soroló

„this is what happens when we let fear guide us.”

írói szempontból megértem, hogy feszültséget kell generálni a sztoriba, ennek ellenére szívemből utálom, ha ennek érdekében túlságosan naivvá teszik a karaktereket, akik önként sétálnak bele az összes csapdába, és sosem tudják levonni a megfelelő következtetéseket... mert itt ez az intelligens szuper nő, aki egy férfi minden gyanús mondatára csak bólogatással reagál, aztán csodálkozik, amikor a rosszfiúk leláncolják... de nem jobb jimmy olsen sem, aki azt hiszi, hogy épp bőrrel megúszhatja azt, ha a közvélemény előtt tolja az új-fasiszták szekerét (mégha kényszerből is teszi ezt)... és j’onn is abban a korszakában van, amikor mindenkiről a legjobbat tudja csak feltételezi... viszont manchester black-ből egy egész összetett karaktert sikerült kihozni azzal, hogy a szürke-zónába lökték, azaz hogy a végső célja pozitív, csak az odavezető útja van hullákkal és árulással kikövezve, így nehezen lehetne igazán pozitív karakternek tekinteni... az epizód érzelmi gócpontja lena köré összpontosult, és nagyon érdekesnek tűnik az út, amelyen elindították őt az írók, bár az kicsit furcsa volt, hogy a bűntudatát négy éves koráig vezették vissza... (tényleg építettek az érkező űrlényeknek egy helyi ellis island-et? és erről eddig miért nem volt szó...?) (×05.03.)

„if she gets any more dolores umbridge-y, i’m going full weasley twin.”

lehetne kérni, hogy többet lássunk abból, ahogy manchester black szétveri az idegengyűlölő náci mocskok fejét...? félelmetes látni egy fikciós történetben is, ahogy a félelem kihozza az emberekből a legrosszabb agressziót, amikor a családjuk védelmére hivatkozva támadnak ártatlan családokra, mert akkor biztos, hogy megnyugvást talál a hófehér lelkük... és annak ellenére, hogy kép-alkotó berendezéssel manipulált alien arcokról és tűzokádó sárkányokról is szó volt az epizódban, félelmetesen realistán ábrázolták a szélsőségesek szervezkedését (még az olcsó tiki fáklya is ott van a kezükben, amivel az igazi neonácik vonultak karolina-ban nem is olyan rég)... ez az egész ügy mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, lena-t is tévútra viszi a tenni akarás, mert biztos hogy nem lesz jó vége, hogy szuper-embereket akar létrehozni, akik a frontvonalban állhatnak majd egy hipotetikus idegen-támadás esetén... sam witwer-nél egyre nehezebb a szimpátiámat fenntartani, mert annyira tökéletesen hozza a tenyérbe-mászó, tudálékos klán-főnököt... (tényleg egészségügyi problémái vannak nia-nak, vagy valami titkos éjszakai tevékenység miatt ilyen kialvatlan...?) (×04.16.)

„you will become invincible. the human weapon that will rid this planet of all roaches. mankind’s true hero.”

szóval utálunk mindent, ami idegen, de gond nélkül csinálunk egy emberből szuperlényt -alien technológia segítségével. csak én érzek itt ellentmondást? mondjuk az epizód egy része arról szólt, hogy ne ítéljünk elsőre, so... mert bizony megint az emberek voltak a megtévelyedettek, még amikor egy űrlényről derült volna ki, hogy egy szívtelen szörnyeteg, akkor is jött a fordulat, hogy egy összetört szívű ember tehető felelőssé minden drámájáért... de a katonaságtól érkezett főnök-nénivel is hasonlót játszottak, becsempészték a bizalmunkba a megnyerő viselkedésével, aztán mégiscsak a negatív oldalra lökték őt is... nem mondanám azt, hogy ez az epizód volt a sorozat technológiai megvalósításának a csúcsa, a ’kiszippantott’ lények elég bábú-szerűek voltak, de a nagy csata alatt is volt bár szemet szúró effekt -lehet ám, hogy azért tudtam figyelni ilyenekre, mert most kevésbé kötött le ez a történet, mint az előzőeknél... (heh, j’onn úgy gondolja, hogy ha nyomozónak áll, akkor kötelező kalapot viselnie...?) (×04.05.)

„heroes go out there, even when they know something bad’s gonna happen. that’s what makes them heroes.”

melissa benoist merre kódorgott az elmúlt két hétben, hogy ilyen limitáltan vett csak részt a saját sorozata forgatásán? színház vagy más meló? mert ne mondja nekem senki, hogy a teljesen takaró maszk alatt ő ugrált a díszletben... de most már nem lesz kifogása, vissza kell térnie, kettős szerepben is... igaz, a többiek is elég érdekes sztorit kaptak ma is, hogy kevéssé fájóvá tegyék supegirl minimális jelenlétét, j’onn az apja szellemi hagyatékával és a saját dühével küzdött, mert persze a pacifizmusát hibáztatja, hogy elfajultak a dolgok a környéken, alex meg önmagában kételkedik, abban, hogy nem válhat hatékony vezetővé, és persze magát hibáztatja az összes rossz dologért, ami az elmúlt időszakban történt a környéken... egy új hős is felbukkant a színen, ropogós közép-angol akcentussal és suhogós hosszú bőrkabáttal dobva fel a show-t. meg persze egy nagy adag drámával, hiszen ő is pont azt érzi, mint j’onn (és mint mi nézők), hogy düh nélkül már nem lehet kibírni ezt a fékezhetetlen idegen-gyűlöletet. (az egyik alien-t jól lenyúlták a penge 2-ből, de szerintem del toro örül, ha a csúnyácska gyermekeit máshol is viszontláthatja...) (×03.31.)

„without continual growth and progress, notions such as improvement, achievement, and success, have no meaning.”

jó látni, amikor egy fontos gonosz-karakterre tényleg rászánják az időt az írók -mondjuk úgy, ha végigvezetik a negatív szereplővé válás útján egy flashback-epizódon keresztül... és bár elborzasztó volt látni, ahogy egy értelmes ember ilyen ütemben radikalizálódik, mint most lockwood professzor, logikusnak érződött az útja, ahogy folyamatosan rúgta ki alóla az élet a mankókat, és így már csak abba a toxikus nevelésbe tudott kapaszkodni, amit az apjától kapott (xander berkeley utálatosan is erős vendég-alakítást hozott)... és mindebben az volt a nagyszerű, hogy a karakter változásának sarokpontjait beépítették a sorozat eddigi történelmébe, egy-egy világrengető kulcs-esemény befolyásolta az ő élet-szemléletét is... és ami igazán erőssé tette ezt az epizódot, az az alsó nézőpont volt, azaz hogy lockwood-ékkal jobban megérthettük azt, hogy az átlagos kisember miként éli meg azokat a radikális változásokat, amit a világűrből érkezettek egyre erőteljesebb jelenléte jelent. hogy tényleg előfordul, hogy elveszik a munkádat. hogy a felelőtlenségük a családodat és az egzisztenciádat fenyegeti. így az eszem fel tudja fogni, hogy miért radikalizálódnak ezek az emberek, még ha a lelkem tiltakozik is mindaz ellen, amit vallanak... (×03.25.)

„it doesn’t matter where we were born because we are all the same. the character of a person or alien is not defined by where we are from, but by what we do.”

óh, már most bizsergek az évad fő témájától -szerintem tudjátok már rólam, hogy mennyire érzékenyen érint a kirekesztés témaköre, és most már látható, hogy az írószobában mennyire beleálltak ebbe probléma-halmazba ezúttal. és pontosan tudom előre, hogy mennyire inni fogom supergirl pozitív szavait minden alkalommal, amikor az egyenlőségről és az elfogadásról szónokol, és mennyire gyűlölni fogom a gonoszt, amiért előszedi az összes bullshit toposzt, amit a populista szalon-nácik pufogtatni szoktak, az ’elveszik a munkátokat’-tól a ’meg kell védeni a gyerekeinket ezektől a másoktól’-ig... és jól is játszanak az írók a mai világunkban sistergő bizalmatlansággal és lappangó gyűlölettel, fájdalmas nézni ezt a húsbavágó analógiát... kezdem terhesnek érezni, hogy kara nem mondhatja el magáról az igazat lena-nak, mert oké, hogy ma poénra vették, hogy nem tudott átöltözni a supergirl-ruciba, de hosszútávon fárasztó lesz, ha mindig ilyen trükkökkel kell operálnak majd... nia-ról az első benyomásom is pozitív volt a nyitányban, de most még közelebb került a szívemhez, ahogy beavatta james-t a transzszexualitásának titkába, és főleg azzal, ahogy bátran kiállt a marcona pizza-készítők elé -mert nagyszerűen reprezentálja, hogy mennyire meg tudja erősíteni valakinek a jellemét, ha egész életében harcolnia kell azért, hogy elfogadják őt a saját valójában. (×03.19.)

„this was a hate crime, no doubt about it.”

alex danvers utálja a változásokat, pedig (ahogy egy sorozatban illik), folyton változik körülötte minden, a szereplők és a szituációk egyaránt. ő is például (új hajjal) főnökként rúgja már szét a seggeket... kara-val elsőre úgy tűnik, hogy minden oké, aztán persze elkezdenek rá omlani a problémák, hogy elhalványuljon az állandó optimizmusa, az a hamis képe, hogy a földön mindenki kedves és szeretettel-teljes lett hirtelen... azért sem lenne ez egy valós kép, mivel láthatóan az évadot analógiaként akarják használni az írók a mai amerikára, ahol egyfelől nagy előrelépések történtek a különböző emberek elfogadásában, ugyanakkor ott az a masszív csoport is, aki senki más nem tud elviselni, csak azt aki pontosan ugyanannyira fehér és felsőbbrendűnek gondolja magát, mint amilyenek ők maguk -persze a sorozatban a különbözőséget elsősorban az űrlények jelentik, de mindenki érti, hogy ők itt az a kisebbség, akikre lehet mutogatni, és rávetíteni az összes frusztrációt... sam witwer még csak a hangját adta az új gonoszhoz, de már ez is nagy fegyvertény, mert ő pont ebben a legjobb, rhona mitra viszont már az arcával is hozzájárult a gonoszkodáshoz -aki viszont az újoncok közül a legszimpatikusabb volt, az a catco-s kis-kara hasonmás, nia nal (azaz a kvázi újonc nicole maines). és remélem, hogy az ő szerepeltetése azt is jelenti, hogy végre újra több időt fogunk tölteni a szerkesztőségben... (jaj, és majdnem kihagytam tiya sircar-t, akiért a starwars-os szívem már évek óta dobog!) (×03.13.)

„just like a greek myth, you went down to the underworld, and slayed the three-headed monster, and saved persephone.”

kár, hogy képtelenség lett volna végig bírni a nyitány tempóját, heroikus zene-áradatát, remegő kamera-kezelését és a költségvetését, pedig mókás lett volna egy epizód, amiben végig egy szinten marad a finálé-érzet... de kellett egy kicsit szusszanni az összecsapások között, rendezni a sorokat, és szomorkásan megkezdeni a búcsúzást... a második körben már nem volt nagy falat legyőzni reign-t, ráadásul én kifejezetten nem szerettem az idő-visszaforgatós ötletet, mert semmit nem adott hozzá a nagy egészhez -nem, még feszültséget sem, mert egyértelmű volt, hogy nem fognak három fontos szereplőt egyszerre megölni... viszont legalább ahhoz volt tökük az írószobában, hogy alaposan felborítsák az asztalt a végére, kara körül kábé mindenkinek megváltozott a státusza, és új szerepben próbálhatja ki magát a jövőben -mármint azok, akik fel is fognak tűnni jövőre, és nem ez volt a tényleges búcsújuk... (annyira most nem kívánta a szervezetem a plusz cliffhanger-t, és annak ellenére ráncolom a homlokom, hogy a red son című képregényt eléggé szerettem, amikor olvastam.) (azért az fura, hogy winn kapta a legérzelmesebb búcsút, mon-el meg a legantiklimatikusabbat...) (×02.19.)

erősek voltunk, hősiesen megküzdöttünk vele, és túléltük... mármint arra gondolok persze, hogy több mint fél év után sikerült legyűrnöm a maradék részeket, és elértem ide, a fináléhoz... és nem arról van szó, hogy olyan rossz lett volna az évad, de sokkal kevésbé volt fun nézni, szét is esett a narratívája félúton, és korántsem sikerült annyira bevonzani a kirptoni végítéletes szállal, mint kellett volna. magánéletileg is eléggé döcögtünk, mon-el csak lógott a levegőben végig -mégis azt kell mondanom, hogy olyankor volt a legerősebb az évad, amikor a scifi maszlagot félretéve az érzelmekre helyezték át a hangsúlyt..

„home is not a place, it is living among those who love and honor you.”

kedves ismeretlen, szakmai körökben ’redshirt’-ként ismert ágyútöltelék -ugye tudod, hogy most, hogy elhangzott a neved és kaptál kettő hangosan kimondott mondatot, az azt jelenti, hogy nem fogod megérni az epizód végét? és most biztos tömegek kiáltanak fel, hogy ’hé, miről beszélsz? demos ügynök már ezer éve velünk van!’, és egyébként simán lehet, hogy én nézem felületesen a show-t, de a sorsának megpecsélődése tankönyvi példája volt a redshirt-haláloknak... igazán megérte kara-ék kitérője argo city-be, mert aztán pikkpakk itthon teremtek, amikor úgy hozta a szükség -csak fel kellett használni némi csodakütyüt... visszatérő elem a super-mítoszban, hogy a túlélők kripto-formálni akarják a szerencsétlen földet, de végülis ha majd emiatt jó működik a feszültség a fináléban, akkor nem fogok panaszkodni az újrahasznosítás miatt... mert persze finálé-előkészítő hangulatban telt a mai rész, a gonoszok beindították a nagy terveiket, volt néhány összecsapás, alex orrba-rúghatott egy pár kriptonit -de mindezek ellenére azért túlságosan nem sikerült azt éreznem, hogy mennyire magukkal ragadtak volna az események... viszont a hosszadalmas marsi búcsúnál jól sikerült kikeverni a hangulatot, és még érzelmileg is működött, ezt mindenképp a pozitív oldalra raknám. (×02.19.)

„we are agents of peace.”

szóval még manapság is azt gondolják a rendezők, hogy menő, ha jellegtelen popszámokat pakolnak a háttérbe? ráadásul ettől várják, hogy kialakuljon a nézőkben a megfelelő érzelmi reakció? ez a gondolkozás-mód nem halt ki a kétezres évek végén...? lehet hogy csak azért morgok ilyen általánosan, mert nem aludtam ki magam nem működött az epizód jórésze, már eleve az fura volt, hogy tíz perc alatt letudtuk reign legyőzését és supergirl búcsúját, mintha egy zanzásított finálét láttunk volna három résszel a tényleges finálé előtt, aztán kara és mon-el mászkáltak fehér ruhában a steril környezetben, egy rég látott barátnővel csacsogva (gusztustalan, ha azt írom, hogy az volt a baj, hogy esmé bianco túlságosan fel volt öltözve, mi?)... a földi szál azért még úgy-ahogy működgetett a tanító célzatú alapgondolatával, a pénzéhes fegyver-kalmárral és a fegyverviselés alkotmányos jogának megkérdőjelezésével -mert ultra-pacifistaként azt mondom, hogy néha nem árt meglengetni a mutatóujjunkat az amerikaiak előtt... (jópofa, hogy a régi filmekben ms.teschmacher butácska volt, itt viszont okoska.) (×02.18.)

„what is the point of survival if there's no soul to save?”

kezdetben kal-el volt az utolsó kriptoni. aztán megérkeztek a börtönbe zárt gonoszok. aztán felbukkant az unokatestvére, kara. most már ott tartunk, hogy egy egész város túlélte a bolygó pusztulását... azt hittem, hogy kapnak egy teljes epizódot kara-ék, hogy kalandozzanak az űrben, de ugyanúgy görgettük előre most is a problémákat a földön, mint bármelyik átlagos részben (alex akciózott és közben megkérdőjelezte az identitását, will meg tök logikusan kapcsolódhatott érzelmileg ruby-hoz, hisz' mindketten problémás szülők gyermekei) -és így igazán nem sikerült kiemelni azt sem, hogy mennyire fontos kara-nak az, hogy kriptoniakat talált a világűrben. ráadásul az egyikük az édesanyja... persze van aranyos része a reunion-nak (a virág alatti párbeszédre gondolok), de nem éreztem az a kitörő örömöt, amit ilyenkor illene éreznem... persze a kriptoni vért azért nem tudják letagadni az elzárt városban sem, van aki még így vegetálva is a hatalomra, a világuralomra tör... (azért egy pillanatra megijedtem, hogy a szokásos scifi kliséhez fordulnak a vizuális osztályon, és hőseink a fél epizódot a vancouver melletti erdőben töltik...) (hé, alex mikor lett ilyen szuperhős? lehetetlen ugrásokkal operált az üldözéses jelenetben...) (×02.14.)

„friends that don’t scheme behind my back or lie.”

most már hetek óta zavarja a szemem, úgyhogy muszáj kibeszélnem magamból -mi van kara hajával? olyan furán szőkébb a halántékánál egy tincs, nem...? bár kara-t írok, de feltűnő, hogy mostanában inkább a szemüveg-nélküli változatot láthatjuk, még ha pont most az egyik központi eleme is volt az epizódnak a kettős identitás kérdése, valamint az álca kényszerű fenntartása -akár hazugságok árán is. jimmy olsen-nél is felmerült az identitás elrejtésének kérdése (egy szerencsétlen lövés következményeként), és sikerült nála egy érdekes aspektussal színesíteni ezt -ugyanis végre kihasználják a bőrszín-váltását, és egy kellően drámai sztorit kanyarintottak neki a múltjába, hogy érezhessük, hogy igenis kemény dolog színesbőrűnek lenni amerikában... ha már a világpusztítót félre kellett rakni kicsit (mert a fináléig azért unalmas lett volna folyton összecsapni vele), ezért előásták a közelmúltból a szektás szálat, és megtették őket heti-gonosznak... örülök, hogy ruby-val dűlőre jutnak a végén, tényleg aranyos volt, ahogy az öreg marsival kihúzták egymást a depresszióból... (ööö, mi a fenét jelent az a banarang kifejezés, amit kara-ék annyira menővé akarnak tenni...?) (×02.13.)

„when we bury things they come at you even harder.”

jobban működött nálam ez az epizód, mint a múltheti, valószínűleg azért, mert a leghatékonyabb módszerükkel közelítették meg az írók a mai eseményeket: érzelmekkel átitatva... és persze vannak érzelmek, amikre kevésbé reagálok jól, például supergirl fortyogását nem nagyon értem lena irányába, az elmúlt években nem emlékszem, hogy ennyire heves reakciókat váltott volna ki belőle a kriptonit létezése (oké, azóta többször érezhette már a hatását) -és egyébként sem jó nézni, ha megszűnik a bizalom a barátok között... de a gyerek/szülő kapcsolatok jól gördítették előre az epizód érzelmi gócpontjait, j’onn-nak nem könnyű a feledékeny és ingerlékeny édesapjával, sam nevelőanyjának fájdalmasan kellett belátnia a múltbéli hibáit, és ruby és alex között is kvázi családi kötelék alakult ki az elmúlt időszakban (szegény kislánnyal eléggé kijutott a rosszból mostanság, lex luthor spooky kastélyában kell hogy meghúzza magát)... persze mindezek az érzelmek újabb összecsapások közé lettek beékelve, hogy az akcióra vágyó vérünk is ki legyen elégítve... (mintha nem gondolták volna át ezt a légió-szálat az elején, most magyarázkodtak, hogy a többieket miért nem ébresztették fel, plusz erőltetetten hátra kellett hagyni mon-el-t is, mert őt shippelik a nézők kara-val...) (×02.12.)

„we fight fantasy with sci-fi.”

elkezdtem igencsak kellemetlenül érezni magam, hogy fél éve nem sikerült masnit kötnöm az évadra, úgyhogy elhatároztam, hogy valahogy belepréselem a naptáramba ezt a pár részt már -aztán döntök majd a folytatás felől... nem volt túl nehéz felvenni a fonalat ennyi idő múltán sem, igaz, még most sem éreztem azt, hogy igazán be tudnának vonzani a gonosz kriptoni lelkek sztorijával -amit ráadásul elég olcsó körítéssel kapunk meg, csak egy stúdió kellett meg némi mű-köd a fejben lezajlott összecsapásokhoz... nem is tudom, hogy kikre utalhatott a cím, mert mindkét oldalon három nő állt ki -hogy aztán a gonoszokat leredukálják egyre -hát ezért nem nagyon volt értelme sam mellé behozni a többieket... kicsit erőltetettnek érzem, hogy lena-ra ennyire rászálltak azért, mert nem kürtölte világgá, hogy próbálta rendbe hozni sam-et, de legalább a végére kaptunk egy megnyugtató kódát: james-el a teljes őszinteség útjára léptek... az apróbb kapcsolat-és-karakter-pillanatokban a legerősebb még mindig a show, tök cuki volt az is például, amikor winn átadta alex-nek az új harci felszerelését... (×01.30.)

„just because something’s hard doesn’t mean it’s impossible.”

no, felpörgettük ezerrel a főszálat, igaz, most sem igazán az akciók felől közelítettük a csatát a világpusztítókkal szemben, hanem az érzelmek irányából. és ezzel csupán csak az volt a bajom, hogy hiába kapta meg a dögvész által terjesztett betegséget néhány alap-karakter is, aggódni nem tudtam értük, mert pont miattuk volt egyértelmű, hogy megtalálják majd a gyógymódot (viszont a winn-féle könnyes monológ így is hatott)... hullámzó volt sam küzdelme is a benne élő reign-nel szemben, mert akkor működött igazán, amikor szegény lány a kétségbeesés szélére sodródott (azért a gonosz mindent bevetett a kísértéstől a fenyegetésig)... imra szála is so-so volt, mert a titkolózást meg a felesleges arcoskodást legendásan rosszul bírom -főleg mert író lustaságnak tartom, amikor abból próbálnak feszültséget generálni, hogy valaki eltitkolni valami olyat, amit simán el is mondhatna a többieknek (lásd a mon-el-né durcázása mögötti drámát)... persze még van egy maroknyi rész az évadból, úgyhogy most odáig jutottunk, hogy a gonosz-trió össze tudott állni, hogy még kilátástalanabbnak tűnjön ellenük a küzdelem... (##08.09.)

„ta’ar ka’riq!”

ez már a második rész a visszatérés óta, de még mindig nem engedték, hogy felhőtlen, kicsit butuska, kicsit csajos szuperhősös kalandot élvezzük, mert a múltkori személyes dráma után most megkaptuk a főszálas drámát is -kiegészítve egy adag személyes drámával... de örülök, hogy sam végre ráébredhetett a másik személyiségére (kösz lena, hogy egy hatásos jelenetben eltoltad odáig a barátnődet) -ahogy nekem az még mindig pozitív, hogy van egy évad-gonoszunk, aki az emberi arca miatt szimpatikussá tudott válni, összetett személyiséggé formálva őt, így kiemelve a tucat-gonoszok közül... marsi apu hamar összeomlott, és ennek a deo-n belül lettek komoly következményei (néhány egymásnak kiosztott pofon formájában) -és ez a szál meg azért működött, mert j’onn arcáról le lehetett olvasni az összes fájdalmat... mon-el-lel is rendezni kellett a lelki ügyeket (már megint), igaz kara-nak ehhez egy marsi érzelem-támadás kellett, mert még a szuperhősök sem mondják ki könnyen azt, amit hónapokon át a bögyükben hordoznak... (és bocs mon-el, de a köpenyes ruhádat nem igazán tudtam komolyan venni...) (##08.07.)

„when it comes to your day-to-day, on a scale of one to ten, how big of a pain in the ass are flying monkeys?”

egy jópofa kis karaoke-val próbálták visszacsábítani a nagy szünetről a nézőket a kedves írók, csalinak használva a cukiságot, hogy utána bevegye a gyomruk a komolykodást is... mert apás bajokkal töltöttük meg az epizódot, az idősebb marsinak szembe kell néznie a korosodás rémképeivel, winn-ről meg már eddig is tudtuk, hogy problémás volt a viszonya azzal a börtönviselt őrülttel, aki nemzette őt, de most a síron túlról még szomorúbb történetek kerültek a felszínre. és ebben a drámaiságban nagyszerű partner volt laurie metcalf, aki csak egy kis fanyar akasztófahumorral oldotta a fiával kapcsolatos szomorúságot... eközben azért megdolgoztatták a cgi-csapatot is, a játékkészítő tribute-gonosz mindent elkövetett, hogy kara-éknak lassított-felvételben kelljen harcolnia néhány tüzes játék ellen... (mon-el visszatérése kapcsán épp’ ettől féltem, mint ami most is zajlik, hogy kínos párbeszédeket fognak folytatni kara-val, és hogy nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a másikkal...) (##08.06.)

„no matter how much evidence piles up saying that you are wrong, you always hope.”

az el-család összes tagjába bele van kódolva, hogy meg akarjanak menteni mindenkit, hogy abban reménykednek, hogy az emberekben lévő jóság a felszínre hozható. kara még akkor sem akarja feladni ezt a lelkéből jövő elvet, amikor a helyi kanári, a csúnya szemmel megvert legújabb világpusztító fájdalmas dolgokat vág az érzelmileg labilis alex fejéhez... feltűnő volt egyébként, hogy a szolid akciók mellett milyen sokat beszélgettek a mai epizódban, és nem csak a deo börtön-részlegében a kihallgatás során, de mon-el is leült egy kicsit j’onn-nal lelkizni egy gyanús eredetű ital mellett (újabb adalékokat kaptunk a számunkra kiesett hét évből -nem is olyan egyszerű ez a házasság, ami simán csak egy szerelmi háromszög egyik pillérének tűnt elsőre)... kicsit abban reménykedtem, ha már ezután az epizód után hosszabb szünetre ment a show, akkor az lesz a cliffhanger, hogy kara-ék összerakják a képet sam emlék-kieséseivel kapcsolatban, de sajnos nem jutottunk el eddig a drámai pontig... (az arrow-nál épp most tudtam dicsérni az akcióknál hozott operatőri döntéseket, itt viszont nem igazán voltak ínyemre a shaky-cam-es megoldások...) (##06.22.)

„do you know of any other mother who would kill for her daughter?”

először is leszögezném, hogy még mindig nagyon szeretem a sorozatban, ahogy a csajok támogatják egymást -de talán most túlságosan átadták a staféta-botot lena-nak... oké, mr.edge-el az életre/halálra folyó összefeszülése szórakoztató volt egy bizonyos szintig, meg gyorsan bedobták a kedves mamát is (egy kriptonittal bevont páncélban!), mert egy luthor nem volt elég egy ilyen epizódba, de valahogy egyetlen percig sem tudtak felpörgetni, vagy elérni azt, hogy izguljak az esetleges támadások miatt... sam-mel sem haladtunk előre egy tapodtat sem, alex-ből kibújt az orvos (ami állítólag egy kedves főhajtás volt a grey’s anatomy felé az írók részéről), de még a vér-teszt sem mutatta ki az alien-es behatást, úgyhogy még biztos lesz csavar azzal kapcsolatban, hogy miként kapcsolódnak reign és a gonoszok légiója a kripton-hoz... (csak én érzem azt, hogy az írószobából be-beakarnak szólni a trump kormánynak? kara menekültként hivatkozik magára a nyitó-szövegben, és elhangzik az a mondat is, hogy ’sose ragadj meg egy nőt’, ami csak trump híres kiszivárgott szövegére utalhat...) (##06.21.)

„at last our time is upon us. deliver me from this prison and we will bring anguish upon our enemies.”

supergirl nem egy power girl (ahhoz nem látszik eléggé a mell-köze), de az biztos, hogy a sorozatában igen erős a girl-power (esküszöm, nem szoktam gondolkozni az ilyen mondatokon, jönnek maguktól a hülyeségek)... mert akármilyen lokális suicidal squad-ot össze lehetett volna rakni a hírhedt börtönbe, fort rozzba vezető küldetéshez, de nem véletlen, hogy egy maroknyi csaj kelt útra hősnőnkkel, hogy kisegítse ebben a speciális helyzetben (oké, a vörös nap létező dolog, és meg is van magyarázva, hogy miért gyengíti le a szupereket, na de kék színű nap? ennek utána kell járnom!)... és nem véletlenül emlegetem az öngyilkosokat, mert kara mellé rég látott rosszlányok érkeztek, akik kaphattak egy kis feloldozást a bűneik alól némi hősiességgel -plusz mon-el-né is a csapattal tartott, mert kellett valaki, aki elvezeti az űrhajót... persze reign sem maradhatott otthon, ha már hozzá kapcsolódott az űr-béli küldetés, és örülök, hogy elkezdik pedzegetni azt, hogy sam érzi, hogy valami baj van vele, mert órák/napok esnek ki az életéből, ebből majd jöhetnek a jó kis belső konfliktusok... (danvers ügynök anti-bullying task force-ja cuki kiegészítő sztori volt.) (##06.15.)

„if you defend a sinner, you must be a sinner. and i will wipe away the sin of this world.”

a cím egy rakás új szuperhőst ígér, erre mon-el-ék nem is keltik fel a bandát, csak egy okoskát vetnek be, hogy tudjanak kommunikálni kara-val? ehh... (btw, rágódtam azon, hogy ismerem-e valahonnan a srácot, aki brainiac-5-ot játssza, aztán csak rájöttem, hogy jesse rath ebben a maszkban a fiatal johnny depp-re emlékeztet...) merthogy kara nem heverte csakúgy ki a múltkori ütéseket, és leginkább lelkileg kell újra összeraknia magát -erre jó kis sorozatos megoldás egy (saját szobának kinéző) elme-börtön, ahol végigrághatja magát a múlton, hogy megerősödve lépjen a jövőbe... eközben odakinn reign fitogtatja az erejét, hanksaw meg nagyon mulatságos helyzetbe kerül, amikor kara-nak tettetve magát csajos témákba kell bonyolódnia (nem mellesleg melissa most is brillírozik, mint a marsi által eljátszott lány, ennél már csak az szórakoztatóbb, amikor az epizód végén gurgulázva neveti ki a sztorit)... szerintem az nem baj, hogy még nem látszik, miként lesz legyőzve a gonosz kriptoni, ha a hagyományos módszerek (kriptonit, vörös nap imitáció) kevéssé hatnak rá, mert így egy alap-izgalmi állapotban tartják az egyszeri nézőket... (##06.11.)

„the lost gods must fall for a new god to rise.”

eleve nehéz találnom magamban egy szemernyi kis karácsonyi hangulatot is ilyenkor nyáron, de ez a piszok grincs még így is mindig belerondít az ünnepi epizódokba... mert most, hogy a hőseink legyőzték a gonosz nácikat, máris rá kellett fordulni a félévad-fináléra, ami viszont az évadgonosz első tündöklését hozta magával. meg egy rakás mitológiai hátteret is (riszpekt, hogy nem felejtkeztek el a korábban bemutatott prédikátorról sem)... és megadták a módját az előkészítésnek, emlegették az ördögi gonoszt, aki elnyomást hoz a világokra, beleégették a billogát a város különböző pontjaira, majd jöhetett az első személyes konfrontáció, és az időszakos gonosz-győzelem... és bármennyire is epikus, ahogy két kriptoni lény összecsap a háztetők felett, a furcsa akció-rendezés kidobott a jelenetből, nem is tudom, furcsa szögeben állt a kamera, ritmustalan volt a vágás, nem tetszett (és skandalum, hogy odette szép arcát egy maszkkal akarják eltakarni mostantól)... a mon-el körüli szerelmi dráma továbbra sem hevíti fel a szívem, viszont a háttértörténete még mindig érdekes, mert megint felvezetnek vele egy rakás új képregényes karaktert. (##06.07.)

„i hate nazis.”

ha alternatív történelem van szó, az íróknál mindig a nácik nyernek, de valahol megértem, hogy ehhez a toposzhoz nyúlnak, mert egyértelmű, hogy ki a gonosz, jól lehet vizualizálni a szimbólum-rendszerüket, egy ismert borzasztó világ, aminek a következő eljövetelét nem kívánja a nézők egyetlen porcikája sem... persze ha ezt az alter-törit kombináljuk a párhuzamos világok elméletével, azzal csak még többet nyerhetünk, mert náci gonosszá lehet tenni a hősöket -a színészeknek is jót tesz, ha átléphetnek egy új szerepkörbe (melissa benoist finom mozgás-különbségekkel tök jól érezteti, hogy ő most overgirl, stephen amell viszont megmarad a szokásos faarcánál az új führer esetében is)... és persze nézőként jól lehet játszani a ’vajon még ki bukkan fel új szerepben’ bingón, és vannak igazi meglepetések is számunkra, egy-egy csavar kedvéért komolyan alámerültünk az univerzum mély-mitológiájába (tommy merlyn deep cut volt, a kedves és barátságos snart-ot viszont még szoknom kell)... a crossoverek egyik nagy előnye, hogy bátran lehet olyan párosokat és csapatokat kikeverni, akik korábban nem (nagyon) találkoztak még, pedig működik az interakciójuk egymással -és most nem csak a szexuális vonzódásra gondolok (btw, meleg párokat minden sorozatba!)... örültem, hogy ezúttal egy egészként kezelték ezt a négy részt, nem volt érezhető, hogy éppen milyen címen fut az adott negyven perc, és meglepő módon az anya-sorozatokból hurcolt lelki- és magánéleti-problémákra sem mindig az elvárható helyen született megoldás, hanem ott, ahol a dramaturgia megkívánta... és olyan történésekről beszélünk, amik komoly következmények voltak, vagy komoly kihatással lesznek a későbbiekre, úgyhogy a makacs (nem)nézőknek komoly fejfájást okozhattak az írók a filmes gondolkozással... mert persze beszélhetünk itt a nácik püfföléséről, de ezt a két órát a szeretetbe vetett hitt vitte előre -és mondhatjátok, hogy ez émelyítően cukrozottan nyálasan hangzik, pedig működött a magánélet nagyrésze. igen, az esküvő is, igen a szakítás(ok) utáni fájdalom is. és igen, beleszakadt a szívünk abba, hogy egy színész úgy döntött, hogy belefáradt a szerepbe, és inkább továbblépne. és azért törtünk meg, mert annyi időt invesztáltunk már a karakterekbe és a szeretetre épülő kapcsolataikba... no de mit kapott a szemünk? egyfelől látható volt, hogy a rendezők jobban elengedhették magukat, több volt a kamera-mozgás az átlagosnál, a cgi megütött egy okés tévés szintet, és a közelharci bunyókban volt egy pár, ami igazán látványosra sikerült. azzal viszont nem tudtam mit kezdeni, amikor ész nélkül szórták egymásra a lövedékeket, komolyabb következmények nélkül (viszont küldenék egy buksi-simit a badass nőkért, akik akár képességek nélkül, magassarkúban, feltépett ruhában is nekiesnek az ellenségnek, ha úgy hozta a sors)... szóval: ha az összképet nézzük, eddig ez a nagy dc-tévés esemény működött a legjobban, egy percig sem fáradtam le a majd’ háromórás maraton alatt -csak azt nem értem, hogy miért nem finálénak rakják be ezeket az évről-évre visszatérővé tett csúcspontokat...? (##06.04.)

„the truth never hurts as much as secrets.”

sorsszerűnek érzem, hogy pont egy olyan epizóddal térhetek vissza az univerzumba a kényszerpihenőmről, aminek a visszatérések állnak a középpontjában (karonfogva a felismerésekkel és elfogadásokkal)... ambivalensnek érzem mon-el visszatérését, mert így kidobtuk az ablakon kara drámáját az évad elejéről, ráadásul azzal az írói attitűddel hozták vissza közénk, ami sohasem állt közel hozzám: titkolózzunk egy sort, amivel frusztrálhatjuk a nézőket (majd a végén még csavarjunk egyet a szíveken azzal, hogy egy (némi felesleges drámázásra esélyt adó) szerelmi sokszög hálójába gabalyodunk)... de az a szerencse, hogy maga a háttérsztori kellően érdekes az időutazással, így nem bánom, hogy találtak helyet a srácnak a sztoriban... egy elég hatásos út után felfedték sam teljes életét is nekünk, ahol talán nem is a nagy (kriptoni) felfedezés volt a legműködőbb elem, hanem a múltban gyökerező dráma és a szép anyuka én-keresésének lépcsőfokai (odette annable is megtett mindent azért, hogy átérezzük a fájdalmait)... úgy érzem, hogy próbálnak sok mindenre gondolni az írószobában (pl. mon-el ólom-érzékenysége, de arra is van magyarázat, hogy sam életében miért nem korábban történtek változások), és ezért tisztelem őket, máskor viszont könnyen szórok átkokat rájuk, amiért a ’közhelyek nagy könyvét’ túlságosan is a kezük ügyében tartják... (##06.02.)

„i’d rather be human than risk losing you.”

a különcnek tartott idegen lány, a rossz társaságban lenézően viselkedő testvér, a kiközösített ázsiai nerd, a bully-szerepben tetszelgő quarterback -tényleg ennyire klisések lennének az amerikai középiskolák? vagy csak az írószobákban gondolják úgy, hogy így élnek a tinik? vagy az írószobákban is tudják, hogy hazugság ez az egész, csak képtelenek értelmesebb tini-drámát kiadni a kezükből? azt a kérdést meg már fel sem teszem, hogy mi szükség volt egy ilyen tinis flashback epizódra a sorozatban... de mindegy, ezt kaptuk, ezzel kell dolgoznom, úgyhogy nyugodtan kifejthetem, hogy elég nehezen rágtam át magam ezen a kliséhalmon... onnantól kezdve egy fokkal magasabb érdeklődést mutattam, amikor a lányok belekezdtek a nyomozásba, de aztán mivel hamar rájöttem a gyilkos kilétére, így azért ez-irányból sem érezhettem kielégülést... egyfelől jó ötlet volt, hogy nem melissa-ékat próbálták meg eladni 17 évesnek, mert nevetséges lett volna a végeredmény, de a színész-csere sem lehetett tökéletes opció, mert bár a lányok ’oké-k’ voltak, azért kibillentett a beleélésből az, hogy nem tökéletes a hasonlóság az igazi szereplőkkel (főleg a kara-t játszó ifjú tehetség kék kontaktlencséje zavart. meg a hangja. meg hogy nem tudja reprodukálni azt a csodás melissa-féle mosolyt...). (##05.04.)