soroló

„abandawe!”

valószínűleg az én emlékeim koptak meg, de geilis az első évadban is ilyen harcias skót volt? mert az dereng, hogy a szerelméért tudott harcolni, de ez az aspektusa valahogy elszállt mellettem. így talán most kevésbé értem, hogy ilyen mániákusan akarja végrehajtani a homályos jóslatot... mert ugye egy percig nem volt kérdés, hogy kire utaltak múltkor a szavak, ki a kétszáz-éves újszülött, és persze claire-nek sem kellett sok, hogy igazán aggódni kezdjen, és tudjuk milyen egy anya, ha veszélyben érzi a gyermekét... bár rendezésileg nekem kicsit kusza volt gailis végzete (vagy csak én pislogtam épp’, mikor claire kezébe került a machete), de utána értékeltem, hogy azért pár pillanatig megrendült hősnőnk a kiosztott haláltól. a gyors flashback a ’68-ban vizsgált koponyára viszont emlékeztetett, hogy milyen erőltetetten próbálnak mindenféle összefüggéseket eszkábálni néha. az is kényelmes megoldás volt, hogy a régi barát kormányzóként feloldotta a jamie körüli konfliktust, hogy mehessen a felesége után... a barlangba jutást megelőző jelenetek logikusnak tetszenek egy karibi szigeten, ugyanakkor részben kilógtak a transzt okozó dobokkal az eddigi hangulatból -viszont gyönyörűen összekötötték ezt a rituálét a druida-lányok táncával... az érezhető volt, hogy ez a rész lezár egy korszakot, és nyit egy újat, viszont a fejembe vettem, hogy ezúttal jamie is belép a portálba, hogy egy family reunion keretében a huszadik században folytatódjanak a kalandok, de inkább egy látványosan felvett viharral bírták maradásra fraiser-éket az újvilágban, így hozva új behatásokat az életükbe... (nem is tudom, hogy hanyadszor látunk intim pillanatokat claire és jamie között, de még ennyi idő után is tökéletesen működnek a meghitt perceik, mindig szíven szúrják a magányos nézőket, mert ők is ilyen kapcsolatra vágynak...) (#12.10.)

ha egy történet különböző, jól elkülönülő egységekből áll, mindig piszok nehéz elegánsan átkötni ezeket a lépcsőket -és sajnos az outlander írói is meg-megbillentek az átutazás során... mert megsínylette az évad, hogy nem adhattak neki szép ívet, hogy darabokra esett szét -mert húsz évet kellett áthidalni, vissza kellett hozni claire-t, aztán indokokat kellett generálni, hogy egy hosszú (túl hosszú) út után fizikailag is nagy távolságra kerüljenek skóciától. az már egy szomorúbb tény, hogy az írói munkát sem éreztem olyan erősnek, mint eddig, érdektelen szálakon nyammogtunk (főleg a tengeren), folyton kettéválasztották a tökéletesen működő párosuk (pedig az ő kapcsolatuk adja a sorozat gerincét, ugye) -persze ezek a problémák jöhettek a regény-alapanyagból is, de egy adaptáció feladata, hogy megpróbáljon javítani a hibákon, ha lehetséges... az utazással együtt a hangulati elemek is komoly változáson estek át, talán a skót felföld hiánya is hozzájárult ahhoz, hogy ezt az évadot kevésbé tudtam szeretni, mint az eddigieket. de van még remény, főleg ha ezután tényleg összeragasztják fraiser-ék kezét, hogy soha többet ne kelljen egy percet is egymás nélkül tölteniük...

„i believe i’ve seen a ghost.”

nem kellett sok perc, hogy megváltoztassák a kezdeti gondolataimat -valahogy így nézett ki a folyamat: ’ehh, nem elég, hogy hetek óta toporgunk a tengeren, most meg azzal húzzuk majd az időt, hogy megnézzük ian útját is? áh, egy vérben úszó pucér néni, hmm, nyamm, izé, áhhh! egy régi ismerős!’... de egyébként is egy nagy összegző epizódot sikerült itt kanyarintani a végére, mert aki csak számított az idei évadban, az mind ott gyülekezett a jamaikai kormányzói villában, fokozva fel így a konfliktus-halmazt, amit az elmúlt tizenegy héten át gyűjtögettünk... és ehhez jött még hozzá gailis boszorkányos kavarása is, mert a szép vöröskének van valami ördögi terve, és ehhez természetesen minden praktikát és megtévesztést hajlandó használni, amit csak elő tud húzni a selyem ruhaujjából (persze nekünk nézőknek az tetszik a legjobban, amikor a szexuális kisugárzását alkalmazza)... (a pálmafák árnyékában az intrikáknál és boszorkányságnál is súlyosabb témákat találhattunk, és nem is bújtunk ki a rabszolgaság terhe alól, mert claire a maga érzékenységével reagált a témára.) (#12.03.)

„i remembered the rule of threes. humans can survive three minutes without air, three days without water, and three weeks without food.”

megirigyelhették az írószobában a videojáték esztétikát, mert újabb mellék-küldetésekkel akasztottuk meg a főszálat... szóval nekem az első félóra túl sok volt -illetve túl kevés, mert örültem volna, ha más is történik, mint hogy kipipáljuk az összes klisét, amit a dzsungeles-túlélős alkotásoknál láthattunk már, vagy hogy nem játsszák el háromszor is, hogy claire egy fel-blende után felébred valami újabb veszélyre (hangyák, kígyó, kikötözés). és bár némiképp szórakoztató volt a megcsúszott tiszteletes, azért nagyon vártam már, hogy hősnőnk útra keljen, mert nem tudott lázba hozni a külön kalandja... kényelmes írói megoldásnak tűnik, hogy a milliónyi sziget közül jamie-ék is épp’ itt kötöttek ki, viszont legalább a remény illúzióját elhozták, hogy most már idén nem szakítják el őket többé (btw, minél többször mutatsz be újra-találkozásokat nagyívű zenével, annál kevésbé hatékonyak)... az esküvő a maga komolytalanságával aranyos volt, és végre engedték, hogy egy kicsit közelebb engedjük marsali-t is. no. kígyókon/teknősökön átlendülve, ugyan jussunk már el jamaica-ra... (#11.26.)

„half the men on this fucking ship are dying of typhoid, and this bloody fool has almost drank himself to death on the alcohol i need to stop the goddamn fever from spreading.”

újabb napokat hánykolódtunk végig a tengeren, pedig reménykedtem benne, hogy most már elérjük jamaica partjait -ráadásul a ma sem voltam teljesen elégedett a hosszú utunkkal... mert én is voltam már őrülten szerelmes, de az én ízlésemnek egy kicsit túlzás az a fajta drámázás, amit jamie csinált végig lent a hajó fenekén a cellájában -mert oké, hogy aggódik, hogy claire-ért, de olyan, mintha nem ismerné a feleségét, mintha nem tudná, hogy milyen határozott és talpraesett nő is ő... pedig nem kell félteni hősnőnket, lehord mindenkit, akivel vitája van, és akkor sem (nagyon) riad meg, ha egy fizikailag erősebb férfi állja az útját. és persze kitartóan küzd a betegség ellen is, még ha az intézkedéseivel ellenszenvet vált ki egyesekből (csak az alkoholt ne!)... tetszik, hogy beemelnek olyan korabeli elemeket, amiktől hitelesebb lesz az összkép, gondolok itt a kecskékre a hajón, vagy a holtestek bevarrására -ez utóbbit természetesen egy nehéz drámai helyzetben is felhasználták (és ez azért volt lehetséges, mert jól tudnak kapcsolatokat és szimpatikus karaktereket építeni akár egy epizód alatt is)... nem örülök viszont, hogy megint sikerült plusz drámát hozni a hajóhídra, én tényleg el tudtam volna nézni egy darabig, hogy a régi problémákat hátrahagyva élik az életüket fraiser-ék az új világban... (#11.19.)

„you should touch the horseshoe, sassenach.”

engem könnyű megfogni az olyan apróságokkal, mint mondjuk a főcím rendszeres megváltoztatása, ahol szépen lekövetik az új helyszínek hangulatát -és persze bear mccreary is transzfúziót hajt végre a hangszerelésen, most például előszedhette az összes egzotikus ütősöket a karibi hangulat kedvéért... igaz, hogy még csak úton vagyunk a karib-tenger felé, mivel nem akarták átvágni ron moore-ék a többhetes utat, így az egész epizódot a tengeren töltöttük. és azért ez nem volt egy hullámoktól mentes utazás... mert persze a tenger zúgása hozta az összes korabeli problémát és babonát, így megromlott a víz, elállt a szél, zúgolódtak a matrózok, hánykolódtak a főszereplők. és ha mindez nem lett volna elég, hoztunk magunkkal problémát a szárazföldről is -mert fura módon fergus-nak épp’ a környék legkellemetlenebb lányába kellett beleszeretnie, aki történetesen jamie nevelt lánya. és biztos, hogy a regényekben ez fontos volt, de valahogy ez a hiszti képtelen belesimulni a sorozat nagy egészébe... ami viszont egész évben jól működik, az claire orvossága, mert most is jól jött a szakértelme a hajón, és az is érthető, hogy rendre hangsúlyozódik az esküje, az elkötelezettsége a szakmájához. (#11.12.)

„when a horse breaks its leg, ye put it out of its misery because it’ll never heal right. neither we will.”

uhh, már a címet látva rettegtem ettől az epizódtól, mert nyilvánvaló volt, hogy túlzott dráma lesz jamie szociális státuszából, azaz hogy egyszerre két nő viseli a kezén a gyűrűjét... és először tényleg úgy tűnt, hogy a lehető legrosszabb módon játsszák ki a hiszti-faktort (betoppant a második feleség, akit ráadásul az első évadból rángattak elő, ahol szintén nem lopta be magát a szívünkbe) -még az a szerencse, hogy a színészek úgy el tudják adni nekem ezeket a jeleneteket is, hogy szépen lesimulnak a panaszkodásom élei... örültem, hogy a kedélyek lenyugvása (és egy pisztoly eldördülése) után már mindenki nyugodtan le tudott ülni, és értelmesen meg tudták beszélni az érzéseiket -és így mi nézők is megértettük a lelkükbe kavargó hullámokat, hogy jamie apaságra vágyott, ezért bútorozott össze egy özveggyel és annak két cuki leányával, és megértjük claire-t is, aki egy magas egzisztenciát hagyott ott a huszadik században, és most nem érzi azt, hogy megérte ez az áldozat... az epizód végén újabb lépést tettünk a tenger felé, már a szemünk előtt egy küldetés, ami nyomán útra lehet kelni a vad nyugatra... (#11.05.)

„-the art of seduction can be mastered thus. first, you must look into her eyes and tell her how beautiful she is. second, offer her a drink, whatever her heart desires.

-simple enough.

-and the pièce de résistance is perhaps the most important part.

-what is it?

-repeat one and two.”

először egy kicsit megijedtem, hogy izgulnom kéne azért, hogy egy alávaló angol életben marad-e, de aztán magukkal ragadtak az események, így nem maradtam kívülálló... igaz, az végig ott motoszkált a fejemben, hogy az írók csak azért görgetik ezeket a komoly akadályokat hőseink elé, hogy lépésre kényszerítsék őket -mert biztos, hogy nem véletlenül kerülnek annyiszor szóba a gyarmatok (oké, kit akarok becsapni, tudom, hogy forgatta a srácok dél-afrikában is (gondolom a blacksails megmaradt díszleteiben), úgyhogy azért több ez, mint egy megérzés)... de tulajdonképpen megérthető, hogy claire ragaszkodik a hippokratészi eskühöz, vagy hogy jamie a szívében mindig lázadó marad -viszont azt nem szeretném, hogy most hosszú részeken át emlegessék fel azokat a dolgokat, amiket az elmúlt húsz évben elkövettek... (mint ahogy az idézetből is látszik, szeretem azt, amikor ártatlan ifjakat vezetnek be a szerelem rejtekeibe, és az is tetszik, hogy fergus ilyen kis kujonná nőtt fel...) (#10.30.)

„give me your mouth, sassenach.”

jaj, tényleg úgy picsogok itt az ágyamon henteregve, mint egy tizennégy éves bakfis, aki őszintén hisz még az örökké tartó szerelemben...? de őszintén mondom az őszülő hajamra és egyre dúsuló mellszőrzetemre, hogy tényleg a szívem mélyéig meghatott az újratalálkozás minden pillanata -és persze a nadrágom mélyén is igencsak lelkes voltam... remélem senki sem lepődik meg azon így húsz év múltán már, hogy hőseink a szexen keresztül fejezik ki az érzelmeiket, és hajlamosak egész napokat az ágyban tölteni, újra-és-újra felfedezve a soha nem lanyhuló izmokat, az elefántcsont-szépségű melleket -gondoljunk csak vissza a fantasztikus esküvői epizódra is az első évadból, aminek igencsak hasonló szerkezete volt a mostanival (egyébként szóvá tettem volna, hogy jamie túl jó formában van a negyvenes éveihez képest, de ügyesen leszerelték az élcelődő hangomat az írószobából)... na de ha kiverem a fejemből a csodás mellek látványát, akkor már el tudom mondani, hogy a találkozás többi része is kedves volt a számomra, ahogy megosztották egymással az elmúlt húsz évet, ahogy zavartan szabadkoztak az idő vasfoga ellen (szemüveg-forgatás a kézben itt, befestett haj tekergetése ott). de ahogy a szex-jeleneteknél elérték, hogy rendre kizökkentsenek a romana-s hangulatból (orrbavágó humorral), úgy itt is a földön tartották a hevesen mosolygó szívünk... (jól formálódik az új 18.századi szál, hisz’ jamie jól működő alvilági egzisztenciát épített ki a lázadó természetéből -abban mondjuk tévedtem, hogy a kínai társ és a rosszban sántikálás ópium meglétét mutatja, mert csak hagyományos ital-csempészéstől dagad a buksza...) (#10.22.)

„-have i changed terribly since i first met you?

-you’re a skinny white broad with too much hair but a great ass.”

kétkedések. hősnőink ma nagyon sok mindent megkérdőjeleztek magukban és a világban. claire-nek tisztáznia kellett magában, hogy el tudja-e engedni a gyermeke kezét, hogy újra a szerelmével lehessen -eközben az elmúlt húsz év fizikai változásait is számba-vette, de ennyi hiúság minden nőnél előfordul karakter-hibaként... brianna-nak is át kell értékelnie az életét, az apa-képét, a tanulmányait -mert könnyen érezheti úgy, hogy a történelem nem egy egzakt tudomány... már a previously-ból sejteni lehetett, hogy a ’60-as években töltjük az egész epizódot, és én mégsem bántam, hogy ezzel egy csendesebb, érzelmesebb, nőiesen drámai hangulat járt együtt (némi fagyönggyel a tetején). mert működtek a kétkedés percei, az anya/lánya kapcsolat összetettségének bemutatása (sőt még az olyan poénok is, hogy claire a klasszikus batman-sorozat zenéjére varrta az utazó-köpenyét)... érdekes (és egyben örömteli) döntés, hogy most nem csináltak nagy ügyet az időutazásból, egyetlen ügyes váltás kellett csak a nagy lépéshez. és nagyrészben kifizetődőnek érzem a két főhős eddigi szeparálását is, mert most én magas is beleremegtem, amikor jamie felpillantott, és ott volt élete szerelme a szeme előtt (remélem a nőies elájulást csak poénnak szánták...). (#10.08.)

„may i touch ye... my lady?”

szegény jamie-re néhány évente rá akasztanak egy nőt, aki komoly testi vonzalmat érez iránta, így hősünk megmutathatja, hogy milyen szenvedélyes szerető is ő... próbálom nem elkomolytalankodni, mert a szülési veszélyek megint növelték a halandósági rátát a sorozatban. azt viszont semmiképp nem akarom elmismásolni, hogy az elsősorban a női nézőkre pozicionált erotikus jelenet mennyire pozitívan hatott rám is. köszönhető volt ez annak is, hogy a casting-ban egyébként is erős sorozat ismét betalált a szívem közepébe, és köszönettel megjegyeztem hannah james nevét a későbbiekre. már a szigorú arcára felfigyeltem az első jelenetében a nagy kalap alatt, aztán érezhető volt, hogy jamie jó kapcsolatot fog ápolni a nővérekkel az új állomáshelyén, majd a korábban látott szigorú arcon mosolyok kezdtek feltűnni, és elvesztem (és akkor még nem is láthattam az izgatóan takaró hálóneműt, valamint az érzéki mellbimbókat)... érdekes fordulat, hogy jamie-t is belemártják egy kicsit a szülőségbe, mert így talán érzelmi szinten közelebb fogják tudni hozni claire-rel, aki már két évtizede gyakorolja az anyaság szentségét... a huszadik század most kicsit csendesebb volt, kutattunk és felkészültünk, valamint egy apró csókkal kapcsolatot építettünk. de nem kell mindig rohanni előre, néha meg kell állni a bárnál egy mardosó whiskey-re. (#10.01.)

„a man that doesna shit himself with a knife held to his throat has either no bowels, or no brains.”

átmeneti epizódként funkcionált ez a rész, de másként nehézkes és túlhúzott lett volna megoldani azt, hogy végigrágjuk magunkat a hosszú éveken, és tulajdonképpen működött a rész ebben a szemelvényes formában is. ez elsősorban claire szálára volt igaz, hisz’ ott kellett inkább siettetni az időt. szerencsére azért ron moore-ék megtalálták a tovatűnő évekből a legdrámaibb perceket, a randall-család menthetetlen erodálódásának mementóit. mert frank természetesen nem bírta az önmegtartóztatást, és talált magának valakit, aki igazán szereti (nem csak a szeretet emlékét őrzi magában). és claire meglepő féltékenységgel reagált a szeretőre, mert valahogy ez a természetes reakciója az embernek egy ilyen helyzetben, még ha tudati szinten felfogja is, hogy nem így kéne éreznie... az utolsó jelenet hirtelen lecsapó drámáját még emésztenem kell, mert nem tudom, hogy miképp kéne hozzáállnom a veszteséghez, és szerintem még claire sem tisztázta ezt magában... eközben jamie-nél azt kellett elérni, hogy kijusson a börtön falai közül, és ezt szerencsére nem egy hagyományos szökéssel intézték csak el, hanem kaptunk egy vöröskabátost, aki nem csak azért van a képernyőn, hogy megvetést érezzünk, hanem egy összetett érzelmekkel felvértezett személyiségként, egy szinte új barátként jamie életében. azért ezen a szálon sem kellett nélkülöznünk a drámát, főleg amikor jamie elért a közeledésének határaihoz... (#09.24.)

„i’m not lyin’. james fraser hasna been here for a long, long time.”

jó érzékkel kiválasztottam a vasárnap kora délelőtti időpontot, hogy azt nézzem, hogy a vörös-kabátosok kegyetlenkednek egy kamasz-fiúval... (btw, ügyesen egy skótot is beöltöztettek a királyi hadsereg egyenruhájába, hogy érezzük, hogy a skótok sem voltak egységesek, vagy akár azt, hogy a megfélemlített emberek bármivel meg tudnak alkudni, ráadásul azt is bemutatják, hogy az ilyen köpönyegforgató emberek a legkegyetlenebb, mert bizonyítás-kényszer buzog bennük -és mindezt egyetlen karakterrel...) bár könnyen lehet, hogy a brutális kézlevágás csak azért került az epizódba, mert így lehetett arról értekezni, hogy milyen fantom-fájdalmat is érez jamie a szíve táján... mert bár rohannak el az évek, hőseink mégsem tudják túltenni magukat egymáson, nincs az a testi kísértés, ami segíthetne ezen a bajon, legfeljebb ha becsukják a szemüket szex közben... örülök, hogy aktivizálják kicsit claire-t a járóka mellől, és nem csak azért, mert így a pelenkák mellett új elemként megjelenhetnek a szikék is, hanem mert láthatóan újabb társadalmi problémára akarják ráirányítani a figyelmet hősnőnk tanulmányaival -arra, hogy miként tört meg a fehér férfiak uralma a felsőoktatásban... (#09.17.)

„he’s really no different than most men in this world who don’t want their wives doing anything out of the ordinary. just cook, clean, raise the kids, look pretty when they meet the boss.”

először nem tetszett, hogy csak villanásokat látunk az elképesztően kegyetlen culloden-i csatából, aztán rájöttem, hogy igazuk van ron moore-éknak, mert pont ezzel a szilánkos szerkezettel lehet érzékeltetni a csatatér zaklatottságát, és így lehetett igazán hangsúlyozni azt a pillanatot, amikor jamie és black jack tekintete összetalálkozik a káoszban... ezekkel a hosszadalmas agonizálásokkal az a baj, hogy az ember úgyis tudja, hogy a karakter túljut az életveszélyen valahogy (főleg ha még a megoldást is sejtetik a previously-val) -de ha már a főszereplőt nem lehetett megölni egyből a nyitányban, azért akadt olyan szereplő, akiért máris vérezhet a szívünk. de nem is lett volna hiteles a nagy megtorlás ábrázolása, ha nem áldoznak be egy régóta ismert karaktert sem... 1948-ban kevésbé egyértelműek a helyzetek és megoldások, mert a randall-család előtt még ismeretlen az út -a hideg távolságtartás után most is közelebb kerültek egymáshoz a gyermek születése pillanatában... elég fájdalmas belegondolni mindkettejük helyzetébe, mert ott a nő, aki mást szeret, és ott a férfi, aki jó férj akar lenni, ugyanakkor neki is vannak vágyai és érzései... és közben ott van körülöttük a modern amerika, ahol lehet hogy papírzacskóban tartják a teát, de a nőkhöz való hozzáállásukban nem látszik még a modern kor haladása... kíváncsian várom, hogy mennyire fogom szeretni az évadot annak függvényében, hogy claire és jamie láthatóan még sokáig nem fognak újra találkozni. (#09.10.)