soroló

„it’s very important they see themselves as more than inmates. they’re someone’s mother, someone’s daughter, sister, friend.”

kritikus pontja a börtön-létnek, hogy a kint lévő szeretteikkel milyen a viszony, hogy miként kapaszkodhatnak a rácson túliak abba a gondolatba, hogy boldogan élnek a családtagjaik, de ugyanígy fontos az is, hogy miként gondolnak a családtagok az elítéltekre... eléggé lecsupaszítottuk ma a sok szálat, néhány rab érzéseivel foglalkoztunk inkább csak, cindy bűnbocsánata megható volt, és végül maria pozitívabb szemlélete is működni kezdett (plusz láthattuk az üveg két oldalán piper-éket is, akik most kezdenek belegondolni abba, hogy még három évet kell várniuk arra, hogy újra megérinthessék egymást -az alternatívák sem elképzelhetetlenek így, alex máris mohó szemmel elemzi a börtönőr-néni tetkóit)... eközben nagyon tetszik, ahogy caputo-val bánnak idén, hogy lelkileg támaszt tud nyújtani a nőknek, és hogy egy romantikus lelkű kiskutya lesz belőle, amikor fig-gel vannak együtt. apropó, a morgós igazgatónőnk is nagyon szerethető, ahogy folyamatosan nő bele a mentor-szerepbe... kezdetben nem igazán éreztem ezt az epizódot (például megint kicsit ballasztnak tűnt a flashback), de aztán nagyon szépen kikerekítették a végére érzelmileg az írók... (×08.19.)

„a lot’s changed since you’ve been away, pipes. people ride around on bikes sponsored by banks. the internet’s more important than real life. and bloody marys now come with wagyu beef. welcome to the future.”

már évek óta érződik, hogy nagyon szeretik az írószobában alieda-t, mert mindig sodornak neki valami olyan szálat, ami megindokolja, hogy továbbra is a sztoriban tartsák -ma még flashback-et is kapott, amiből megtudhattuk, hogy már tizenévesen is kiforrott személyisége volt, és sok mindent megmagyaráztak vele kapcsolatban a nemtörődöm anyával és a szexet fizetségként használó attitűddel. mondhatjuk, hogy így már érthetjük, hogy miért is olyan borzasztó anya ő maga is... egy pillanatra elhitették velem, hogy a halálközeli élmény folyományaként visszakapjuk a régi taystee-t, aki eszes és tevékeny, de sajnos hamar kiderült, hogy a tárgyalása óta nem lett butább, csak másként használja az eszét... valahol megértem, hogy piper-t megfojtják a próbaidős feltételek, de nem volt jó aggódva nézni azt, ahogy elengedi magát (mégha csak egyetlen napra is), mert biztos volt, hogy azonnal le fog bukni a pisi-teszten... továbbra sem kertelnek az deportálós szálon, a hírekből is tudjuk már, hogy miként mennek ezek a látszat-tárgyalások (sőt, az sem titok, hogy gyerekeknek is tartanak ilyeneket, akik még annyira sem tudják megvédeni magukat, mint a felnőttek) -viszont megleptek azzal, hogy a folyton önzőnek mutatkozó maritza ily’ könnyedén feláldozta magát, hogy a többi fogvatartottnak egy kis remény költözhessen a szívébe. (laura prepon ügyes kézzel rendezte az epizódot, főleg az tetszett, ahogy szimbolikusan eltűntek a deportáltak a repülőről a rész végén.) (×08.11.)

„this potato probably came from canada or ireland or some other country and nobody cares. nobody says, ’send the potato back to canada where it doesn’t know anybody, because there’s no birth certificate’.”

összezavarodom attól, hogy az embereknek a huszonegyedik században még mindig ennyire számít a származás, ragaszkodnak a megkövesedett nemzet-államokhoz, pedig nem nehéz elképzelni egy olyan utópisztikus világot, ahol mindenki ott élhetne szabadon, ahol csak szeretne... de ugyanígy tudok filozofálni a hagyományos börtön-lét értelmetlenségén is, ahol az elítéltek csak a rosszat tanulják meg egymástól -pedig a rács mögé szorított rengeteg időt hasznosan is el lehet tölteni... örülök, hogy az új seprű visszahozta a tanfolyamokat és szemináriumokat a börtön falai közé, mert így láthatunk majd pozitív példákat is... kell is most a pozitív megerősítés, mert ahogy elkezdtünk belemászni az évadba, úgy kezdenek jenji kohan-ék is egyre nagyobbakat ütni a gyomrunk tájékára... nem kellett kimondania vinnie-nek, hogy mi történt az újszülöttjükkel, egyből látszott az arcán, hogy baj van -és még milyen komoly baj lesz, amikor lorna képtelen lesz tovább tagadni... szerintem minden elítéltnek, aki kénytelen hosszabb távra berendezkedni a rácsok mögé, megfordult már a fejében, hogy nem adja meg azt az örömöt az őt elítélőknek, hogy sokáig életben marad -de taystee persze nem az a lány, aki ilyen könnyen feladná, szeretném is látni őt még harcolni... piper is elérte a mélypontját, eddig tűrt, és szó szerint minden szabályt betartott, de lehetetlen ennyit tűrni, és minden pillanatban tökéletesnek lenni... (hehe, andrew mccarthy rendező karton-figuraként belecsempészte magát az epizódba.) (×08.10.)

„stop trying! stop hoping!”

jenji kohan-ék istenesen nagyot léptek a trump adminisztráció tyúkszemére, mindjárt utánanézek, hogy mennyire akasztották ki a debil narancs embert azzal, hogy képernyőre vitték a szörnyű valóságot, hogy milyen embertelenül bánnak a bevándorlási hivatal emberei azokkal, akiket kézre kerítenek -a szív megszakadt attól, ahogy maritza süllyedt egyre a kétségbeesésbe, és ahogy blanca apátiájának okát is megtudhattuk... de egyébként is erősen facsart ma az epizód, azt is nehéz volt nézni, ahogy taystee és black cindy újra találkoztak, és nem következett be a megbocsátás és az újra-közeledés (btw, az akciót intéző suzanne nagyon működő párost alkot dogget-tel idén)... azért találhattunk pozitívumot is a mai részben, például ahogy az új igazgató asszony megtalálta a hangját az első sokkok után -plusz az erős fellépése mellé egy menő kabát is járt (fig a maga bitch módján kifejezetten emberi volt a tanácsadása közben, de caputo-val is cukik együtt).... egyébként én abban is tudok pozitívumot találni, hogy ha felhúzom magam egy epizód nézése közben, mert az azt jelenti, hogy hatásosan tudtak feldolgozni egy témát, ami érzékenyen érint engem... (azért az se’ volt semmi, ahogy a minta-anyukák elmenekültek, amikor kiderült piper múltja -mert biztos megfertőzi a szaros gyerekeiket börtön-kórral...) (×08.08.)

„do i deserve to be here?”

szabad azt mondani, hogy piper szála érdekel most a legkevésbé...? oké, a telefon-beszélgetésük alex-szel szívmelengető volt, de a pelenkázás meg a büfiztetés hidegen hagy (mondjuk szerencsére belőle sem váltottak ki anyai ösztönöket)... mccullough flashback-je és jelene már sokkal inkább figyelemre méltó, mert sikeresen világítanak rá a nők helyzetére a férfias környezetekben, ahol konstans megaláztatásban van részük nap-mint-nap (és valahogy a katonák és a börtönőrök egyformán szexista disznók) -ráadásul még fizetést is kevesebbet kapnak, mint férfi-társaik... az új igazgató körüli mizériánál is hasonló az alap-gondolat, bár egy kicsit humorosra volt véve, hogy a férfiak hogyan is reagálják le, ha egy nő interjúztatja őket... kicsit azt érzem, hogy ha csak rövid időre is, de mindenkit vissza akarnak hozni idénre, fig és caputo már beköszöntek, és remélem, hogy diane guerrero nagyobb kapacitással is tud majd maradni, mint maritza (az egyéb elfoglaltságai mellett) -mondjuk látok spirituszt a belengetett migrációs vonalban, főleg a mai politikai helyzetben... (suzanne filozófiai síkra terelt elmélkedése is jó alap, nem véletlenül választottam onnan idézetet.) (×08.07.)

„now is a murderer no-smiler.”

mit várunk az utolsó évadtól -főleg a tavalyi piper-es fordulat után? én például nem számítottam narrációra, főleg úgy, hogy nem csak a szöszi mondta a fülünkbe a kiegészítéseit és magyarázatait, hanem alex is (sőt, egy fura jelenet erejéig minden börtön-lakó fejébe belehallgathattunk egy pillanatig)... az összefüggő flashback hiánya is meglepő lehet, mert csak apróbb életképeket kaptunk piper azon időszakaiból, amikor boldog volt (és így olyan rég látott arcok is beköszöntek, mint larry és jenny)... chapman élete nem felhőtlen a rácsokon túl, mert piszok nehéz minden frissen szabadultnak a visszailleszkedés, de engem inkább az ütött szíven, ahogy hazudik a feleségének arról, hogy minden rendben van, mert gondolom ezzel akarja tartani benne a lelket... igaz, ez tükörképként megvan a túloldalon is, mert alex is csak mosolyog és kiszínez, pedig igencsak megsínyli az aktuális börtön-napokat, a régi drog-szállítós időszaka kísérti újra... mondjuk kevés vidámság van odabenn jelenleg, taystee is elveszítette a maradék pozitivizmusát, és már gond nélkül lezúz bárkit, mert már nincs mit veszítenie... de hé, morello visszatért, és legalább rajta lehet majd kicsit mosolyogni... (×08.06.)

„freedom is not something anybody can be given. freedom is something people take, and people are as free as they want to be.”

elégedetten éreztem, hogy megannyi érzelmet mostak át rajtam a finálé másfél órája alatt, hogy ennyire érzelmi szinten közelítettünk az idei véghez... mert tök jó volt kavarogni ebben a lelki katyvaszban, mosolyogni, amikor leolvadt a monitor a cukiságtól (prison wedding), aggódni azon, hogy melyik általunk nagyon megszeretett karakter végzi majd csúnyán a fagyott mezőn, érezni, ahogy megfagy körülöttünk is a levegő taystee ítélet-hirdetésekor, és persze ott volt az a különböző elemekből összeálló érzet is, ami piper kiszabadulásával együtt jártak (a félelem a kinti világtól, a benti megszokások és barátok elengedése, a piszok nehéznek ígérkező távkapcsolat, a kinti világ szabadságának íze)... és bizonyos írói döntéseknek nagyon tudok örülni (mondjuk hogy a kickball meccs örömünneppé tudott változni a várható vérengzés helyett), mások miatt viszont kicsit morcos vagyok (leginkább blanca miatt, akitől a kapuban vették el a boldogságot, pedig már úgy beleéltem magam én is)... nick sandow (alias caputo) a kamera túloldalán is remekül helytállt, leginkább az az ötlete tetszett, hogy a tényleges ítéletet nem hallhattuk, csak egy szívdobogás hangját, és a látott reakciókból kellett kitalálnunk, hogy mi is hangzott el... szóval lezárult egy korszak, amit hat évvel ezelőtt kezdődött, és a szigorított életében is jöhet a nagy megújulás -ahol már nem számít majd, hogy ki milyen színű egyenruhát hord és melyik blokkban kénytelen álomra hajtani a fejét... (##08.05.)

magamnak sem akartam igazán bevallani tavaly ilyenkor, hogy az előző kör érezhetően gyengébb lett mint a korábbiak -vagy mondjuk inkább azt, hogy sokkal több nem működő eleme volt, mint amit a sorozattól elvárnánk. most annyiban nem kell finomkodnom, hogy ez egy céltudatosabban megkomponált évad volt, ugyanakkor ha nem akarok a tavalyi hibámba esni, akkor be kell vallanom őszintén, hogy már nem tudnak tűzbe hozni annyira a börtön-csajok, mint a kezdetekkor... ugyanakkor nem véletlen, hogy kilenc nap alatt végigszaladtam a szezonon, és jól is esett, bár egy csipetnyivel több feelgood-ot elviseltem volna... de hát a max komorabb hely, mint az eddig látott ’camp’, így a konfliktusok is keményebbek, az őrök viselkedését is könnyebb utálni, és hát az eddig megismert csajainknak sem csak a lázadás következményeivel kellett szembenézniük, hanem egy banda-háború kellős közepén is találták magukat... az új arcok között volt pár emlékezetes, de azért fájt a szívem, hogy a max-be költözés miatt elvesztettünk néhány szórakoztató karaktert (boo-t és soso-t mondjuk)... a dramaturgiában érdekes fordulatként el-elmaradoztak az eddig kötelező flashback-ek -szerintem próbáltak minél szabadabban gondolkozni jenji kohan-ék. például ahhoz sem ragaszkodnak mostantól, hogy chapman szemén át láttassák nekünk a börtönök mindennapjait -és ha más nem, már ez a fordulat kellően feltüzelne a jövő évre...

„not so easy to let it go, is it?”

megint csak az őrökkel kezdeném, mert most realizáltam igazán, hogy milyen diverz társaság is ők -mert oké, vannak az igazi vadállatok, akik bármivel korrumpálhatóak (főleg ha gyerekkoruk óta erősen él bennük egy ázsiai fantázia); vannak, akik túl hülyék, hogy végiggondolják azt, hogy mit beszélnek; vannak azok a szánalmas számítók, akik nem rosszindulatúak, csak bele sem gondolnak, hogy itt ember-életekkel játszanak; és vannak azok, akikből a rácsok még nem öltek ki minden emberséget, és látják még az embert a rabruha alatt... azt hittem, hogy a fináléra tartogatják taystee tárgyalását, de már itt elhangzott a piszok erősen megírt beszéde, de talán az előtte lévő jelenete még fontosabb volt, ahogy a csupaszív caputo erőt öntött a darabokra tört lányba... a háború csúnya fenyegető árnyéka vetül a börtönre, megy a rekrutálás és a felfegyverkezés, szépen felépült a nagy ellenállás a fináléra... eközben mozog még egy nagyon érdekes szál is, ahogy chapman próbál megszabadulni badison fenyegetésétől, így önkénytelenül egy jó és egy rossz dolgot is mozgásba lendít: alex-et visszalöki a törvénytelenség útjára, saját magát meg a rácsokon kívülre. na az lesz az érdekes dramaturgiai húzás, ha ezt meglépik az írók... (vajon mennyit tévézhetnek a rabok? csak mert badison profi a hunger games univerzumban, suzanne meg mániákusan ismeri a shondaland összes termékét...) (##08.05.)

„-bullshit.

-bulltrue.”

azt hittem a cím miatt, hogy most fordulunk át igazán a dráma területére, de inkább előkészítettük a terepet a nagyobb bajoknak, kaptuk a jeleket arra vonatkozóan, hogy könnyen összetörhet a szívünk, ha nem keményítjük meg hamarosan... mert mondjuk chapman naiv, és nem akarja belátni, hogy az idegbeteg szobatársa úgy érzi, hogy vesztett miatta a tekintélyéből, és bármire képes, hogy visszamásszon a létra tetejére -életveszélyes a csaj... vagy ott van nicky, akit most is csak a piszok jó dumálókája mentett ki egy véresen komoly szituációból... aztán kiderült, hogy cindy-nek lelki eredetű fizikai fájdalmai vannak, a lelkét nyomó kövek áthúzódtak a hátára is -de nem is csoda, mert a jogi útvesztőben arra vették rá, hogy hátba-döfje a saját (legjobb) barátnőjét... egy kis fény csillan azzal, hogy caputo háborút indít a volt munkaadója ellen, és ehhez első számú harcosként megtalálja sophia-t -és aztán jön a koppanás, amikor ő a könnyebb és kecsegtetőbb utat választja, az önzést ahelyett, hogy valami nagyobb jót szolgáljon... maria-t is sikerült ma jól megtörni, pedig már jó úton járt az üdvözüléshez és a lelki megtisztuláshoz -de ez egy ilyen mocskos helyen sohasem könnyű... (hmm, szolidan azért piszkáltuk azt is, hogy őrnek sem olyan leányálom itt lenni, évtizedeken át a rácsok mögött, szar fizetéssel...) (a humorról ma leginkább a tökéletes jó-zsaru/rossz-zsaru páros, azaz pennsatucky és suzanne gondoskodtak.) (##08.04.)

„c-block versus d-block. it could be very motivational.”

jó erősen megalapozzuk a főnök-asszonyok motivációit, de kellenek ezek az erős alapok, mert ezekre épül a szigorított teljes világrendje... mert anno béke honolt a blokkok között, csak aztán bekerült ez a két gyilkos természetű nőszemély, és megmérgeztek mindenkit a toxikus viselkedésükkel -és ahogy az már csak lenni szokott az ilyen konfliktusoknál, az eredeti indokok már rég elfelejtődnek, csak a régen beidegződött utálat marad. bár ez esetben annyiban módosul el, hogy mind-a-két öreglány még él, úgyhogy első kézből szíthatják a kedélyeket... jó kis karakter-pillanatokkal volt ma is végigpettyezve az út, gloria lépéseivel az egyik blokkból a másikba (először félelem, majd öröm és aztán jöhettek az anyai lecsesző szavak), suzanne nagy momentumával, amikor kiáll a barátság fontosságáért freida-val szemben, és persze nem lehetett nem szeretni caputo columbo-s pillanatát (még a klasszikus ’csak még egy kérdés’ mondatot is el akarta sütni, hehe)... az évad ezen pontján már érzi az ember a viharfelhőket, de sajnos tudja, hogy a sorozat dramaturgiájával jár, hogy meg-megütnek néha minket nézőket is... (mi a fene van cindy hátával -vesekő?) (##08.03.)

„fuck unconditional love. hate keeps me warm at night.”

ühüm, azzal akarják közelebb hozni hozzánk a c-és-d-blokk királynőit, hogy közel engednek hozzájuk egy-egy már általunk szeretett karaktert? az eredmény mindenesetre felemás, mert míg a gyengélkedőn aranyos poénkodásba megy át a megtisztulós ismerkedés, addig red-éket a kártyázáson túl csak a gyűlölet és a harag tartja egyben... de minden jó dolog képes megromlani a börtönben, chapman-nek megint az lesz a veszte, hogy túl lelkes valami miatt (pedig tök szép gondolatok vannak a megszállottsága mögött, egy kicsivel jobb körülményeket akar elhozni a börtön népének. ja, és szívmelengető volt a békülésük maria-val is.)... szegény gloria sem élvezheti, hogy ennyi idő után rázhatja kicsit a csípőjét, mert a féltékenység átka egyből lecsap rá (luschek-et ne kárhoztassuk, egy jól csavart csípőmozdulat minden férfi (khmm) szívet megkeményítene)... és taystee meghallgatása is pont ilyen kettős volt, mert épp’ emeltük a kalapunk, hogy caputo milyen szépen kezeskedik a lányért, amikor az ügyésznő közbeszólt (oh, és nagyon szeretném, hogy a fig/caputo páros tartós maradjon! légyszi!)... (aha, szóval almeida-t azért tartották meg idénre, hogy a lánya vezetésével hülyeséget csináljon -mondjuk elég idő jutott az elkeseredésének ábrázolására, úgyhogy megérthető a kétségbeesése tulajdonképpen.) (##08.03.)

„we are locked in cages, but they are the animals.”

elsőre furcsa írói húzásnak tűnt, hogy taystee egy régi ismerőse feltűnik az őrök között, de kifizetődni látszik ez a fordulat, mert a flashback-ben be lehetett mutatni, hogy éltek már át közösen rizikósabb dolgokat, a jelenben viszont a bonyolult viszonyuk ad egy extra réteget t szálának, mert a régi ismeretség meglágyítja a lány szívét, ugyanakkor jobban tudja azt is sérelmezni, amikor taystee a brutálisan fellépő őrökről beszél (btw, danielle brooks megint brutáljó volt az interjús jelenetben)... eközben nincs vége a banda-háborúnak, bár az őrök épp azon vannak, hogy minél jobban szeparálják a különböző színű rabruhát hordó csoportokat, de akik meg akarják találni egymást, azok most is megoldják -legyen szó segítség-nyújtásról vagy néhány pofonról... de akár akaratán kívül is belekeveredhet az ember a zavarosban, szegény alex is rejtegetheti a telefont a cipőjében a nagy átkutatás alatt... viszont vannak olyanok, akiknek szükségük van a konfliktusokra, akik nem bírják ki, hogy ne fókuszálják a negatív energiáikat egyetlen személyre -és hát red-et mindig fűti az orosz bosszú, most épp freida lett a kiszemelt célpont... meglepőt húztak blanca-val idén, hogy ennyire a szexualitását helyezték az előtérbe -bár ha belegondolunk, hogy úgy ismertük meg őt annak-idején, hogy szenvedélyesen telefonált diablo-val, a pasijával, már nem is olyan meglepő ez... (##08.02.)

„the first letter of each line spells out ’i wanna lick yo’ pussy’.”

még ennyi év után is durva látni, hogy milyen könnyen bejuttatható bármi a börtönbe, még akár a szigorított részre is -csak néhány alulfizetett őrre van szükség igazából... az oxy-hiány máris érezteti a hatását az összes blokkban, idegbeteg lett hirtelen mindenki, aminek a végeredménye csakis dráma lehetett (bökővel előadva, mégiscsak böriben vagyunk, vagy mi a szösz)... nem tudom felhőtlenül nézni, hogy daya-t is belerángatják ebbe a szálba, mert túl sok szarságon húzták már keresztül az évek folyamán (viszont az jó volt, ahogy a beleszarós elszántságát ábrázolták)... érezhetően próbálják elérni, hogy olyanok iránt is legyenek érzéseink, akik eddig semlegesek vagy akár ellenszenvesek voltak, így kapnak érzelmesebb jeleneteket blanca és maria is... badison még ettől messze áll, ráadásul ma neki jutott a flashback, ami az előző részhez hasonlóan nem sokat adott hozzá sem a karakterhez (oké, tiniként is hasonlóan harcolt az elismertségért, mint most), sem az epizód egészéhez... (úgy látszik, idén minden részben el kell töltenünk egy kis időt odakinn is, ma ezt egy romantikus randival abszolváltuk, ahol fig egy pillanatra ledobta a cinikus orrhangját, és cukivá változott...) (értjük ám, chapman emlékrajz írásába fog -kacsint!) (##08.01.)

„like kate moss said, ’nothing tastes as good as shitting feels’.”

egy ilyen blokkokon átívelő börtön-háború gyorsan exkalálódni tud, patkány-szar, emberi szar, ki tudja, mi jöhet ezek után... érdekes, hogy mind a kettő főnököt játszó öreglány ilyen forrófejű őrmestert talált magának, akiket folyamatosan szabályozni kell, mert kicsúszik a kezükből az irányítás... kár, hogy a férfias vonásokat mutató daddy a rész elején még nem érdekelt annyira, hogy meg akarjam nézni a flashback-jét (igaz, nem volt bántó a múltja, tele jó csajokkal alig-ruhában), de aztán a végére emberiesítették azzal, hogy ő is meg tud zuhanni a nyomás alatt, hogy most már egy kicsivel jobban törődöm vele is... persze még mindig a régi csapat sztori-töredékei tartanak leginkább a show mellett, a chapman/vause romantika, morello hangulat-ingadozásai a kis poronty miatt, red sértettsége és magánya, a menopauza fájdalmas közelsége, és persze flaca-ék poénjai (mondjuk a börtön katasztrofális testszőr-problémáiról) (és plusz pont, amiért blanca kiemeltebb szerepet kapott idén) (ja, és el ne felejtsem az ellentétük miatt tökéletesen működő párost, a probléma-megoldások gyönyörű csillagait, linda-t és fig-et!) (##08.01.)

„i gotta say, i have always wanted to gamble on human lives. so this is just a... a dream come true.”

szóval amekkora ügyet csináltunk alex lehetséges halálából, most olyan simán tért vissza (egyszercsak ott volt a böriben, és kész), úgyhogy chapman (gapman!) is igencsak hamar összekapta magát a korábbi zuhanás után. de ez rendben van, mert mindig jó őket együtt látni. az már egy más kérdés, hogy a börtön-táplálékláncban felettük állók mit szólnak majd a meghitt kapcsolatukhoz. főleg az új szöszi veszélyes, mert egyszerre uralkodó és behódoló... de nem csak vause volt az egyetlen, aki most tért vissza börtönbe, megjöttek a volt őrök is, luschek persze szokás szerint ontja magából a hülyeségeket és a perverziókat, nyoma sincs annak, hogy megviselték volna a történtek... de daya-anyut is rég láttuk már a litchfield környékén, kicsit szájalt ő is, a maga tüzes módján hozta az energiát az epizódba... kis kitérővel megint hosszú perceket szántunk a fura trióra -és pennsatucky-ék bár nem fájnak, de nincs is nagy szükség rájuk mostanság... ahogy a flashback is olyan volt, ami alapokat adott nicky jelleméhez (a.k.a. borzasztó szülők), de igazán nem volt rá szükség (viszont a kicsi-nicky aranyos kislány volt, ezt elismerem)... egyre szűkül azok köre, akik még az elkülönítőben maradtak, ahogy a nyomozók minél hamarabb rá akarnak bökni valakikre... (##07.30.)

„tall one killed in pool.”

áh, már el is felejtkeztem linda-ról (a beszerzésről), még jó, hogy az író-gárda szeretett volna még vele poénkodni egy kicsit, úgyhogy egy újabb komolyabb félreértés után már a töketlen cége felsőbb köreiben találhatta magát -parókában... a múltkori cindy-s flashback-nél sokkal relevánsabbnak tűnt freida múlt-darabkája, mert ez utóbbi láthatóan kihatással lesz a későbbiekre, akár még háború is kialakulhat a különböző blokkok között az idősebb bentlakók vezetésével... apropó, kezdjük magunkat kiismerni a max rendszerében, hogy ki hová kerül, hogy a különböző részlegeken milyen az élet. és ahogy tágul a látókörünk, úgy kezdik összecsoportosítani az eddigi arcokat, így létrehozva olyan vegyes csapatokat, akik az elmúlt hat évben elég valószínűtlen kompániák lettek volna... a kihallgatásokkal továbbra is fenntartják a feszültséget -ami új elem volt, az a kegyetlen félreértés, ugyanis red jószándékú figyelmeztetése törte össze annyira chapman-t, hogy egy nagy sóhajjal feladja az egészet... (plusz adalékként is lehet használni ezeket a kihallgatós részeket, mondjuk azzal, hogy milyen ügyvéd érkezik az adott csajhoz -nicky-hez például a majdnem-mostohaanyja...) (##07.29.)

„we’ll owe a life sentence for murder, and three minimum tens for the riot leaders.”

miért nem lepődök meg azon, hogy előre ki van számolva, hogy hány embert kell elítélni a lázadásért...? azért is izgalmas most nézni a kihallgatásokat, mert bármelyik csaj elszólhatja magát, ezzel bajba sodorva egy társukat -de persze van amikor direkt terelik a gyanút, mint a halálos ellenségekké váló latin nők (közülük is gloria az eszesebb, még az isteni segítséget is beveti, hogy tisztázza magát)... de ma már nem csak a szigorítottban töltöttük az időnket, nagyobbra nyílt a kép, néha azért, hogy egy pillanatra beköszönjön mondjuk lorna, néha viszont komolyabb időt töltöttünk a korábban fontos férfiak társaságában is (és mind a road trip-ben, mind capullo egzisztenciális válságában volt valami keserűen szórakoztató). érezhetően ez a mozaikos szerkezet lesz idén a dramaturgiai vonalvezető... (lassan tudnak leesni ezek a hülye böri-szlenges rövidítések, mondjuk hogy a gen pop a general population-t takarja...) (cindy flashback-je tipikusan orange-os volt, viszont nem tudom, hogy mennyit adott hozzá a karakterhez, hogy már tudjuk, hogy ő is anyuka.) (chapman sztori-töredéke egy csattanóra volt felépítve, de mivel szépen csattant, ezért nem lehet egy rossz szavunk sem.) (josh segarra-nak már megint sikerült begyűjtenie egy idióta karaktert a portfóliójába, innen is gratulálunk haver! (szmájli)) (##07.28.)

„i’m not crazy. i am chemically imbalanced.”

voltak már nehéz helyzetben a csajok, így lehetettek elképzeléseink arról, hogy mi vár rájuk idén a szigorított szárnyban, de úgy tűnik, hogy nem igazán készítettem fel a lelkem az elmúlt egy év alatt, mert néhány jelenet majdnem megfeküdte a gyomromat... pedig próbálták jenji kohan-ék egy kicsit ellágyítani a nyitány élét -egyből azzal a szürreális kavalkáddal, ami suzanne képzeletéből elénk ugrott a tévé-képernyőre, előrevetítve a különböző karakterek sztori-szálait, de ezek az elvontságukban is igen szórakoztató jelenetek (lásd mondjuk a táncbetétet!) nem segítettek abban, hogy ne menjen fel bennem a pumpa attól, hogy már megint inkompetens és agresszív barmok őrzik a(z ismét narancsot hordó) hősnőinket, és a nyomukban külsérelmi jelek és undorító megaláztatások járnak... volt egy kis hézag a tavalyi finálé és az új helyre kerülés között, úgyhogy a szokásos flashback-et most nem kinn töltöttük valakinek a múltjában vájkálva, hanem megnéztük ezeket a perceket is... én a sorozatban legjobban a karakter-interakciókat szeretem, és ez a külön-zárkákban nem lesz egy könnyen megvalósítható feladat, de bízom az írógárdában, hogy a kötött körülmények ellenére változatos évadot kapunk, ahol megfelelő egyensúllyal pakolják majd a serpenyőkbe a drámát és a humort, és nem csak a nyomasztásra akarnak majd rámenni... (##07.27.)

„i hate this stupid fucking riot.”

idén híján voltunk a markáns gonoszoknak (kivéve persze piscatella-t), úgyhogy gondolom emiatt írtak minden kommandóst retardáltnak vagy frusztrálóan agresszívnek... de tényleg jólesően lehetett anyázni amiatt, ahogy bántak a csajokkal, miután rájuk rúgták az ajtót. viszont jó volt látni a különbségeket, hogy ki miként reagál erre az életveszélyes helyzetre, hogy ki az aki pánikolni kezd, és ki az, aki ellenáll (az évad egyik nagy eredménye volt, hogy szövetségessé tette a rasszistákat meg a latinókat). és persze ott voltak a külön frakciók, akik közül volt akiken lehetett nevetni (meth-head-ék hősiessége), és volt, akikért komolyan aggódni kellett (susan-nal egészen egy pulpfiction-i jelenetig jutottunk). a legszimbolikusabb jelenetnek azt mondanám, amikor az egyik vödörfejű minden indok nélkül nekiállt lerombolni a p emlékére emelt könyvoszlopot... de az egész epizódra elmondható, hogy nem csak az izgalom-szintje volt megfelelő, de szép összefoglalója volt az idei érzelmi utaknak. ...aztán elhaltak az üvöltözések, csak a csapat magja maradt az épületben, és... vége? tényleg idén is ily’ kétségek között kell hagyni minket...? bár az sosem baj, ha kattoghat az agyunk, hogy merre megyünk tovább a szétszedett csapattal... (#06.17.)

azt tudtuk a tavalyi évad-végből, hogy idén mást kapunk, mint eddig, várható volt, hogy a szűk időintervallumba szorított sűrített cselekmény új hangulati elemeket is magával hoz, de azért szerencsére markáns tónusváltás nem történt (kivéve amikor tökfeleslegesen kacérkodtak a horror-zsánerrel). és a szeretett karaktereink is megmaradtak, lehetett rájuk építkezni vicces, szép és drámai pillanatokat, erős érzelmeket. minden fájdalma ellenére annak is örültem, hogy pussay szelleme végig ott lebegett az évad felett, nem léptünk olyan könnyen túl az elvesztésén. és úgy tűnik, hogy ezen a kemény három napon sem fogunk könnyen túllépni... fura is lett volna, ha egy ilyen intenzív évad után visszatérnek a megszokott hétköznapok az apró/cseprő problémákkal, úgy érzem, hogy jövőre a súlyos események lecsengetésével leszünk elfoglalva -különböző helyeken, mert galád módon szétkapták a kiscsapatot, ezzel is növelve a drámai befejezést... szóval jól jöttek ki jenji kohan-ék a nagy megújulós tervből (khmm, nem úgy mint annak idején a weeds-nél, ahol megsínylette a sorozat a nagy változásokat, de hé, egy jó alkotó tanul a korábbi hibáiból!), és még mindig büszkén mondhatják magukról, hogy a sorozat-paletta egyik legerősebb darabját rakják elénk évről-évre.

„i lost my humanity in the dirt here for a while ut it’s slowly coming back.”

vajon megkérdezték jenji kohan-ék damon lindelof-éktól, hogy szabad-e egy tetkó történetét elmesélni egy flashback-ben...? (popkultúra hiányban szenvedőknek: minden idők leggyengébb lost epizódja egy tetkó körül forgott) néha emlékeztetni kell minket arra, hogy egy női börtönös sorozatba is lehet működő szerelmi szálat írni, így itt volt az ideje, hogy ne csak a civakodó és/vagy incselkedő piper-alex párost lássuk, hanem azt is, amelyik feltétlenül nélkül szereti egymást -és ezzel arra is sikerült emlékeztetni, hogy miért taylor schilling a sorozat főszereplője, mert most is gyönyörűen adta elő a szerelmére rádöbbenő nőt (és most először sikerült elérni azt is, hogy ne utálattal nézzünk az anyukájára -oké, larry még mindig egy balfasz, de ez már nem fog változni, egyébként is, örüljünk, hogy jason biggs-et sikerült visszacsábítani a balhés szakítás után...) de lorna és nicky kapcsolata is nagyon szép, főleg az, hogy a bongyorhaj megtalálja magában az igaz embert, és le tudott mondani a szerelméről, hogy az a születendő gyermeke apjával lehessen... végkifejlete felé közeledik a lázadás, sajnos a sok csűrés/csavarás miatt nincsenek szép kilátásaik a csajoknak... (linda leleplezését elég csúnyán intézte boo, de a sok szarért azért megérdemelte (a beszerzési osztály nevében is) ezt a jelképes kövezést.) (#06.17.)

„i hate this place! i wanna go to the better place. please, let me in! let me in! i’ll be good, i promise.”

szívszorító látni, hogy hogyan omlanak össze a börtönlakók, lépésről lépésre, de egyre gyorsuló tempóban... susan a gyógyszere nélkül már nem csak a fejét üti, de a plafont is lebontja, hogy eljuthasson p-hez a mennybe; lorna önjelölt gyógyszerészsége emberéleteket is veszélyeztethet már; a latino lányok az ébren-maradás legdurvább formáját választva felszívva fogyasztják a tiszta koffeint; heck, még freida bunkerében is robbanásig nő a feszültség, ahogy mindenki kiabálva vágja a másik fejéhez a sérelmeket... ezek mellett teljesen ésszerűnek tűnik mendoza terve az őrök begyűjtésére és kimenekítésére, hisz’ tudjuk, hogy miért kockáztat mindent (ehhez képest fura rendezői döntés volt pozitív hangulatú montázzsal bemutatni mindezt). meg is erősítettek minket a morális dilemma helyességénél, hogy kiléptünk a börtön rácsain túlra, és megnézhettük a kórházban lévő fiút. sőt, a mai flashback-et ügyesen helyettesítették egy kis kitekintéssel a bent lévők gyermekeire. (az udvaron sátorozók rájöttek végre, hogy azért esőben nem olyan mókás a csendes elvonulásuk?) (#06.17.)

„this is the thing about female prisoners. men understand violence. they respect it. they’re dogs. if you beat them, they obey you. not women.”

no, látjátok, nem kell itt kacérkodni a horror-zsánerrel, elég face-to-face elénk-rakni a gonoszt, ahogy a hatalmával és fizikai erejével visszaélve teszi a dolgát, és hatással lesz ránk -mert ki akarjuk nyírni majd a kibaszott szemétládát... és nem, nem érdekel, hogy milyen sérelmek érték őt a múltban a szexuális preferenciái miatt, vagy hogy miként alakult ki benne ez az agresszió (egyébként egy perce ment a rész, és már tudtam, hogy piscatella flashback-et kapunk ma) -nem érdekel, mert bántja az én szeretet csajaimat, és ezért nem jár köszönet... és nagy dolog, hogy laurel prepon nem csak megkötözve ülte végig az epizódot, hanem beállt a kamera mögé is, és úgy rakta össze az egész szertár-jelenetet, hogy fokozatosan ment fel bennem a pumpa, jó értelemben... ezért nem bántanám nagyon a lent füvező csipetcsapatot, hogy csak az utolsó pillanatban eszméltek -meg azért sem, mert a végén jól használták a felépített csapdákat... no de ne zárjuk magunkat egy szűk térbe, nézzünk körül, hogy mi történt még a börtönben -susan őrülete kapott egy nagyobb szeletet, erősen aggódom érte és a barátnője egészségéért is; a meth-head-ek szokás szerint egy hülyeséget üldöztek, fárasztóan; a tárgyalóban meg, ahogy elvárható volt, felizzott a (szexuális) feszültség a felek között... (#06.16.)

„bogeyman is a demon. this is only a man. he can be hurt.”

oh, ha már véget ért idén az americans, kellett valami, ami a csodás orosz nyelvvel kényezteti a fülem -de egyébként sem ártott, hogy láthattuk a hamvas red-et, ahogy megküzd a brezsnyevista szovjet mindennapokkal, ahogy kiszabadul lenin árnyékából, és maga mögött hagyja mind a gyári munkás életét, mind a farmer-gyártó kisiparosi lázadását... nem is baj, hogy tetszett a flash, mert a jelennel komoly bajaim voltak... szóval oké, értem hogy egy kicsit fel akarták dobni az írószobában a szokásos hangulatot egy kis horror-beütéssel, illetve dehogy értem -miért...? semmi szükség az ilyen gimmick-ekre a show-ban, még ha ügyesen is játszottak rá a toposzokra, spooky módon rejtegették a háttérben piscatella-t, közben meg geg-ként jöttek elő mondjuk a para-ikrek a ragyogásból (played by flaritza), de végtelenül ki tudod idegelni ez az egysíkú ötlet. persze ehhez tudni kell rólam, hogy nem vagyok a nagy barátja a horroroknak... eközben a tárgyalásos szállal meg jól megakadtunk, beástuk magunkat a lövészárkokba, és ezen az sem fog segíteni, hogy kiszedték a budiból caputo-t, hisz’ tudjuk a bonyolult múltjukat figueroa-val... (#06.16.)

„hairless chewbacca is coming.”

azért el kellett telnie jópár résznek, mire előszedtük daya-t a fegyverhasználatért... de el kell ismernem, hogy nagyon szépen összefűzték az egészet, kezdve judy king elszólásával, a megrekedő tárgyalásokkal (ó az én imádott ms.figueroa-mat pont jókor hozták vissza), és a mindig bonyolult anya/lánya kapcsolatokkal... valahogy elsikkadtam afelett, hogy a kintiek nem tudták ezeket a kulcs-momentumokat, így az sem realizáltam, hogy ez megváltoztathat mindent, az emberek hozzáállását, az esetleges pozitív végkifejletet... és az új helyzet új lelki problémákat is szült, mert el kell dönteniük a csajoknak, hogy feláldoznak-e egyvalakit a többség érdekében -klasszikus dilemma ez (a the100 idei évadát is szinte teljesen erre építették). talán az volt a legmeglepőbb, hogy ilyen hamar eldöntötték a kérdést, és hezitálás nélkül meghozzák az áldozatot... bár ennek azért nincs jelentősége, mert daya hozza meg a saját sorsával kapcsolatban a végső döntést -életében talán először, mint ahogy erre a flashback is rávilágított (hol találják a castingosok ezeket a megszólalásig hasonlító ifjakat, de tényleg? update: úgy könnyű, ha egy színésznőnek van egy épp’ jó korban lévő lánya)... egyre inkább megy le a nap a börtön felett, dogett komolyan összeakaszkodott a meth-head-ekkel, susan játékainak sírás lett a vége, és most már nem vicces a speed-től pörgő red sem (oké, a home alone-t játszó blanca még az)... (#06.16.)

„you’re, like, the basquiat to my warhol.”

(ez nem ér! alig vártam már az epizódot, hogy szőrös muffokat csodálhassak, erre egyet sem mutattak -no mindegy, legalább boo nyalhatott egy egészségeset...) igenis ki lehet alakítani a béke szigetét magunk körül, ha akarjuk. jó látni, hogy a csajokat is elkezdte zavarni a higiéniás káosz, úgyhogy takarítanak és tisztálkodnak egy kicsit. de amit még jobb látni, az az, hogy félre tudják rakni a kintről hozott csomagjaikat, és össze tudnak vegyülni egy csapattá a rasszisták és a latinók, egymás mellett tud imádkozni egy muszlim és egy keresztény, és képesek egyesülni egy csodálatos installációban, hogy elbúcsúzzanak p-től. és ez az emelkedett hangulat mindenkit a művészet felé sodort, készülnek a falfirkák és a nyakláncok, haiku-k szállnak a levegőben és csinosodnak az arcok is. litchfield végre egy csodás élhető helynek tűnik. részben... mert bármilyen festékkel is feded el, a szerelmi bánat és a gyász csúnya foltokat hagynak... de megint ügyesen csempészték a zen-hangulat alá a drámát suzanne-nal és morello-val -és persze az utolsó percekkel, mert nem bírták ki az írószoba trolljai, hogy ne tegyék tönkre a végére a törékeny békét... (a külön-termi chill nem tűnt ki a többi hely békéjéhez képest, hacsak azzal nem, hogy norma is nyomta a cigit meg a sört...) (#06.15.)