nyolc éven át (a másik kettőről: a camelot-ot egy rész után üvöltve dobtam félre, a borgias-zal pedig egy kis szusszanás után újra próbálkoztam, és végül megszerettem azt az istentelen családot is)... a westeros-i (és essos-i) míves história könnyen megadta magát, mert merész volt, mégis realista, és láthatóan nagy gonddal készítették el, figyelve az audiovizuális élményre, és a megfelelő hangulati elemek megragadására. az első évad utolsó két részét már rokonoknál néztem meg, ugyanis nyárra leköltöztem a balatonra dolgozni. aztán finálé után pár nappal már újra is néztem az évadot, ezúttal szinkronosan az unokaöcsém kedvéért, és ezzel párhuzamosan megrendeltem a könyveket is. úgyhogy csak egy múló nyár kellett, hogy egészen mélyen beleszeressek george rr martin világába -pedig akkoriban nem faltam mindennap a fantasy irodalmat, sőt, eléggé eltávolodtam a műfajtól, annak ellenére, hogy tizenévesen nagyon szerettem... a második évad már mást élményt nyújtott így, hogy alaposabb ismereteim voltak az alapanyag kapcsán, de ugyanúgy szerettem nagyon minden pillanatát, maximum csak kevesebb meglepetést tudott okozni. és rá is szolgált a sorozat erre a masszív szeretetre, kevés olyan hosszú történetet tudok mondani, amiknek minden egyes pillanata leköt, a thrones volt az egyik nagy tévés kivétel. de ez nem csoda, hisz’ annyi mindent lehetett szeretni benne, a legendássá vált kiszámíthatatlanságát, az ’asztakurva!’ pillanatait, az ezernyi szálra szétfutó történetét, a csendes karakter-építéseit, a folyton csillogó színészi játékot, a zenei finomságait, azt, hogy magasról hugyozott a prüdériára, vagy azt, hogy minden egyes elköltött dollár látszott a képernyőn az egzotikus helyszínek és gondosan épített díszletek mellett/alatt (nem véletlen, hogy ennél a sorozatnál váltottam először nagyobb felbontásra, és imádtam, hogy milyen jól mutat a tévémen)... rengeteg élményt kaptam ezalatt a nyolc év alatt -és sokan mások is így voltak ehhez, egészen szürreális érzés belegondolni abba, hogy egy ilyen típusú sorozat felérhetett a csúcsok csúcsára, egy sárkányokkal és óriásokkal kacérkodó fantasy, ami nem takargatja az emberek hibáit (vagy az intim testrészeiket) sem (az már egy más kérdés, hogy a túl nagyra hízott, sokfelől érkezett rajongó-sereg milyen toxikussá vált a sorozat végére)... szóval köszönöm ezt a nagy kalandot, mind martin papának, mind a sorozat alkotóinak, köszönöm, hogy újra megszerettették velem a műfajt, köszönöm, hogy bebizonyították a világnak, hogy el lehet mosni a tévézés és a mozizás határait, és olyan minőséget hozni az otthonaikba, ami alól kevesen vonhatták ki magukat... most még nem érzem, hogy az őrségünk végleg véget ért, túl friss még az élmény, amit fel kell dolgozni, de rövidesen eljön majd az idő, amikor valamivel be kell töltenem a westeros alakú űrt a szívembe -mondjuk egy újra-nézéssel...

„every time a targaryen is born, the gods toss a coin and the world holds its breath.”

emlékszünk még arra a naiv kislányra, aki szó nélkül követte a bátyja utasításait? emlékszünk még dany arcára, amikor a dothraki-k bebizonyították, hogy a bátyja nem igazi sárkány? emlékszünk még arra az elégedettségre, amikor először kimondta a ’dracarys!’ szót? ott van még bennünk az az érzés, hogy messiásként vártuk a sárkányok anyját, hogy megérkezzen westeros-ra, mint jogos trónkövetelő? tudtuk persze, hogy az őrült király lánya ő, hogy a romlott vérvonal utolsó sarjaként még veszélyes lehet egyszer, de rajongtunk érte, akkor is, amikor hidegen bánt az emberekkel és akkor is, amikor megtalálta a nagy szerelem. de ennek most vége, a régi dany nincs többé, nem akarjuk már, hogy ő egyesítse a hét királyságot, sőt, már az sem akarjuk, hogy a végén az élők sorába tartozzon... és nem volt megalapozatlan a féktelen tombolása, mert ez nem csak a genetikájából adódott, hanem abból is, hogy az írók elvette tőle mindent, ami a talajon tartotta őt, a szeretteit és a bizalom érzetét, és az ezekből adódó elszigeteltség és a trauma a legrosszabbat hozták ki belőle (ez volt az a faktor, amivel még a legnagyobb konspirálók (varys és tyrion) sem számoltak)... hihetetlenül hatásosan omlasztották ránk a várost, levitték a nézőpontunkat az utcaszintre, hogy lássuk, hogy milyen árat fizetnek a közemberek azért, ha az uralkodó réteg az eszét veszti, de persze érzelmileg attól lett még inkább működőképes az egész rész, hogy egy ismerős arcot is végigkövettünk a pokolba (rengeteg vágatlan képsoron át) -még akkor is hatékony volt ez módszer, ha túl sokszor is hagytak minket kétségek között azzal a kérdéssel, hogy vajon arya túlélte-e a legutóbbi csapást (a hatékony tracking-shotokat már emlegettem, de emeljük ki azt is, hogy mennyire csodás képek voltak ma az epizódban, akár a nap világította meg hátulról a horizontot akár a sárkány-tűz)... a sorozathoz méltóan eléggé szembementek a konvenciókkal most is az alkotók, és nem is csak azzal, hogy az egykori pozitív karakterrel ilyen bűnöket követettek el, de azzal is, hogy a korábbi látszólagos gonoszt nem olyan kielégítő módon búcsúztatták, mint ahogy a nézők többsége az elvárna volna... de mindig is erről szólt a trónok harca, hogy félrerakjuk a berögződésekből fakadó elvárásainkat, hogy megtanuljunk örülni a váratlannak. és bizony most itt állunk a finálé küszöbén, nyitott szívvel várva, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen befejezés. magunk mögé dobtunk mindent, amit eddig cipeltünk, nincs már éjkirály és az sem számít, hogy végül ki ül a vastrónra. még abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik-e még a vastrón... (×05.13.)

„a good relationship between the iron throne and the north has been the core of every peaceful, prosperous reign we’ve ever known.”

nem a halál az emberek legnagyobb ellensége -maga az ember a saját maga legnagyobb ellensége... mindenki tudta, hogy ez egy átvezető epizód lesz, meg kell gyászolni azokat, akik elestek az ostrom során, lelket kell önteni a túlélőkbe, és a jövőbe kell tekinteni -hogyan tovább...? apró karakter-pillanatokkal tették igazán értékessé ezt a kitöltőnek gondolt bő egy órát, összetörték a szívünket és melengették az ágyékunkat, de aztán a hangos mulatozásnál és a kéjes kacagásnál élesebb hang ütötte meg a fülünk -egy titokról kezdtek pletykálni az ódon falak között... cercei a maga amorális módszereivel felkészült arra, hogy megvédje a trónját, és ma is érzékeny sebeket ejtett az ellenfelein (leginkább dany-nek szúrt oda két fájdalmas halállal), de igazából a szövetség láthatóan önmagát fogja összeomlasztani... és jó volt hallgatni, ahogy a karakterek átbeszélik a problémáikat, hogy az olyan nagy előrelátók, mint varys, tyrion és sansa próbálják kigubancolni az örökösödési problémát (bizony, a szép vörös rengeteget tanult kisujj-tól az információk erejéről)... legyőztük a sötétséget, de az új hajnal hideg szelei nem hoztak boldogságot a hét királyság lakóira, és nem érezni azt, hogy valaha is beköszönthetne egy boldog új kor hajnala... (aki azon vinnyognak, hogy euron miként teleportálta át a hajóit, azok ugye nem tudnak térképet olvasni, vagy fogalmuk sincs arról, hogy sárkánykő a királyvárhoz vezető öböl bejáratánál fekszik, és csak vaktában okoskodnak...?) (×05.06.)

„-what do we say to the god of death?

-not today.”

hogyan lehet legyőzni a halált? és hogyan lehet egyetlen gigászi csata-jelenetbe sűríteni az éjkirály elleni történet-szál tetőpontját? mindkettő lehetetlen feladatnak tűnt, de most itt állunk az epizód után feldarabolva, kifacsarva, kiégve, és már tudjuk, hogy bár igencsak szűkösen, de át lehet érni a túloldalra... azzal mindenképp jó lóra tettek a készítők, hogy a végletekig feszítették a feszültséget, az elején néhány hosszú beállítás során még egyszer megnézhettük az elszánt és elgyötört arcokat, majd érezhettük a kétségbeesést az első lovasroham után, aztán átszakadt a gát, és elemi erővel csaptak le a képernyőre a megállíthatatlan borzalmak... szerencsére az írószobában is tudták, hogy változatosabbá kell tenni a konstans gyilok-pornót, ezért volt külön csatájuk a levegőben a sárkányoknak, és ezért bujkálhattunk (meglehetősen hosszasan) arya-val a könyvtárban (ez utóbbival végleg magunkhoz öleltük a horror műfaját, de szerencsére nem az olcsó jump-scare-es változatát)... a nagy forgatagban nem volt könnyű követni a karakterek sorsát, de azért egy-egy hősies tett és fájdalmas halál rendre gyorsított a szívverésünkön (igazság szerint egyszer volt, amikor ténylegesen a levegőbe öklöztem: minden idők legjobb dávid és góliát interpretációjánál). de azért bőven volt hely arra, hogy néhány hullámmal feldobjanak a nyomasztás legmélyéről -még ha fájdalom is párosult ezekhez az érzésekhez, nagyon elégedett voltam a karakter-ívekkel, főleg azzal, ahogy a fő halottak megkapták a feloldozást... utólag belegondolva nem kis teljesítmény, hogy a kimerítő első egy óra után még mindig tudtak tekerni a feszültség-fokon a végére (mondjuk ramin djawadi is erősen besegített ebbe), sikerült elérni, hogy megfontolja az egyszeri néző a bukás gondolatát is, annyira sikerült felsrófolni a kilátástalanság érzetét. de persze e tetőpontot előugrott a megfelelő megoldás, és csak a néma csend maradt velünk a füstölgő csatatéren -és most még jobban fel vagyok ajzva mint eddig, mert megöl a kíváncsiság, hogy lássam, hogy hogyan lépnek túl azon a túlélők, hogy legyőzték a halált. (hmm, azért is kalapot emelnék a zeneszerző úr előtt, mert nem felejtette el, hogy melyik zenei témának kell beúsznia, amikor megjelent a vörös papnő a színen...) (nem lepődök meg azon, hogy sokan húzzák a szájukat amiatt, hogy néha nehéz volt kivenni a sötétségből, hogy mi is történik, de szeretném ezt a háborgó tengert megkérdezni, hogy ők miként valósították volna meg azt a csatát, aminek muszáj volt sötétben és hóviharban játszódnia -már csak a cím és az ellenség miatt is...?) (×04.29.)

„we didn’t mean to interrupt. we were just looking for somewhere warm to contemplate your imminent death.”

itt az utolsó lehetőség, hogy még kicsit megmelengessük a szívünket, mielőtt a hideg halál végképp átveszi az uralmat a gondolataink felett... és lehet, hogy sokan fel sem fogják, hogy mennyire fontosak ezek az utolsó karakter-pillanatok, hogy ne csak egy lelketlen darálás legyen, mire elérünk a csatajelenetekig, hanem igenis törődjünk azokkal a karakterekkel, akik küzdenek és meghalnak a csatamezőn... az egyik legjobb példa erre jamie lannister, aki megkaphatta ma tőlünk az utolsó feloldozást, aki őszinte megbánásával és lovagiasságával végleg a sírba tette azt a betegesen arrogánsan romantikus testvér-szeretőt, akit a kezdet kezdetén megismerhetünk... de az az utálatos, komplexusos kölyök theon greyjoy is már rég a múlté, aki annak idején felgyújtotta deres-t, most minden erejét arra öszpontosítja, hogy megvédje a várat holtak seregétől... minden korábbi súrlódásuk ellenére sansa csupa szépet mond tyrion-ról, már csak a hideg északi keménységet kéne levetnie deres úrnőjének, hogy végleg a szívünkbe költözzön... igen tudom, hogy már múlt héten is előhoztam a stark gyerekek érzelmi deficitjét, igaz, most ehhez az állapothoz kaptunk egy erős kontrasztot azzal, hogy arya ebben a végső órában nem akart érzelem-mentes maradni, sőt, nagyon is érezni akart valamit -valami tüzeset... de mindenki szüksége volt néhány bátorító szóra az utolsó éjelen, egy kis vidám összeborulásra mielőtt minden betakar a borzalom. higgyétek el, nekünk nézőknek is szükségünk volt erre... (florence welch egyik dalát (seven devils) már felhasználták korábban a sorozat egyik előzeteséhez, most felénekelhetett egy új dallamot is a végefőcímhez -csak mert a készítők belátták, hogy a különleges hangja milyen csodásan passzol a sorozat hangulatához.) (×04.22.)

„aegon targaryen, sixth of his name, protector of the realm, all of it.”

nagy kört jártunk be azután, hogy egy király ellátogatott deresbe -most a cél előtti utolsó forduló kezdetén egy újabb uralkodó érkezett az északi fővárosba... sok idő eltelt azóta, ez leginkább azon érhető tetten, hogy milyen sokat komorodtak a stark-gyerekek a hosszú út során, borúlátóak lettek és mosolytalanok, hidegek, mint az északi szél... igaz, ez fakadhat a származásukból is, hiszen jól érzékeljük a barátságtalan hidegséget, amit észak lakói kimutatnak a délről érkezettek irányába, akiket nehéz meggyőzni a makulátlanokkal, a dothraki-kkal vagy a sárkányokkal... ez utóbbiak szintén nincsenek a jókedvüknél, nem szívlelik a hideg vidéket, ráadásul az anyjukat is erősen csábítja egy szőrös fickó... kicsit talán túl hosszúra nyúlt a közös sárkány-röptetés, de kellett már ide a nyitányba is valami piszok látványos jelenet, és ezzel letudtuk ezt is. korhatáros tartalom sem ártott, ezért az éjkirály egy vérfagyasztó installációt hagyott hátra figyelmeztetés gyanánt, a csupasz női testek kapcsán meg mindig számíthatunk bronn-ra, aki gyaníthatóan a bordélyokban éli mindennapjait... nem mondhatjuk, hogy a sorozat készítői felrúgták volna a hagyományokat csak azért, mert ez az utolsó körük, vagy mert a holtak serege erőltetett menetben masírozik délre, a mostani nyitány szűk ötven perce pont olyan volt, mint a korábbi évad-kezdések, elhelyeztek minket a karakterek mellett, felhúzták a hangulati ív alapjait, és elláttak egy hónapra elegendő lelkesedés-munícióval... (×04.15.)