soroló

„survival’s a team sport, especially up there.”

na olyan is ritkán van, hogy nem azért dobolok a lábammal az epizód végét várva, mert túlnyújtottnak érzem a jeleneteket, hanem azért várom, hogy elérjek a vége-főcímig, mert nem bírom már elviselni a feszültséget... okos döntés volt, hogy a föld alá menekültekre csak egy pár percet szántunk (illetve csak a blake tesók kaptak néhány érzelmes pillanatot), és utána végig csak az aktív szereplőinkre koncentráltunk, akiknek le kellett vezényelniük egy túlélést, miközben ketyegett az óra egyre csak visszafelé... ha már emlegettem bellamy-ék megható búcsúját, akkor azt is meg kell említenem, hogy a sok izgulás közben azért belefért pár jelenetnyi lelkizés is, amik mind frissítőleg hatottak a fékevesztett tempó mellett -és fura módon a többségének bell volt a középpontjában, ő rakta helyre az önmagában kételkedő clarke-ot, raven-t és echo-t is (ezeken kívül ott volt még a baráti közeledés monty és murphy között is)... de azért a lényeg a majdnem valósidejű tempón volt (amit megtámogattak még az izgő/mozgó kézikamerával is), ami miatt azért elő-előfordult, hogy ráförmedtem a képernyőre, hogy ’szaladj már te lány!’ -szóval mondhatjuk, hogy maximálisan sikerült bevonni az események sűrűjébe... azt hittem, hogy jövőre a szétszakadt frakciók egymásra-találása lesz a fő irány, ezért megleptek azzal, hogy máris letudtuk a több évnyi ugrást, és máris egy új slamasztika árnyéka hullott a sokat próbált földre... (#05.25.)

vagy az évad indult döcögősen vagy én nem voltam ráhangolódva az elején, de mindenképp hiányzott az a tűz a kettőn kapcsolatából, ami annyira közel hozta hozzám a show-t az elmúlt években... talán nem mindegyik írói döntés volt helyes, talán a csapatdinamikával volt a baj, vagy hogy az apokalipszisre való felkészülés nem adott elég erős gerincet ennek a körnek -ez utóbbi azért elég valószínűtlen... talán a nagy döntések nehéz súlyának érzékeltetése hiányzott -vagy legalábbis csak egyetlen fő morális probléma volt, amit újra-és-újra megrágtunk (azaz hogy mennyit lehet feláldozni egy nagyobb jóért cserébe, és itt is specifikusan az emberéletekre vonatkoztatták ezt folyton)... lehet hogy a szűk tizenhárom rész tette, de szépen kikupálódott minden az évad második felére, újra erősebben éreztem én is a tüzet a szívem közepén. túlvagyunk a kicsit megfoghatatlan természeti fenyegetésen, jövőre visszatérhetünk a földre, ismét egy emberibb megközelítésben vizsgálni az apokalipszis utáni napokat...

„-there was no good choice.

-there never is.”

hjaj, itt állok a hadilábamon, és filózom, hogy mit is írjak... mert az előző rész vége predesztinálta a mai epizód feszültségeit, így előre tudtam, hogy nem fogom szeretni azokat a karaktereket, akik majd lázadozni fognak a logikus lépések ellen (még akkor is nehezen viselem az ilyen típusú jeleneteket, ha ésszel felfogom, hogy ők az életükért, a családjaikért harcolnak itt)... viszont. olyan szépen jöttek ki érzelmileg a sok vitából és vezetői döntésből, hogy nincs jogom morogni. mert újra előkerült az idei évad főtémája, a döntés lehetetlensége, amikor a túlélésért cserébe el kell dönteni, hogy hány ember kerül a nem-megmenthető kategóriába. és egy idő után megtöri az embert, ha folyton felelősséget kell vállalnia az ilyen döntésekért. ezt láttuk kane szemében, és ezt érezzük clarke-on is már epizódok óta, ahogy ma is egy meggyötört lélek ült a kocsiban általa... ja, mert a srácok külön küldetésre mentek, hogy ma is hozzanak egy kis plusz izgalmat, és azért is, hogy jövő héten külön kelljen izgulni értük (vagy akár nem csak most, de jövőre hosszabban is -ha megvalósul a tervük, és egy teljes kört leírva visszatérnek az origóhoz)... (#05.18.)

„you don’t have to be willing to die to really live.”

azt mindenképp az írószoba javára kell írni, hogy megpróbálják a rossz szituációkból kihozni a legjobbat... mert bár az ember értetlenkedik az öngyilkos osztag elszántsága felett, de mivel monty-n keresztül mutatják be a szomorú szituációt, így átélhetővé válik (és végre el merték engedni jasper kezét -szegény jó sok szaron és nézőriasztó lelki változáson húzták keresztül az évek során, megérdemelte már a búcsút)... raven-nél azt sajnáltam a legjobban, hogy a feliratoknál odatévedt a szemem alessandro juliani nevére, így könnyen ki tudtam találni, hogy ki lesz az angyal raven vállán becca ördögével szemben, de jó érzés volt visszaemlékezni a kapcsolatukra -és úgy tűnik, hogy elkezdtek visszatáncolni az általam már biztosnak elkönyvelt karakter-búcsúktól... na de még lesz sírás, mert ahogy azt vártam, az év végére újra száz főre akarják csökkenteni az égiek létszámát, de ehhez előtte még kellett ez a ’túl-kell-lenni-rajta’ epizód... végülis a kivitelezéssel itt sem volt sok bajom, mert bellamy-nak kellett lennie a hősnek, jaha-nak a makacs ragaszkodónak, abby-nek meg az idővel belátónak. és tulajdonképpen az sem volt baj, hogy clarke-tól hallottuk az érveket, hogy ő miért hozta/támogatta a maga rossz döntését -egy kicsit sajnálom is már őt, hogy mindig ilyen nehéz életről/halálról döntő szituációkba keverik az írók... (#05.11.)

„one of us must win for humanity to survive.”

eljött hát a végső harc az emberiség túléléséért -de biztos hogy kardokkal és vérrel kell megvívni ezt a harcot? vajon belénk van kódolva ez az erőszakosság? bár a kérdés lehet hogy okafogyottá válik, ha a harcok ellenére is elbukunk... random bedobtak az epizód végére egy fordulatot clarke döntésével, amiért úgy látom sokan morognak az interneten, pedig semmit sem tudunk még arról, hogy mi az írók szándéka ezzel... az előtte lévő negyven perc szándékai sokkal tisztábbak -kijárt már octavia-nak egy epizód, amiben igazán ragyoghat... és nem mondom azt, hogy nem tartottam attól, hogy ez lesz a búcsú-epizódja, mert a sorozat szövetébe egy ilyen fordulat is belefért volna, főleg mert a párbaj-ellenfelei igazán pedigrés arcok voltak, így többféle kimenetele is lehetett volna ennek a túlélő-shownak. mondjuk a küzdelem lebonyolításával megleptek, mert meg voltam győződve arról, hogy aréna-szerű páros összecsapásokat kapunk majd, de működött az, hogy kihasználták az egész város területét, így lehetett több fordulatot beleírni, szövetségeket összehozni, váratlan támadásokkal sokkolni a nézőket. bár a harcok dinamikája miatt nem panaszkodhatom, azért igen, hogy az operatőrök a kelleténél jobban rázták a felszerelésüket... persze mindez vériszamos vágóhíd lett volna csupán, ha o érzelmeit nem tudják kellően kidomborítani, ha nem építik a nagy lelki csatáját a múltjára, de szerencsére a készítők szíve is a helyén van, nem csak a harci szellemük... (#05.05.)

„will you fight, or will you burn?”

azt hihetnénk, hogy az emberiségben erősebben munkál a túlélési ösztön... meglepő módon azt kell mondanom, hogy meg tudom érteni jasper-ék álláspontját, hogy nem akarnak visszatérni ahhoz az állapothoz, amit születésüktől kezdve ismertek fenn a bárkán, hogy kicsit elegük van ebből a kegyetlen világból, így saját döntésükből kiszállnak a buliból... ugyanígy megértő vagyok raven-nel is, aki szintén azt érzi, hogy eljött számára az út vége, és úgy akar búcsúzni, hogy a számára legpozitívabb élményt akarja még egyszer újraélni... a marakodó klánokat már nehezebb megérteni, hiszen ők mind élni akarnak, csak a sok kicsinyes ellentét miatt képtelenek ezt együtt tenni -nem is értem, hogy miért küzd értük annyira clarke... azt hittem, hogy eljött végre a szöszi nagy pillanata, hogy az írók azért kavartak a vére körül, hogy elfoglalhassa végre a megérdemelt pozícióját, de tulajdonképpen nincs ellenemre, hogy nem adják meg neki ilyen könnyen a győzelmet... talán kisakkozható, hogy a nyakunkon lévő kör-párbajban mi lesz a végkifejlet, ennek ellenére alig várom, hogy bedobjanak abba a véres arénába... kicsit olyan érzése van az embernek, hogy jövőre radikálisan akarnak változtatni a felálláson, és most készítik elő a karakterek búcsúját -de ez is túl egyértelmű lenne, nem...? (#04.29.)

„first, we survive. then we find our humanity again.”

kezdjük egy nagy általános közhellyel: mindenki másképp látja... például egy világvége közeledtével vannak azok, akik úgy gondolják, hogy ki kell szívni minden maradék örömöt is az utolsó percekből -és megértem őket, mégsem örülök igazán, hogy a képernyőre kerülnek, mert ez a boldog nihilizmusuk kilóg a drámaibb szálak közül. bár feltételezem, hogy pont ezért tartják a szövegkönyvben jasper-t, mert az írók szerint szelepként (is) funkcionál a sok lehúzós perc közben... ezzel ellentétben a túlzásba vitt mélydrámával már sokkal könnyebben megbékélek, bár clarke körül néha be tud sűrűsödni az ilyen típusú levegő -mint ahogy most is a végére egy kicsit soknak érezte az ember az érzelmi zsarolás láncolatát... viszont a kalandfilmes hangulatot mindig szívesen fogadom, így messzemenőkig üdvözöltem kane és jaha közös hős-küldetését, mert megvan ebben a szálban minden kellék, hogy igazi nagyívű kalanddá váljon (titkos bejárat kulccsal, rejtélyek és mitológia faltól-falig) (még ha ide is beszivárgott némi dráma indra háborúja által)... (fura, hogy annak ellenére, hogy az értékelésem nagyrészében azt ecseteltem, hogy miket nem szerettem, azt éreztem a rész nézése közben, hogy ez az epizód működött nekem idén eddig a legjobban -hát persze hogy most jön egy hónapos szünet a vetítési rendben...) (#03.30.)

„i used to love the rain. now it terrifies me.”

azért akartam panaszkodni, hogy túlzó feszültség-keltésre használják a radioaktív esőt, erre a rész második felét teljesen lélek-tépésbe borították -nem újdonság ez a sorozat háza táján, és sokkal jobban tudok örülni egy ilyen morális lelkizésnek, mintha nagy hősies tetteket mutogatnának igazi hatások nélkül... megint próbálnak minket elgondolkodtatni az áldozathozatal nagyságáról, arról, hogy a nagyobb jóért mennyire lehet átlépni a határokat -hogy egy élet kockáztatása miatt elkárhozunk-e. aztán itt vannak a blake-tesók, akik magas szinten űzik a szenvedést, bellamy a hős-komplexusával küszködik a sárba ragadva, míg octavia a hagyományos módját választja az összetört szívének befoltozására -egy sráccal próbálja érezni újra azt, hogy él... clarke házbejárásánál végre éreztem a kontrasztot az egyszerűbb élet és a luxus között (ez tavaly nem akart annyira jönni), kicsit sajnáltam is, hogy még egy pillanatnyi pihenési időt sem hagytak szegénynek az írók abban a pihepuha ágyban... (értem én emori motivációját, de egy picit mindig idegesít az ilyen szintű bizalmatlanság.) (#03.23.)

„-you’re about to drive the last 10 barrels of hydrazine known to man, a cargo which raven needs every last drop of, through hostile territory packed with warring clans, over uneven roads where one serious bump could cause an explosion that would not only kill all of you but would wipe out mankind’s only remaining chance for survival.

-what could possibly go wrong?”

azért én valahol örülnék annak, ha egyszer (csak egyszer) egy lincselést nem állítanának meg az utolsó pillanatban -mert meg tudnának lepni vele az írók... egyébként érdekes morális dilemma lenne az, hogy megérdemli-e a srác a halált, ha nem tudhatta a tettei súlyos következményeit, de inkább ebbe a kiszámítható hőbörgős-lincselős hangulatba vitték el... igaz, bevonták octavia-t is, akire már ráférne egy jó adag lelki fröccs, hisz’ messze nincs még túl lincoln halálán... ahogy várható volt a nagy szállítmányozós út nem ment simán, de az ilyenek dramaturgiailag sosem szoktak, meg nem is lenne hiteles ennyi marakodó önző nép között, ha csak úgy át lehetne kocsikázni közöttük... murphy-vel együtt mi is nehezen kezeljük raven düh-kitöréseit, de azért megértjük, hogy miért nincs jól a csaj... félút van, kellett még bukkanó a nagy küldetésében, hogy fel tudják igazán fokozni a pulzusunkat a fináléig. (ehh, de rosszul takargatták, hogy paige trucco valahol máshol járt a forgatás helyet...) (#03.18.)

„the radiation is our enemy, not the ice nation.”

azért azzal nem vádolhatjuk az írókat, hogy hagynák kihűlni a feszültség tüzét a sorozatban... de az a jó, hogy többségében logikusan épülnek bele ezek a feszült jelenetek a nagy egészbe. de az is jól megy nekik, hogy hihető magyarázatokat találjanak az egyes karakter-fordulatokra. gondolok itt például arra, hogy raven viselkedéséhez és gyors következtetéseihez előhúzták azt a tavalyi jelenetet, amikor kicsit megsütötték az agyát, hogy felszabadítsák allie uralma alól -és nagyon helyesen ennek következményei lettek most... el tudom fogadni a bizalmi problémákat is a különböző népek között, ugyanakkor nagyon tudtam bólogatni bellamy kinyilatkoztatásakor, mert számomra is nehezen érthető, hogy az emberiség miért gondolkodik mindig ’mi-és-ti’-ben, és miért nem képes félrerakni az ellentéteket a nagyobb jó érdekében... az eheti nagyjelenetben is volt logika temérdek -mármint nem a luddita srác tettében, hanem abban az írói szándékban, hogy kihúzzák clarke-ék alól a remény legbiztosabb támaszát. pedig meg voltam győződve arról, hogy arra akarják használni arcadia-t, hogy újra relevánssá tegyék a címet, és csak száz ember maradjon életben az évad végére... (szegény o jól bírja, hogy az írók ’kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek’-et játszanak vele...) (#03.04.)

„truth is the first causality of war.”

értem én, hogy a titkoknak és a hazugságoknak komoly következményei kellenek hogy legyenek, de azért kicsit sok volt már a mai epizódban ezekből a következményekből -bár lehet hogy az a kevésbé fájdalmas út, ha ma letudjuk a kellemetlenségek egy jó részét... szóval kitudódott a lista (köszi kedves seggfej jasper), és persze egyből hirig is kerekedett belőle. elsősorban azért, mert clarke ésszel próbál evickélni ebben a túlélés nevű játékban -biztos nem találkozott még elég politikussal, hogy tisztában legyen azzal, hogy populista hazugságokkal kell etetni a népet, és akkor nem fognak háborogni. még szerencse, hogy ott van mellette jaha, akinek vannak tapasztalatai az élet ezen területéről... polis-ban igen hamar véget ért a törékeny szövetség időszaka, mert az ice nation tagjai nehezen viselik a titkokat, és persze a maguk módján reagálják le a bennünk felgyűlt feszültséget -azaz halomra gyilkolnak mindenkit, aki nem közéjük tartozik... oké, octavia-val azért nem könnyű elbánniuk (bár azért tegyük hozzá a jegesek védelmének érdekében, hogy nem is akarták őt likvidálni az első körben) -de örömmel vettem tudomásul, hogy a sorozat írószobájában nem akarnak hülyének nézni minket azzal, hogy eljátsszák, mintha octavia meghalt volna, aztán előkapják későbbiekben a semmiből. mert a nézők sem szeretik a titkokat és hazugságokat... (szegény ty olsson egyik sorozatában sem tud megragadni hosszabb távon...) (#02.25.)

„one kill to prevent thousands, that’s good politics.”

továbbra is az évad főtémája az emberek megmentése, és az a lelki dilemma, hogy mekkora áldozatokat kell hozni azért, hogy a többség túlélje az apokalipszist. és továbbra is nagyon kiütközik a különbség a hideg pragmatikusok (pl. raven) és az emocionális döntéshozók (pl. abby) között. kicsit már túl is tolják a tech-lánynál ezt a vészmadárkodást, mert szegénynek a hegesztésen túl semmi más nem jut az epizódokban, minthogy csúnyán nézve kioktasson mindenkit, mert azok a bolondok nem akarják belátni, hogy szükség van minden kézre, minden felszerelésre, minden gyógyszerre -ha legalább egy pici lelket csepegtetnének bele, máris könnyebben azonosulna az ember a véleményével. oké, azért a kislány halála őt is megrázta... mert nem csak a levegőbe beszélünk a sugárfertőzés terjedésével, hanem már a vízben és az állatokban is befészkelte magát a halál, úgyhogy a halászó/gyűjtögető földiekre sötét idők jönnek. és ők épp most akarnak visszamenni az őskorba... egész pontosan most ütötte fel a fejét köztük egy luddita csoport, akik romboló-túrát tartanak a modern tárgyak között. és ahogy az ilyen típusú embereknél lenni szokott, sok eszet nem kaptak az izmaik mellé, úgyhogy octavia könnyen túl tud járni az eszükön... ami kevésbé tetszett az epizódban, az a látszólagos írói kényelmesség volt -mert jaha épp’ most talált egy tabletet, rajta egy túlélésre szánt bunkerről szóló anyaggal. örültem amikor kiderült, hogy nem ezen a könnyű úton akarnak járni az alkotók. (#02.16.)

„i know the burden of keeping a secret you think is going to destroy your people.”

jót fog tenni az évadnak, hogy van egy határozott célja -igaz most még nem mindenki tart erre a célra, mert clarke vonakodik elmondani nekik az igazat, hisz’ tudja, hogy az emberek egy világvége fenyegetés esetén hajlamosak pánikba esni... igaz, hogy azok is célt tudnak téveszteni, akik tisztában vannak az atomfelhő közeledésével -bár ezt inkább úgy kéne prezentálnom, hogy újra komoly morális dilemmák virágoznak a sorozat szövetében, olyan helyzetek, ahol mindenkinek igaza van, így lehetetlen eldönteni, hogy melyik döntés lenne az üdvözítő. ennek ellenére én biztos hogy arra szavaztam volna, hogy a többség megmentése fontosabb annál, hogy néhány ember megmeneküljön az ice nation karmaiból (ésszerű döntés vs emocionális döntés)... de ezekkel a földiekkel egyébként is csak a baj van, most épp’ egy újabb klán tűnt fel, akik minden baj okozójának az égieket tartják, és csakis vérbefagyva tudják őket elképzelni, nem hallgatva semmilyen észérve. valahol szerencse, hogy az égiek között is van egy, aki jól tudta adaptálni magába ezt a véres elvet, így gyorsan rövidre zárja az ilyen problémákat (másoknak biztos túlzás octavia keménysége, de én jól szórakozom rajta)... (nagy respekt azért, hogy ilyen sokat használják a földiek nyelvét -főleg a színészeknek, akiknek boldogulni kell ezzel a kitalált halandzsával.) (azért meglepődtem, hogy a jasper által énekelt nóta tényleg létezik, méghozzá bob geldolf vezette elő a ’70-es években -csak mert úgy kezdődik a szöveg, hogy ’a szilikon chip a fejében’...) (#02.09.)

„by 2048, two dozen mega reactors were built to withstand any disaster, even a nuclear attack.”

nem futunk el a fájdalom elől -közvetlenül ott vesszük fel a fonalat, ahol tavaly év végén eldobtuk, megszűnt a fény városa (végre...), és mindenkire teljes terhével nehezedik rá a való élet, a sebek, és a tudat, hogy mit tett a chip hatására. és sajnos az emberek ritkán tudnak felemelkedni a bajaikon, így még az ilyen nehéz helyzetekben is megtalálják a konfliktusokat... sejthető volt, hogy a szövetség lexa halálával törékeny építmény lesz, és az ice nation első véres csapására meg is inogtak az alapjai. és persze megint kellett clarke csavaros észjárása, hogy elkerüljék a vérengzést, az égi népek kiirtását -és én mindig örülök annak, ha hősnőnk aktív szerepben befolyásolja a történelem menetét... végre (szinte teljesen) teljesen egységesnek tűnik a kiscsapat, akik közös erővel képesek harcolni a végzetük ellen -ki ésszel (mint clarke), ki végtelenül dögösen karddal és dárdával (mint octavia)... és ez a végzet eléggé elkerülhetetlennek tűnik, bár nekem kicsit szájbarágós volt megmutatni a végén a gyilkos közeledtét a sivatagban... (btw, csak én éreztem úgy, hogy túlságosan tolakodik a zene az egész epizód alatt? de lehet hogy csak a release-em hangjával volt valami...) (meg voltam arról győződve, hogy roan-tól elköszöntünk tavaly év végén, de örülök neki, hogy zach mcgowan továbbra is köztünk van.) (#02.02.)