soroló

„i sang my song. connected our worlds. now i will open the door to this temple so our kind can pass through, find a voice of their own.”

nem érzik az írók, hogy elértéktelenítik a halált, ha folyton visszavonják...? ma is csak kétszer gyászoltuk may-t, de még mindig nem tudtuk elengedni. coulson-nál mondjuk biztos voltam, hogy találnak valami módot rá, hogy a nagy fináléig velünk maradhasson... évadzáróhoz méltó pörgést kaptunk, több helyszínen is életveszélyben voltak hőseink, még azt sem nagyon bántam, hogy zombikat is bevetettek az izgalomért, mert kellően elviccelték a kliséket. még deke is szórakoztatott, ahogy kiderült a nagy titka, és ahogy magán-kommandóban nyomta a mexikói romok között... a gonoszok nagy terve persze pillanatokra volt a sikertől, de igazából a lovasság egy karddal elrendezte a problémák nagyrészét... fárasztó, amikor egy karaktert túl sokat forgatnak ide-oda, ál-coulson-nál is számtalanszor eljátszották a bizalmunkat, hittünk neki, még reménykedtünk, de aztán mégsem tették őt jó emberré, izé, űrlénnyé... a jövő? a múlt! nem nagyon értem, hogy az utolsó nagy utazásunk miért oda vezet, ahova, de lehet spiritusz egy újabb felállásban akár... (×08.29.)

ha egy befogadó élből elutasít valamit, akkor egy alkotó előtt egy lehetetlen feladat tornyosul, mert szinte kizárt, hogy mondjuk egy sorozatnál úgy futtasson ki egy évadot, hogy a néző elégedetten álljon fel a végén... borzasztóan nem esett jól, hogy az írók nem bírták elengedni coulson-t, így olyan handycap-el indult az évad nálam, amit nem tudott ledolgozni a végéig -még akkor sem, ha elfogadható magyarázatot adtak végül a visszatérésre... kicsit szétesőnek is éreztem ezt a tizenhárom részt, mintha egy hosszabb útkeresés után akadtak volna rá a készítők a megfelelő fókuszra... az sem véletlen, hogy néhány epizód után félreraktam pihentetni, főleg mert sokkal erősebb sorozatok árnyéka vetült rá akkor, de az sem véletlen, hogy utána meg egyhuzamban toltam lefele a maradék kilenc epizódot, és nem csak kötelességből, hanem mert épp’ abban a pillanatban jól esett nézni... ha akarnak, még mindig be tudnak húzni kis-whedon-ék, erre a baromi élvezetes fitzsimmons-epizód volt idén a legjobb példa. titkon reménykedem, hogy a jövőre esedékes befejezésig még több ilyen emlékezetes részben lehet még részünk.

„show me what you are.”

hogyan közelítsünk az ál-coulson-ban lakó lényhez? hát daisy érzelmein keresztül! ...először is jó volt látni hősnőnket erősen, aki mindenáron a végére akar járni a rejtélynek, aki a kezét sem fél bepiszkolni, és aki már úgy gondolja, hogy túl van a mentora halálán. think again, little girl... cloe bennet-nek jól áll ez az arc, de tudja ő sebezhetően is játszani daisy-t, mint amikor felnyitja a leveleket -vagy amikor a coulson-szerű lény kimondja az eredeti nevét... gondolkodtam azon, hogy jobb lett-e volna ez a vonal, ha inkább may kapja ezt a szerepet, de mivel coulson és daisy kapcsolata is kellően szoros volt anno, ezért nem gondolom, hogy rosszul döntöttek az írószobában... az érzelmek felkorbácsolása mellett azért nyílegyenesen repülünk a finálé felé, most már tudjuk, hogy csupán a világ uralma a célja az évad-gonoszunknak (mi más?) -aki persze ezt nem rest ki is mondani egy klasszikus gonosz-monológban... (egyéb érzelmek az epizódban: a prof múltjának kísértete, deke lelkesedése a családi projektben.) (a chronicon-ok kicsit lógnak az évad szövetén, bár az is lehet, hogy már a jövő évre készülnek velük...) (×08.28.)

„created billions of willing hosts, waiting throughout this galaxy. just as you imagined.”

a kezdetek óta szeretnek játszani az írók coulson-nal (és velünk), mindig körülvette a személyét egy nagy adag rejtély, eleve halottan érkezett a show-ba, ugye... így azt hittem, hogy most is tovább nyújtjuk majd a kérdéseket a feje körül, de aztán a múltkori sokkoló cliffhanger után hamar jobban lett, és most már pontosan tudjuk, hogy miként lehet velünk ismét, épen, nélkülözve az igazi coulson személyiségét... és elfogadható magyarázatokat kaptunk, hozzákötve több elemét is a múlthoz, a monolitokhoz és egy nagyon emlékezetes coulson-megmozduláshoz. plusz az entitás alap-jellegét is megfeleltették nekünk a ghost rider-rel, hogy ne érezzük idegennek ezeket a testrabló űrlényeket a sorozatban... de a jelenben is jól kihasználták ezt a test-ugrálós képességet, kicsit kacérkodva a horror-hangulattal is, és persze az ilyenkor kötelező nagy kérdőjelek is ott voltak -azaz hogy sosem tudhattuk, hogy épp’ akkor kiben bújik a gonosz-néni... kicsit megvezettek az évadban tapasztalható romantikus évelődéssel, mert azt hittem, hogy tényleg össze akarják hozni a két ezer éve velünk lévő mellék-karaktert, de csak meg akarták ölni az írók az egyiküket... (×08.28.)

„people fantasize about doing something heroic, but in the end, they save their own skin.”

szokatlan húzás egy ilyen évad közepi duplarész, ami ráadásul egy finálé tüneteit mutatja, összehúzza a szálakat egybe, és közben pörög megállíthatatlanul, mint egy elszabadult quinjet... nem mondom, hogy a sorozat írói lennének a környék legnagyobb titok-tartói, mert azonnal kitalálható volt, hogy a vörös hajú űrlény-néni miben sántikál, ahogy az is, hogy miként ússza meg az epizód végén az ellene elkövetett merényletet... viszont jól játszanak azzal, hogy mindkét oldal hiteget minket, hogy a másik a gonosz, és úgy tűnik, hogy sem a világ-pusztító, sem a személyes bosszúját hidegen tálaló vadász sem pozitív karakterek, mert hiába szerepel ál-coulson listájában a ’világ-megmentés’ szó is, lelkiismeret-furdalás nélkül megtenne bármit, hogy a saját céljait elérje... jól sikerült összefűzni a három szálat úgy, hogy egyszerre növelték a feszültséget mindenhol, fenyegették hőseinket halállal és atom-bombával egyaránt, jó volt érezni a pezsgést a nagy rohanásban. viszont már megint ökölbe szorul az öklöm attól, hogy az első évad óta nem képesek kiadni a sorozat zenéit, mert bear mccreary most is előszedte az epizódok kedvéért a pincében porosodó taiko-dobjait... a nagy összeborulások szívmelengetőek voltak, viszont a látszólagos happyenddel egy percig sem sikerült meggyőzni -főleg hogy pontosan tudtuk, hogy négy epizódnyi gebaszt ötölnek ki éppen az írók, miközben a srácok isszák a sörüket a kantinban... (deke örök problémázásával és arcoskodásával eléggé ki tudnak idegelni, de azt jól fogadtam, ahogy a csillogó lelke összekapcsolódott a kissé pszichopata snowflake-ével.) (×08.26.)

„he’s a match. same dna as coulson.”

na, megint a lassú csavarásos szakaszba értünk, ahol türelmesen ki kell várni, amíg elérünk a zúzáshoz... fitzsimmons-ék pénz spórolnak a produkciónak azzal, hogy visszateleportálták magukat a bűn-bolygóra, ahol már jártak korábban, mert így nem kellett új díszleteket építeni -ezt a szálat leginkább anthony michael hall kedélyes gengszter-főnöke mentette meg. plusz érkezett csinos rejtélyként karolina wydra karaktere is, aki hogy-hogy-nem pont akkor akar a földre jutni, amikor arról van jövendölésünk, hogy a mindent-elpusztító-lények gazdája a föld felé tart. szóval minimum gyanús a nő... a shield bázis környékén meglehetősen nyugodtan zajlanak az események, egy daisy rengéssel megakadályozzák gonosz-coulson-ék szökését, és a halál-madár hordozókat is gond nélkül elkapják -hogy aztán minden összeomoljon, és az őrmester kéjesen kimondhassa az epizód címét... az érzelmeinkkel továbbra is jól játszanak, coulson látványa mindenkit felkavar, és daisy a mi hangadónk, akik felteszi a legfontosabb kérdést: miért is ment szét a jojo/mack páros...? ja, és deke is ott sertepertél, és még mindig idegesítő... (×08.25.)

„a love like that is stronger than any curse.”

a kezdetektől bírom fitz-simmons-t, egyszerre hozták a sorozatba a humort és a kötelező tech-blablákat, aztán egyre közelebb férkőztek a szívemhez, ahogy fejlődött előre a kapcsolatuk, ahogy az írók elkezdték rájuk pakolni a súlyokat. és bátran építkezhettek is erre a kettősre, mert mondjuk ki, hogy elizabeth henstridge és iain de caestecker a sorozat legjobb színészei, így mindig öröm látni, amikor kijátszhatják a teljes érzelmi eszköztárukat. mondjuk egy epizódban, ami a kapcsolatuk építésére van szánva -a maga kifordított shield-es módján... régóta vannak már elszakítva a szerelmeseink, így bőven volt mit tisztázniuk, bár nem volt egyszerű dolguk azzal, hogy az agyuk közben játszott velük, szürreális irányokba víve el a komoly témákat. így menekült el gemma a felnőttes gondolatok elől a gyerekkorba, és így támadhatott rájuk a tudatalattijuk sötétebb fele, kicsit japán horrorba is elhajlítva a hangulatot. de persze érkeztek csapások is a múltból, végig kellett élniük régi drámákat újra, és a framework töredékei is beékelődtek az emlékek közé... az a jó, hogy nem csak hangoztatják az írók, hogy fitz és simmons tökéletes páros, hanem nézőként is érezni ezt, még akkor is imádni-valóak, amikor öt centiről üvöltenek bele a másik arcába. mert azt is csak szeretetből teszik... (×08.25.)

„every dream is someone else’s nightmare.”

no, lássuk, mennyire sikerül hatékonyan elfogadtatni velem az írószobának a a gonosz-coulson ötletet... mert derekasan próbálkoznak árnyalni a képet, nem is igazi fenyegetés lesz ő, hanem világmegmentő -ennek ellenére egy keménykedő seggfej maradt, aki simán arcon üt egy nőt is... oké, értem, sok borzalmat látott már életében, és azért lett ilyen, de attól még nem szívesen nézem... viszont az rendben van, hogy összepárosították may-jel, és megtámogatták a dinamikájukat némi flash-sekkel is, ahol a kedves-coulson-t üdvözölhettük (csak a hallucinációk miatt voltak egyforma mondataik a két karakternek, vagy akarnak még valamit kavarni a rejtély körül?)... az űrben felbolydították kicsit a felállást, daisy és a szexuális feszültségtől feszülő ügynök-páros hazaindult, miközben elérték, hogy a fitzsimmons újra együtt lehessen -persze nem boldogan összeölelkezve, hanem egy fenyegetés árnyékában, életveszélyben... no, úgy tűnik, hogy enoch furcsa népéről is kapunk idén információkat. ezt mindenképp üdvözlöm (az új egyedünk ebből a fajból egy hölgy, akivel csupán az volt a bajom, hogy végig egy idősebb kiadású zendaya-ra emlékeztetett, és nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól)... évadközi átvezetésnek érződött ez a rész, ahol módosul kicsit a sztori-ívek pályája -és egész működő formában hozták le ezt az átmenetet... (×08.24.)

„what do you say? think you can love me forever?”

lehet hogy csak én akarom belehallani, de eliza taylor mintha kicsit másként beszélne (talán egy fokkal gyorsabban a szokásos tempójánál), hogy érzékeltesse, hogy josephine uralkodik épp’ a fejében... a múltkori egy nagyon koncentrált epizód volt, ez viszont az ellenkezője, a széttartó szerkezetet nem igazán fogta egybe a dramaturgia, de nehéz is lett volna, mert (szó szerint) minden idén megkezdett szállal foglalkoztunk kicsit... octavia és diyoza sokat caplattak meg kísértésbe estek, a rejtélyek miatt ez a szál később lesz izgalmas, most inkább hangulatos volt csak a sok zöld szűrőnek köszönhetően; abby szokás szerint idegesítő hülyeségeket csinált, hogy aztán ráfogja a nagy szerelemre, és közben azzal áltatja magát, hogy nem önző módon cselekszik -és még az sem ér sokat, hogy ott van mellette a morális iránytű, raven is; madi berserker módba kapcsolt, de nem volt igazán idő elmerülni a kegyetlenségében; a clarke-os főszálon meg folyik a nagy tánc, hogy épp’ kinek sikerül felülkerekednie, bellamy szokás szerint megy előre, keveset gondolkozva, emori-t piszkálja a lelkiismerete. ja, és echo is ott van... (×06.30.)

„this body is not big enough for both of us.”

tudom, hogy azt írtam múlt héten, hogy egy kicsit félre fogom tenni a show-t, így most szószegőnek tűnök, hogy mégis megnéztem az aktuális epizódot -de elég pozitív buzz-t tapasztaltam körülötte a neten, plusz rájöttem arra is, hogy azért működött kevésbé a sorozat mostanában nálam, mert erőltettem az esti nézéseket, pedig hagyományosan nálam ez egy vasárnap délelőtti show. és láss csodát, a megfelelő helyén kezelve most élveztem is a részt... mondjuk a készítőknek mindig is volt érzéke az ilyen speciális epizódokhoz, mint amilyen ez is volt, ugyanis végig clarke elméjében jártunk, úgyhogy jöhetett az egészséges mértékű mindfuck, elme-palotákkal és gondolat-kivetülésekkel. örültem, hogy visszahozták clarke rajz-készségét, mert a sorozat elejére emlékeztettek vele, és persze a meglepetés-kivetüléseknek is lehetett örülni, mert jól reprezentálták azokat az eseményeket, amiket clarke megbánt, miközben kemény döntéseket hozott a múltban (és ilyenkor mindig jár a taps azoknak a színészeknek, akik hajlandóak visszatérni egy pár perc erejéig)... mivel clarke agyán most ketten osztoznak, ezért volt lehetőség bekukkantani josephine drámája mögé is (bónuszként apró infókat kaphattunk a pusztulás előtti földről is) -de egyébként elmondhatjuk, hogy annyira bitch lett a karakter néhány epizód alatt, hogy a végén még igazán emlékezetes gonosz válhat belőle... (×06.23.)

„we had a chance to bring back our daughter and we took it. we didn’t consider the consequences.”

ha végig szenvedve nézel csak egy epizódot, akkor elgondolkozol közben, hogy vajon az aktuális tudatállapotoddal van a baj (túl fáradt vagy, túlságosan máshol járnak a gondolataid, satöbbi-satöbbi), vagy tényleg magával az epizóddal van a baj, és jogosan érzed szétesőnek és érdektelennek... és persze, tudtam most is értéket találni ebben a negyven percben is, még akkor is, ha épp’ nem voltam a legjobb passzban a nézése közben, kemény pillanatokat élhettünk át az erdőben, de echo kíméletlensége is szórakoztató, és octaviáék körül is megfelelően csavarodik a rejtély -leginkább a főszál volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni... mert nem tudok azért izgulni, hogy vajon az ál-clarke elszólja-e magát a nagy küldetése alatt, mint ahogy a ’nagy kavarás’ sem tudott kizökkenteni a közönyömből, főleg mert még mindig nem értem murphy motivációját... de hé, eliza taylor és bob morley a hétvégén titokban összeházasodtak, ez mindenképp pozitívum a sorozat háza táján! (azt hiszem egy pár hetet pihentetem a show-t, hátha majd mindketten erőre kapunk egy kis szünet után...) (×06.12.)

„relax. i played vladimir in ’godot’ twice. how hard can clarke be?”

eliza taylor eljátssza, hogy egy több-száz éves lélek clarke-nak tetteti magát -ez jó móka lehetett a forgatáson, és eléggé élvezetes nekünk nézőknek is (meleg szívvel üdvözöltem megint a fura kameraszögeket, amik jobban fókuszálnak a szöszi arcára, amiről így hangsúlyosabban lehetett azt leolvasni, hogy ’jaj, nem akarok lebukni!’)... de persze rengeteg buktatója volt ennek a josephine/clarke beépülésnek, kezdve a wankru nyelv nem ismerésével, és igazából eléggé le kellett butítani a körülötte lévő karaktereket ahhoz, hogy legalább az epizód végéig megmaradjon a titka... mondjuk én nem is bánom, hogy nem húzták tovább ezt, és bellamy-ék megtudták a riasztó igazságot az új otthonunk első lakóiról, mert ez új dinamikát adhat a show-nak... most teljesedhetett ki a flashback az évad elejéről, hiszen már tudjuk, hogy bár új arccal, de ugyanazokat a karaktereket látjuk a jelenben is... octaviáékra szántunk még egy kis időt, talán diyoza-ban lesz annyi, hogy helyre tudja rázni szegény megtört lányt végre... (john murphy annyit szenvedett már az életben -biztos, hogy elcsábítható lenne egy örökké tartó élet reményével...?) (×06.03.)

„probably too fast, but how would you feel about bringing an alien bird into our relationship?”

tényleg hat évnek kellett eltelnie, hogy maurissa tancharoen az arcát is adja a saját sorozatához? ráadásul egy ilyen butuska insta-csajszit választott magának... de egyébként is volt egy kis könnyedebb tónusa az epizódnak zeke visszatérésével, aki a jelenben maradva a jövőbe tekint -és kiárusítja a shield technikáját a nagyközönségnek, a framework-ből például vr cuccot csinált, de az egész startup-ja olyan, mint egy úri huncutságokat áruló szilícium-völgyi rémálom... ja, igen, a sormintának megfelelően ezt a részt most a földön töltöttük, elég alacsonyan is maradt az érdeklődési fokom, bár azért egy fél fokkal azért feljebb tudták tekerni a pulzus-számomat a nagy kergetőzés közepette, may-nek is volt egy dögös bunyója, mack meg piszok nagyokat tud ütni, ezt is láthattuk... eközben egy kis horror is bekerült a hangulati katyvaszba, méghozzá a boncolós-testrablós vonalból, bár engem nem is a zombivá változtató űr-denevérrel sikerült felzaklatni, hanem azzal, hogy nem bírták ki az írószobában, hogy yoyo-nak ne zúzzák ossze a magánéletét néhány rész után... (×06.03.)

„welcome to the house of games. please check your weapons and moral high ground, then walk through the scanner. robots, droids, mechs, cyborgs, and synths are strictly prohibited.”

nem elég, hogy félreraktunk minden szuperhősös hangulatot, és teljesen scifibe borították a készítők ezt az epizódot, de még a gonzóizmust is fullba kezdték nyomni, azaz egy mély főhajtás nyúlták le hunter s. thompson legismertebb témáit... és ez egész jó mókának bizonyult, főleg a két páros közös pillanatainak köszönhetően, fitz és enoch-ról tudtuk eddig is, hogy jól működnek együtt, és a robotnak, izé, chromicon-nak voltak tök jó humoros megmozdulásai is, de azt nem gondoltam, hogy ennyit fogok vigyorogni az űr-drogtól megkészült, cukin lelkizős jemma és daisy pároson is... de persze az utolsó percekkel el kellett rontaniuk az íróknak a hangulatot, mert ez a mániájuk, szerintük mi nézők élvezzük azt, hogy megállás nélkül hitegetnek azzal, hogy végre újra együtt lesz a fitzsimmons csapat, aztán ránk csapják az ajtót... (bear mccreary félrerakta erre az epizódra a nagy-zenekarát, és mindenféle szintikkel vette körül magát, sőt, még egy kis klubzenét is írt a galaxis legveszélyesebb kaszinójának hátteréül...) (×05.26.)

„the devils from earth become the heroes of sanctum.”

elsőre úgy tűnt, hogy clarke ma egy gyorsított lelki utat kap, hogy megadják neki az esélyt az újrakezdésre, miután végigjárta a canossá-ját a régi barátainál, még jutott idő arra is, hogy egy tánc után beledőljön az első random idegen ágyában -de ezekkel csak megágyaztak a tényleges új irányának, ami igazából nem is annyira új irány... bár nem én voltam a legnagyobb rajongója a chip-pes szálnak korábban, de most el tudom fogadni, hogy visszakanyarodtunk ehhez, mert szépen illeszkedik a mitológiába az, hogy az emberiség ezen menekültjeinél is ilyen fontos szerepet játszik néhány végtelen jeles plasztik-darab... de persze az ismerős beat-ek ezen felül is ütemesen kopognak a szövegkönyvben, raven ismét megtalálta a helyi tech-srácot, akivel majd végzetes kapcsolatba eshet, egész addig, amíg az írók el nem veszik tőle őt is, octavia meg itt is a helyiek ruháját hordja már, miközben az erdőben vadássza az ellenséget -ami újdonság lesz ebben, az maximum az, hogy ezúttal a tavalyi ellenségével, diyoza-val kell szövetségre lépnie... (volt egy kis emlékeztető, hogy echo-t szeretnünk kell, de lehet hogy más, drámai oka volt, hogy felhozták a fájdalmas gyerekkorát?) (bár az írásom nagyrészében clarke-ra koncentráltam, azért ne feledjük, hogy az új kiemelt szereplőnk, jordan szívszerelme is elveszett lelkileg egy csipben...) (a diszkó-jelenet nem nagyon tetszett, de nyugi, csak túl öreg vagyok az ilyenekhez, azért panaszkodom csupán...) (×05.22.)

„no version of coulson would come in here without an exit strategy.”

az űrben zajló mentő-küldetés a legizgalmasabb aspektusa az évadnak -tehát logikusan padoztassuk a csajokat egy egész részen át... hű, eléggé elveszítettek múlt héten a srácok az évadnyitóval, annyira, hogy most sem sikerült bennem felgyújtani a tüzet, de persze a lelkesedéde-deficit ellenére is végigpörgettem az epizódot, mert a karakterek sorsa továbbra is érdekel... mármint a régi arcoké, mert gonosz-coulson-ék tevékenysége sajnos eléggé hidegen hagy, még akkor sem akarok velük sok időt tölteni, hogy a föld elpusztítása a céljuk, és ehhez még menő kütyüjet is szereztek... fitz-et bírom nagyon, de ez a külön kalandja sem mozgatott most meg, szerintem még mindig pipa vagyok legbelül, hogy már megint volt pofájuk az íróknak szétválasztani őket gemma-val... így belegondolva egyetlen dologgal voltam ma elégedett: azt mindig jó nézni, ahogy may néni szétrúgja a seggeket... (néhány keménynek szánt nézésen túl clark gregg nem játssza máshogy ezt az alter-coulson-t, bár lehet a koncepció része is, hogy ugyanúgy beszél, mint az eredeti...) (×05.18.)

„violence is a contagion.”

mindegy hogy hívják a bolygót, mindegy, hogy milyen égitestek keringenek körülötte, abban biztosak lehetünk, hogy octavia az erdőben lakó vademberek között köt ki nem sokkal a leszállás után... ismerős beat-eket ütünk ezúttal is, a bolygó lakói frakciókra szakadtak, bár még nem teljesen tiszta az erdőlakók lázadása, finoman adagolják az írók az új mitológiát -az biztos, hogy a maszkos alakok nem szeretik a kiváltságosokat (ehhez köze lehet a korábban látott mészárlásnak is akár)... szegény clarke is mindegy, hogy hova megy, ott biztos hogy meg fogják vádolni azokkal a tömeggyilkosságokkal, amiket korábban elkövetett (egészen meglepő volt a szöszit nőies ruhában látni az elmúlt évek bőrkabátjai után)... jordan a naiv szűzfiúk mintapéldánya, aki a magányos évei után első lépésként belezúg egy helyi lányba -szegénynek ezután milyen trauma lehetett, hogy az első szexuális élménye máris drámába fordult... bár most bebocsátást nyertek hőseink a béke szigetére, szegény űr-hippik hamar meg fogják bánni ezt, mert a wankru nyomában mindig pusztulás jár (leginkább azért, hogy mi nézők jól szórakozhassunk)... (×05.15.)

„-you learned to read alien?

-of course. what have you been doing over the last year?”

túl sokat utalgatott a sorozat korábban a nagy marvel univerzumra ahhoz, hogy egy vállrándítással elintézzük azt, hogy ezt az évadnyitót sehogysem lehet beilleszteni az időrendbe -illetve, ha nagyon akarják, akkor ráfogják a tavalyi timey-wimey-ra, hogy akkor létrejött egy alter-univerzum és sluss-passz, nekünk nézőknek meg ezt el kell fogadnunk, és továbblépni... oké, tegyük ezt, rakjuk félre az összefüggés-mániás geek énünket, inkább keressünk egy másik problémát, amin lehet rágódni: mondjuk coulson-t... én szeretem azt, amikor valamit tökéletesen kielégítően zárnak le érzelmileg, ilyenkor el tudom engedni a karakterek kezét -miközben megszakad a szívem, persze. és teljesen megértem, hogy az írók jobban ragaszkodnak a gyermekeikhez, vagy akár a színészekhez, mint én, ennek ellenére értetlenül állok clark gregg visszahozása felett, mert semmissé teszi a csodálatos búcsúját... oké, oké, rinyálok, mint az egyszeri pistike, akihez frissen kötötték be az internetet, inkább írok röviden arról, hogy milyen volt az epizód -ahhoz képest, hogy még érzem, hogy vissza kell rázódnom az egy éves kihagyás után, mondjuk azt, hogy oké volt, akadt akció bőven, az űrben kóborló csajok igencsak bekeményítettek, és nem meglepő módon az tetszett a legjobban, amikor yo-yo magánéletével foglalkoztunk, mert olyankor kicsit a földhöz ragadtunk a sok fantasztikus kaland közepette... (×05.11.)

„not everything that’s miraculous is a miracle.”

hmmm, szeretjük az ilyen hosszútávú kitekintéseket -nekem legalábbis frissítőleg hatott a múltbéli kezdés, hogy bekukkanthattunk az első telepesek rövid életébe (de ténleg ennyiért elvesztegettétek sean maguire-t? viszont köszönöm sara thompson bemutatását, azonnal beleszerettem!)... erős volt a horror-vibe a mai epizódban, bár ez várható volt az előző rész végi vörös posztó belengetése után, és igencsak hatékony volt a rendezőnő azon ötlete, hogy a halszem-optikás kamerát beledugta a színészei arcába, mert szokatlan és kellemetlen volt így a látványuk. akadtak hagyományosabb horroros hallucinációk is, de természetesen még ilyen zavarodott mentális állapotban is leginkább a sérelmeiket dobálták egymásra a karakterek (vagy az ön-hibáztatást, mint ahogy clarke tette)... igaz, nem kellenek gyilkos spórák ahhoz, hogy ez a csapat levezesse egymáson a frusztrációit, odafenn az űrhajóban is simán egymás torkának ugrottak a túlélők (nagyon-nagyon szeretném már, hogy octavia elérje a mélypontot, és új irányt keressenek neki az írók)... most hogy túl vagyunk az első sokkon, jöhetnek szépen sorban a következők a felfedezések -érzem, hogy izgalmas lesz ez a megújított felállás így. (×05.08.)

„this is what happens when we let fear guide us.”

írói szempontból megértem, hogy feszültséget kell generálni a sztoriba, ennek ellenére szívemből utálom, ha ennek érdekében túlságosan naivvá teszik a karaktereket, akik önként sétálnak bele az összes csapdába, és sosem tudják levonni a megfelelő következtetéseket... mert itt ez az intelligens szuper nő, aki egy férfi minden gyanús mondatára csak bólogatással reagál, aztán csodálkozik, amikor a rosszfiúk leláncolják... de nem jobb jimmy olsen sem, aki azt hiszi, hogy épp bőrrel megúszhatja azt, ha a közvélemény előtt tolja az új-fasiszták szekerét (mégha kényszerből is teszi ezt)... és j’onn is abban a korszakában van, amikor mindenkiről a legjobbat tudja csak feltételezi... viszont manchester black-ből egy egész összetett karaktert sikerült kihozni azzal, hogy a szürke-zónába lökték, azaz hogy a végső célja pozitív, csak az odavezető útja van hullákkal és árulással kikövezve, így nehezen lehetne igazán pozitív karakternek tekinteni... az epizód érzelmi gócpontja lena köré összpontosult, és nagyon érdekesnek tűnik az út, amelyen elindították őt az írók, bár az kicsit furcsa volt, hogy a bűntudatát négy éves koráig vezették vissza... (tényleg építettek az érkező űrlényeknek egy helyi ellis island-et? és erről eddig miért nem volt szó...?) (×05.03.)

„there’s no starting over without forgiveness, bellamy. who knows that better than us?”

hiába telt el több mint száz év, mivel a hőseink végigaludták az egészet, ezért pontosan ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták -az emberiség túlélői továbbra is egy széttöredezett csapat, olyan lelki roncsok, akik képtelenek túllépni a múltban megélt sérelmeiken... mert bizony hiába van előttük a sok új kihívás, egy új élet reménye, az ébredés utáni első dolguk, hogy egymás torkának esnek, minden régi sebet újra felnyitnak, és mi nézőként kicsit feszengve dőlünk hátra, mert azt szeretnénk, hogy a srácok/lányok félrerakják a csatabárdokat, hogy lenyeljék a békákat, és arra összpontosítsanak, ami betölti az egész horizontjukat -az új életükre... nem lepődtem meg, hogy volt szép számmal visszautalás a pilot-ra az új bolygó-foglalás során (a ’we’re back, bitches!’-től az ismeretlen vízben való fürdőzésig), de technikailag egész ügyesen érzékeltették, hogy most bizony egy nagyon más helyen járunk, a színekkel és a fényekkel játszott elsősorban az operatőr, plusz a zenekar is olyan furcsa, idegen-szerű érzeteket keltett... persze a sorozat hagyományaihoz híven most is lesznek majd égiek és talaj-lakók is, igaz, ez utóbbiakat még nem láthattuk személyesen, csak a nyomaikat, mielőtt mindent belepett volna a baljóslatúság és a cliffhanger. ugye ti sem gondoltátok, hogy egy békés helyre fognak érkezni hőseink...? (évadnyitóban halál(okk)al sokkolni nem elegáns, ilyenkor mindig arra gondol az ember, hogy a színész máshová szerződött a két forgatás között, és most kényszerűen búcsúzni kell tőle -pedig lehet hogy csak az emberi kapcsolatokat akarták így felrázni az írószobában.) (×05.01.)

„just a little drunk hunting with hemingway. what could go wrong?”

nem éreztem indokoltnak kezdetben, hogy nate-et elszakították a csapattól, de kifizetődő lett, hogy a köré felrajzolt problémás apa/fia kapcsolat ilyen hangsúlyossá vált így idén... először úgy tűnt, hogy csak olcsó gimmick lesz, hogy híres embereket dobálnak be a mai részbe (mondjuk a fitzgerald-ék így is csak egy kacsintós poénnak érződtek), de a férfivá érés témakörében igencsak releváns személy ernest hemingway, úgyhogy el tudom fogadni őt ötletes vendég-szereplőként... a pozitív cukiság egy idő után fárasztóvá tud válni, és most elég közel jártak ehhez az írók mona-val, de aztán szépen elkezdett működni a köré épített lehetetlen trió, azaz szórakoztató volt a boszorkány, a klón és a mágikus állat-simogató élet-bölcselet gyűlése az olcsó rozé felett... (azt hiszem, minden férfi- és leszbikus-társam nevében köszönhetem meg sarah születésnapi ajándékát, wow, szerencsés lány ez az ava...) (a humor mellett mindig is az érzelem-adagolás volt az alkotók nagy erénye, és most is ügyesen görgetik előre az érzelmekkel terhelt szálakat -és néha elegendőek ezek az apró lépések, egy pofon után jöhessen egy a kis mosoly. ugye charlie...?) (×04.30.)

„we have to stop your atoms from oscillating. so get your body to a temperature of absolute zero.”

mennyivel menőbb egy szuperhősös sorozatban heti-hullának lenni, mint egy átlagos helyszínelőkben, nem? itt például kinőhetnek kardok is a kezeidből... új eredet-történetet kapott killer frost, ami még rendben is lenne, logikusan volt felépítve a retcon, ami nem igazán tetszett ezen a szálon, az a baráti összeveszés volt, mert utálom, amikor valaki felháborodottan megsüketül, és nem hajlandó hallgatni a hozzá közelállók logikus mondandójára... hálistennek caitlyn-nek nem kellett sok, hogy belássa, hogy mennyire elvakították a nosztalgikus érzések, de akkor már megvolt a baj, össze kellett csapni a gonosszá változott apjával... cecile nekem most kicsit sok volt, ahogy előadta a keménykedést -bár az cuki volt, ahogy fellépett a kanapéra, hogy egy-magasságba kerüljön az arca ralph-éval... remélem nem várják az írók el, hogy sajnálni kezdjem az évad-gonoszt azért, mert a gonoszkodása közben most megsérült egy kicsit... (hogy mennyire csapat-centrikus sorozattá változott a show, az abból is látszik, hogy csak utólag tűnnt fel, hogy barry-nek milyen kis szerepe volt a mai részben...) (×04.30.)

„regret, guilt. these are demons you choose to live with, a trade you make to get what you want.”

jé, pont olyan piros skoda 120l-ünk volt annó, mint amilyet a díszletesek pakoltak ricardo diaz mögé az orosz helyszínen... yep, mert még mindig az őrült sárkánnyal kergetőztek ma a srácok, bár legalább valami eredményt is fel tudtak mutatni azután, hogy megint majdnem belelépkedtek naivan a csapdáiba -kétszer is... bár az, hogy anatolij-t kooperációra kényszerítette diaz az elején, nem túl kecsegtető a jövőre nézve, nem lennék meglepve, ha a saját keze megbilincselése is a terv része lenne... mint ahogy kezdettől fogva tudtam, hogy valami nem stimmel a túlságosan nyomulós, nyüzüge rabbal -bár nála én még mindig azt feltételezem, hogy ő lesz az ész az börtön-béli események mögött, és nem csak egy szimpla pszichopatával van dolgunk... felicity és laurel változásait rágtuk ma igazán, csak amíg mrs.queen a rossz irányba sodródik azáltal, hogy kihúzták a lába alól a talajt, addig a föld kettes kanári kikéri magának, hogy őt dobozba zárják, szerinte nyugodtan el lehet mosni a határt a jó és a rossz között... a jövőbe-tekintésen megint értelmezhetetlen dolgok történtek, nem biztos hogy előnyös, amikor ennyi rejtélyt görget maga előtt egy szál... (×04.23.)

„if she gets any more dolores umbridge-y, i’m going full weasley twin.”

lehetne kérni, hogy többet lássunk abból, ahogy manchester black szétveri az idegengyűlölő náci mocskok fejét...? félelmetes látni egy fikciós történetben is, ahogy a félelem kihozza az emberekből a legrosszabb agressziót, amikor a családjuk védelmére hivatkozva támadnak ártatlan családokra, mert akkor biztos, hogy megnyugvást talál a hófehér lelkük... és annak ellenére, hogy kép-alkotó berendezéssel manipulált alien arcokról és tűzokádó sárkányokról is szó volt az epizódban, félelmetesen realistán ábrázolták a szélsőségesek szervezkedését (még az olcsó tiki fáklya is ott van a kezükben, amivel az igazi neonácik vonultak karolina-ban nem is olyan rég)... ez az egész ügy mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, lena-t is tévútra viszi a tenni akarás, mert biztos hogy nem lesz jó vége, hogy szuper-embereket akar létrehozni, akik a frontvonalban állhatnak majd egy hipotetikus idegen-támadás esetén... sam witwer-nél egyre nehezebb a szimpátiámat fenntartani, mert annyira tökéletesen hozza a tenyérbe-mászó, tudálékos klán-főnököt... (tényleg egészségügyi problémái vannak nia-nak, vagy valami titkos éjszakai tevékenység miatt ilyen kialvatlan...?) (×04.16.)

„guys, i think we’re going to need a bigger time ship.”

ezért kell tartani egy japán származású írót a stábban, mert neki biztos eszébe fog jutni, hogy milyen régre is nyúlik vissza a kaiju történelem a szigetország filmjeiben... de hogy jön egy igazi japános óriás-polip a varázslényes évadba? nyugi, megoldották a író-srácok... az is tetszett, hogy nem felejtkeztek el arról, hogy mr.honda egyfajta allegóriaként képzelte el godzilla-t, a természet bosszújaként az atom-kísérletek után, vagy ha tágabban nézzük, akkor a japánra ledobott atombombák után. és most is működött, amikor a rendező a hirosima miatti rémálmairól mesélt... a b-szálon constantine kapta vissza az életerejét a jók oldalára sodródó, önmagát kereső nora darkh segítségével... a c-szálon a hivatalban kergetőztünk néhány valódi meselénnyel (uh, baba yaga-nak milyen kis szakálla volt), és úgy tűnik, hogy ismét sikerült véletlenül bővíteni a csapatot... mondhatjuk, hogy ide kapcsolódóan volt egy d-szál is, egy alkoholba és pulykasütésbe fojtott hálaadás heywood-éknál (elég komolyan bevonták nate családját a sorozatba megint)... szóval nem mondhatjuk, hogy hagytak volna unatkozni minket az írók -bár lehet, hogy mick-re kéne hagyniuk legközelebb is az írás nagyját, és akkor minden epizódban feltűnhetne egy három (vagy négy) csöcsű harcias amazon... (×04.07.)