soroló

„we’re family”

olyan alattomos dolog ez... tudod, hogy giccs, hogy csak játszanak az írók az érzelmeiddel, mégsem tudod kivonni magad alóla. ennek a búcsúnak ilyennek kellett lennie. búcsúzol egy nagyon megszeretett családtagtól, aki nélküled folytatja az életét. de az emlékek megmaradnak... (és most elemezhetném, hogy megleptek a kilassított meccsel és nyitott -szívben eldöntendő- végkimenetelével, de nulla az esélye, hogy értelmeset tudnék írni, ebben az epizódban el kell merülni, hagyni, hogy üssön a szívedre, hogy utána mosolyogva gondolj vissza minden szerethető pillanatára, ésatöbbi ésatöbbi...) (*10.19.)

azt hiszem, az sokat elárul, ha megnézzük, hány nap alatt daráltam le az évadot, meglepően könnyen csúsztak a részek... a hangulat ugyanaz maradt, az új arcok is belemásztak a szívembe, bár kétségtelen, hogy mindig vigyorral konstatáltam egy-egy régi arc felbukkanását, de azért be kell látni, hogy annak sem lett volna értelme, ha rosszabbnál rosszabb ál-drámákat találnak ki nekik, csak hogy még a képernyőn maradjanak. meg itt volt nekünk a taylor-család úgyis... ja, igen, vigyor... azért jó volt, hogy utoljára nem mentünk mélyre a drámával, sokszor inkább felszabadító feelgood-ot kaptunk. nagyontetszett. ámen, atyám.

nehéz mit írni egy olyan sorozatról, ami igazán közel áll az ember szívéhez. meg kell próbálni megmagyarázni egy érzést (szeretet), az meg mindig nehéz. vagy ilyenkor jön a kínos ajánlás, nézd meg te is kedves olvasó, mert, izé, ha szereted az őszinte, természetes, realista drámákat, amiben a nagyon szerethető, sokszor esetlen karakterek annyira szívedhez nőnek, hogy te is családtagnak érzed magad. aztán talán meg kell nyugtatni minden sport-ellenes embert, hogy az amerikai futball csak színesítés, meg egyébként sem baj, ha megszereti ezt a csodálatos sportot. aztán (taylor edzővel a hátam mögött) őszinteségi rohamot kell kapnom, és elárulni, hogy a második évad bizony kicsit mellément, hogy a taylor-lányok hisztijein sokszor csak az irántuk érzett szeretett segített át, de a sok nagyszerű pillanat simán átlendít ezeken. meg a magával ragadó hangulat, meg a zene (most is épp ’explosions in the sky’ szól, miközben küszködök a szavakkal!). huhh, nehezen, de talán összehoztam valami értékelés-félét (ha nem is touchdown, de egy field-goalra elég lesz...), aki idáig elküzdötte magát benne, azt talán átérzett valamit belőle... szívből jövő nagyontetszett. clear eyes, full hearts, can’t lose. (a romantikus énem üzeni, hogy egyszer szívesen újranézné a sorozatot egy lánnyal az oldalán. anybody...?)

„leave texas”

még egyszer utoljára megrágjuk a karaktereket, aki másra számított, az milyen sorozatot nézett öt évadon át...? elsősorban a jövővel foglalkozunk, sokakban felmerül hogy itthagyják ezt a dillon nevű őrült kisvárost, pedig tudhatnák, hogy texas forever... a hűséges ősrajongók meg megkapják a big four-t (julie, ty, matt, tim), meg a ’devil town’-t, amit mondjuk nem a legvidámabb helyre illesztettek, de öltem volna, ha kihagyják. hölgyeim és uraim, már csak egy negyed van hátra a lefújásig, élvezzék ki minden pillanatát! (kyle chandler-nek gratula a rendezésért.) (*10.19.)

„one step closer”

gyorsan lezavartuk a playoff-ot, hogy rátérhessünk a lényegre (a döntőre), de nem baj, mert ezzel (és a zenével) olyan jó hangulatot teremtettek, ami nagyon magával tudott ragadni. ellensúlyként ott volt böriapu és tim drámája, mindkettő logikus volt (a börtön valakit megváltoztat -és valakit nem, tényleg, ez az analógia csak most tűnt fel...). vajon a maradék két részben megmarad a feelgood? (látjátok, hogy ők is visszaszámolnak...?) az elmúlás érzése mindenesetre egyre erősebb... (*10.19.)

„i love oranges”

már az első évad végén eljátszottuk ezt az ’azt beszéli az egész város, hogy elmegy a coach’-témát, nem? mondjuk amíg ilyen jó jeleneteket szül a dolog, mint a srácok beszéde a banketten, vagy az intim pillanatok taylor-ékkal, addig oké. ugyanez a helyzet tim visszatérésével is. ha ilyen erős a jelenléte (nézd meg az eric-kel közös párbeszédben mennyi minden benne van...), addig nem érzem úgy, hogy az írók csak a masszív fan-ek nosztalgia-faktorára játszanak rá. nos, három epizódnyi rájátszás vár még ránk, készítem a zsepiket holnapra... (*10.18.)

„it’s never vince’s fault, right?”

teljesen megértem eric-et, hogy besokallt az évek során a tini-hisztibe és arcoskodásba... de úgy néz ki, tudja, hogy kell letörni egy elszállt qb szárnyait. (csak aztán nehogy böriapu nagy balhét csináljon...) matt is jól kezeli julie fellángolását, de azért köszönjük szépen azokat a meghitt perceket a képernyőn, ami miatt (részben) megszerettük ezt a sorozatot. reméljük tami kezéből meg nem csúszik ki az epyck-ügy, kell, hogy valaki még bízzon a tinikben -még legalább négy részen át... (*10.18.)

„here he is himself, the golden child”

előre féltem a cím miatt, de nem elsősorban fizikai törést láttunk (az csak a félrevezetés volt...), hanem a csapatban kezd minden széthullani. eric-nek komoly erőfeszítésébe fog telni, hogy elrendezze a dolgokat (még van rá öt epizódja...). nehéz lesz, hisz’ sunyi intézik a háta mögött az egyetemi dolgot, mert szurkálja a julie-probléma is. btw, végre a szöszi is meglepett, annyi hülyeséget csinált már a sorozatban, ideje volt jót húzni vele. tanulhatna az anyától némi kitartást azért. (na, még egy pozitív: mindy-ék jól hozták a humoros oldást.) (*10.18.)

„lionhater.com”

újra elérkezett a helyi derbi ideje, hihetetlen, hogy egyesek mit meg nem tesznek a kedvenc csapatukért... és az sem mindegy, hogy milyen áron győzünk... elég a tanulságokból? akkor itt az ideje örömködni egyet j visszatérés okán, gondolom mindenkit próbálnak majd felvillantani a maradék hat epizódban. (öööh, morálisan erősítő barbecue-party...?) (luke külön edzéseiért és romantikus oktatásáért arany tökfej díjat utalnék ki billy-nek...) (*10.18.)

„it was a stupid, stupid, stupid decision”

nem vagyok jövőbelátó vagy ilyesmi, de várható volt, hogy a móka, a jókedv, a funság hamar széthullik. meglepő volt látni, hogy taylor-ék mennyire tehetetlenek a saját gyermekükkel, mikor pótszülőkként oly' hatékonyak. viszont volt, aminek tudtam örülni: jules őszinteségének (ha már hülyeségeket halmoz, ne húzzuk hazugságokkal a dolgot...), billy egyre erősödő jelenlétének, luke-kal kezdődő kapcsolatának, becky minden mosolyának. kíváncsi vagyok, a maradék hét részben megtaláljuk-e a megfelelő arányokat a dráma/humor frontvonalon. (*10.17.)

„are we there yet?”

mi ez a sok fun? ennyit még nem vigyorogtam fnl-epizódon... na, nem mintha panaszkodnék, élvezem én a feelgood-ot, csak aztán nehogy meglegyen a böjtje... nagyon tetszik, hogy ennyire összekovácsolták a csapatot, reméljük ez a bro’-ság kitart a végéig, és nem vesznek össze valami csajon... (btw, mi szükség van még julie-ra a sorozatban? az írók is képtelenek elengedni? vajon mit fognak még csinálni vele (figyelj!) a maradék nyolc epizódban...?) (*10.17.)

„we happen to be the role models”

felnőttek vs tinik -újabb menet. és micsoda szép összecsapások vannak itt, buddy jr vs sr, vince vs böriapu, tami vs epyck (ez a név!), becky vs stepanyu és seggfejapu (btw, örülök, hogy mindy-ből kezdik kiölni a hisztispicsát). meglepően sok edzés-jelenet volt, sokat dobva a hangulaton. jaj, ki kell még élveznem minden pillanatát, kilencnél áll a visszaszámláló... (*10.17.)

„nobody said being a dad’s gonna be easy”

néha minden tininek jól jönne egy atyai pofon... a szülők epizódja volt, oda-vissza megy a küzdelem a generációk között, hatalmas szerencséje a dillon-iaknak, hogy a taylor-házaspár ilyen nagyszerű pótapa és pótanya csemetéiknek. és nem csak azért, mer' ha eric nem rak rendet a qb-ja fejében, akkor most nem örülhetnének egy újabb w-nek. ahogy én meg sokkal szomorúbb leszek tíz rész múlva... (*10.17.)

„stupid rally-girl stuff”

örülök, hogy ilyen mosolygós feel-good volt az epizód nagyrésze (a múltheti győzelem következményei + vince levelei), sőt kifejezetten utálom már, ha a megszeretett karakterekkel rossz történik (luke kezdődő kálváriája pl.). jöttek még új arcok, a taylor-család hozta a formáját (tami lelkesedése, eric nézései, jules szépsége...), szólt a posztrokk, és én percről-percre olvadtam. fogok is, még tizenegy részen át... (*10.16.)

„well, you live in texas now. you love the game of football”

mint egy igazi sportolónak, nekem is le kellett küzdenem egy csomó akadályt, hogy megnézhessem a záró-évadot, de most itt van... és már a nyitó jelenet szokásos hangulatánál meg vagyok véve, a főcímnél kiráz a hideg. még mindig nagy a szerelem...  szokásos kezdőrész volt, felvettük a szálakat, jött egy új karakter, remegett az operatőrök keze… talán a kis elmúlásos nosztalgia faktor volt újdonság, de az meg gondolom végig fogja kísérni az évadot. ja, meg hogy a lions w-vel kezdte az évet... az ’eric nehezen engedi el pici lányát’-vonalat szerettem a legjobban, de a többi szálon is sütött a természetesség és szerethetőség. még tizenkét rész… (*10.16.)