soroló

„this is life. and this is death, brother.”

ennyi viharos évtized után a vértől vöröslő és arany hajszálaktól csillogó kardok látványa már önmagában nem kielégítő (még ha a vadállatias énünk üdvözli is a földön heverő karokat és a messzire szálló fejeket) -úgyhogy a készítői boszorkány-konyhában ki kellett főzni valami mást, elemelni kicsit a harc mezejéről a nézőt. először úgy tűnt, hogy az üdvözítő út ehhez az lesz, hogy rendszeresen fókuszt váltunk, mindig megtörve a csatát az azt megelőző felkészüléssel, romantikus csókokkal, ölelésekkel, testvéri viszályokkal. a következő rétegben már fura elemeléseket kaptunk, amik ugyan kilógnának egy történelmi sorozat szövetéből, de itt a vikingeknél nem ez volt az első eset, hogy látomásokkal gazdagodott a hangulat (igaz, talán csontváz-harcosok eddig nem súlyosbították a látványt)... mindezek a drámaiságot hivatottak mélyíteni, mert egy ilyen erőteljes érzelmek mentén felálló seregeknél el is várható, hogy bizonyos párosok egymásra találjanak a káoszban, ahogy azt is, hogy legyenek, akik valhalla dicső mezejére távoznak a végefőcím előtt (olyanok is, akik régebb óta járják velünk a kalandos utat midgar-on, de akár olyanok is, akiknek csak halványan sodort szálak jutottak a sorozatban). először nem örültem neki, hogy újabb törésként izlandra is kitekintettünk, de aztán a gondolatiságban szépen összefonódott a két történet: mert a vikingeknek meg kell tanulniuk anélkül élni (és fennmaradni), hogy folyton ki akarnák irtani egymást. (##01.25.)

(félévad-nem-értékelő: nem tudni még, hogy mikor tér vissza a sorozat, ilyenkor szoktam pár sort írni, de most igazából sok újdonságot nem tudok mondani, néha döcögve, néha szétszakadozva, néha egy mocsárban lelassulva, de haladunk előre ezen a testvér-gyilkos vidéken -ragnar biztos, hogy bánatosan tombol odaát, ha lenéz a gyermekeire...)

„we’ll win, but we need to wait for the right moment -or create it, together.”

érdekes ez, amikor egy sorozat-epizód le tudja képezni a sorozathoz való viszonyunkat. mert úgy érezni, hogy a karakterek túl vannak a reménytelenségen, a legsötétebb mélyponton, és végre elkezdték keresni magukban az erőt, aminek a segítségével győzhetnek -együtt. és a néző is a rész végére azt érezhette, hogy végre tartunk valamerre, nem csak a reménytelen egyhelyben topogás miatt kell morognia hétről-hétre. mert ha ezzel a reményvesztéssel akarták bemutatni a sokkot, a gyász-időszakot, akkor be kell látni, hogy kurdarcot vallottak. de lehet, hogy csak az volt a baj, hogy végletesen beleszerelmesedtek negan-be, és minden energiájukat arra fordították, hogy minél tökösebb szövegeket adjanak a szájába -jó sokat... csak az a baj, hogy ugyanazokat a köröket jártuk vele újra-és-újra, mintha azt hitték volna az írószobában, hogy elsőre nem értették meg a nézők, hogy ő egy alávaló mocsokláda, aki csupán a terror eszközével tud uralkodni. pedig de, megértettük... talán lehetett volna máshogy is érzékeltetni, hogy mennyire veszélyesek a saviour-ök -mondjuk rendesen megmutatni, hogy mennyien is vannak... bár igazából már enélkül is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy rick-ék magukban nem lesznek elegendőek a legyőzésükhöz, hogy komoly környék-béli összefogásra lesz szükség. szegény szereplőinknek ehhez kellett egy teljes félévad, hogy rádöbbenjenek arra, hogy egyedül, egyetlen magányos tölténnyel semmire sem mennek... viszont azt elismerem, hogy a végén a felismerés tényleg hatásosra sikerült, bár ehhez megint kellett bear mccreary dallam-vezetése is... (azt mondjuk nem gondoltam volna pár évvel ezelőtt, hogy egy epizód legérzelmesebb jelenetét a pap fogja szállítani, mert nagyon-nagyon utáltam akkoriban, amikor csatlakozott a csapathoz -ezért mindenképp dicséret jár az íróknak, hogy sikerült őt így felfejleszteni.) ...szóval remény... minden csalódás-keltő félévad közben azon szokott járni az agyam, hogy hagyni kéne a fenébe a mozgóképes változatot, és inkább szintre kéne hozni magam a képregénnyel, mert az több pozitív élményt tudna adni ennél -de aztán mire végképp elhatároznám magam, mindig jönnek egy ilyen résszel, ami kicsit visszaadja a hitemet, így nem tudok elszakadni a tévétől sosem... ($$12.12.)

„only victory or death!”

hát eljött az, amire tíz rész óta várunk -összecsapott a két testvér. és ez szinte pont olyan intenzitással és drámával járt együtt, mint amire számítottunk. szinte, mert nem adatott meg nekünk nézőknek (sem) a kielégülés, hiába hangoztatta mind a két fél, hogy ezt a csatateret csak egyikük hagyhatja el élve. sőt, én meg voltam győződve arról, hogy ezt a csatateret nem sokan hagyják el élve... mert az egész jelenet felépítése ezt sugallta, ahogy a közeli véres összecsapásokat kilassítások törték meg egy-egy főszereplőről, ahogy láttuk a jós fájdalmas üvöltéseit, ahogy a frank túlerő egyre több kritikus sebet ejtett... bár idén többször elégedetlen voltam michael hirst-tel, azért simán kinéztem volna belőle, hogy elküldi a valhalla-ba a karakterek többségét, majd az új generációval folytatja a show-t -és lehet, hogy jósnak kéne mennem, mert részben megvalósultak a vízióim... érdekes volt így az epizód szerkezete, hogy az első felében kaptuk meg a félévadot lezáró nagy csatát, majd a második húsz percben már a következő szakaszt készítettük elő. és igazság szerint felvillanyozott az, hogy ilyen mértékű szakáll-növesztő időt ugrottunk, mert fel lehet majd frissíteni a show-t új kihívásokkal és konfliktusokkal. egyedül csak attól félek, hogy az új generáció nem tud majd olyan közel kerülni a szívemhez mint a régi -bár nem ebből a pár percből kéne ítélnem, amennyire most megismerhettük a srácokat... ($$04.23.)

könnyen kiolvasható volt a részek után leírt soraimból, hogy voltak problémáim ezzel a félévaddal, nem is kevés... széteső volt a sok külön futó szál miatt, a kattegat-i események nagyon nem akartak működni, kicsit egyhelyben is topogtunk (talán nem kellett volna felhizlalni az évadot a duplájára...?), ugyanakkor sosem csak kötelességből ültem le elé szombat esténként, mert annyi szufla végig maradt benne, hogy érdekeljen a karakterek sorsa. és az az igazság, hogy michael hirst gonosz ember -mert elérte azt, hogy ne a szájhúzásra koncentráljak itt a tizedik rész után, hanem reménykedve tekintsek a jövőbe, mert ezzel az időugrással talán ki lehet küszöbölni a hibákat, és egy erősebb, egységesebb tíz részt kaphatunk. az istenek legyenek kegyesek hozzánk ebben!

„i’d say we hit bottom. but i had a great fight. everyone’s alive. we’re together.”

furcsa volt ez így, hogy kettévágták a küzdelmet, míg jay-t az előző epizódban láttuk meggyőzően győzni, addig ryan a mai epizód elejére jutott -szintén egy gyors győzelemmel. bár lehet, hogy akartak adni valami kis bunyót a fináléban is, mert azon kívül csak a magánéleti zűr ment, extra formában, mert ugye ez a félévad-finálé, itt kell még jobban megnyomni a drámát... úgyhogy szegény srácok egy pillanatig sem élvezhették ki a sikeres estét, mert csak úgy ömlött a képükbe a sok negatív élmény. volt itt öngyilkosság és eutanázia, túladagolás és könnyes búcsú, de olyan töménységben, hogy egyre jobban fulladoztam tőle... egész sokat foglalkoztunk nate-tel is, akitől az egész epizódban vártam a commingout-ot, de csak nem jött el, viszont megint tudott rideg fasz lenni, most épp az anyjával -mondjuk azt valljuk be, hogy ő legalább megérdemelte, hogy valaki keményebb legyen vele. de a végén az alvey-val való beszélgetés is arra utal, hogy talán találtak a srácnak egy új utat az írószobában... ha végiggondolom, csak egyetlen helyen hatott igazán a dráma -amikor ryan megtette, amit az édesapja kért, mert nagyon okos volt a rendezői munka, a közelivel és a csönddel. ($$04.11.)

az egész (fél)évben azon panaszkodtam, hogy mennyire túlzásba vitték a drámát, úgyhogy nem hiszem, hogy másra számítottatok, minthogy most is erről fogok írni. mert még valahol meg is érteném, hogy nem érzik elégnek az írószobában, hogy tényleg csak a harccal foglalkozzanak, csupán az edzőteremben töltsük minden időnket, felkészüléssel a következő bunyóra, de az nem megoldás, hogy átessünk a túloldalra, és minden szereplőt csak nyomjunk egyre lefele a szarba, mert ha kiölünk minden szórakozást a sorozatból, akkor minek akarna visszatérni a néző -mert azért annyira meg nem mélyek a karakterek, hogy igazán (le)építeni lehessen őket. jelenleg bizonyos hangulati elemei és jay még a sorozat mellett tartanak, de ezek nem tudom, hogy meddig lesznek elegendőek...

„this is how s.h.i.e.l.d. works. you make a plan, plan turns to rubbish, we make a new plan. oh, just to be crystal clear, this is the part where the plan turns to rubbish.”

kezdhetem azzal, hogy ’ejj, megint milyen pörgés volt itt’, de inkább az volt a feltűnőbb, hogy milyen vicces volt az epizód -telenyomták popkult utalásokkal (tatooine, power rangers), meg felröhögős egysorosokkal, és ez sokat segített az élvezetében. pedig történtek itt drámai dolgok is. például, hogy simmons-nak most együtt kell élnie azzal a tudattal, hogy bár lash megmentette őt, aztán viszont kinyírt egy csomó inhumánt. vagy nézzük az egész idegen-bolygós szálat, ahol kiderült, hogy szegény will-en már nincs mit megmenteni, hogy az egykor virágzó bolygó belviszály miatt pusztult el, és hogy milyen kemény döntéseket kellett hozniuk fitz-nek és coulson-nak. és hogy milyen véget szántak ward-nak az írók -mert amikor elkezdett monologizálni, már akkor sejthető volt, hogy búcsúzunk a karakterétől -mert aki arról értekezik, hogy mennyire megváltozott, hogy magasabb céljai vannak, annak nem sok szokott hátralenni. az a szerencséje a színésznek, hogy ragaszkodnak hozzá az írók... jó kis félévad-finálé volt ez, az idén megszokott pörgéssel, amit az utolsó percekre még fel tudtak fokozni, amikor végre bear kiengedhette a fortissiomo-t az összes hangszerből... ($12.10.)

biztos vagyok benne, hogy az elmúlt tíz epizód után minden értékelőben leírtam a ’pörgés’ szót... mert ez az igazság, nem álltunk le egyetlen percre sem, baromi jó volt a tempója eddig az évadnak, és ez dobott az élvezeti faktoron is -mert ja, idén ősszel ez volt a legszórakoztatóbb heti sorozatom, a drámai pillanatok ellenére is végig ott volt benne a fun faktor, ami ráadásul okosan is volt összetéve, nagyon szépen összeértek a szálak a végére. nem hiszem, hogy kéne ennél több ajánló-levél, pokoli szórakoztató képregény-adaptáció, mire vársz még, irány bepróbálni!

„what kind of man do you want to be?”

olyan régen emlegettem már a lost-ot a sorozat kapcsán, hát itt volt az ideje, mert a kezdés elég lost-os lett ahhoz, hogy szóvátegyem... az első pillanattól lehetett érezni, hogy a kissrác hook lesz, de nem is baj, hogy a kedvenc kalózunk eredet-történetet kapott, amiből kiderült, hogy a szokásos ’szülői probléma’ áll a tettei hátterében (daddy issue, jelen esetben). így megértettük, hogy min kell túllépnie ahhoz, hogy hős válhasson belőle. mert megint itt tartunk, boncolgatjuk a ’hős’-ség kérdését, aminek egy fontos kitétele, hogy úgy kell döntened, hogy hős leszel. és így ismét forgattunk egyet a rulett-keréken, mert emma kifehéredett, killian is a jó oldalt választotta (a szerelmet a bosszú helyett), kellett hát valaki, aki visszaesik, akit újra lehet utálni -így rumple lett az, aki nem bírja ki, hogy ne legyen hatalom a kezében és a sötétség a szívében. és ez a karakter-ide-oda-forgatás kezd kicsit fárasztó lenni, főleg így, hogy nem állnak szilárd alapokon ezek a változások, csak az írók kénye-kedve szerint megy a dolog (arról már nem is beszélve, hogy belle már megint éppen szerelmes...). plusz rumple mesterkedésével annulálták hook önfeláldozását, és ez kicsit levesz az egyébként érzelmileg működő jelenet értékéből. (u.i.: több zelena poént minden részbe!) ($12.08.)

kicsit tartottam ettől a félévadtól, mert nem tudtam, hogy mennyire fog működni emma gonoszosítása, hogy jennifer morrison megbírkózik-e a szokatlan feladatával, de egész jól működgetett az új dark one szála, a szöszi is meglepően meggyőző volt, bár segítettek neki az írók, hogy láthattuk a különböző fázisait az átváltozásának, és igazság szerint nem is kellett annyira gonosznak lennie, inkább csak megkérdőjelezhető döntéseket kellet hoznia -a szerelem érdekében. az évad másik főszála viszont csalódás volt, mert nem használták ki kellően a camelot-ban rejlő lehetősségeket, csak néha bedobták, hogy arthur gonosz, aztán az utolsó részre teljesen el is felejtkeztek erről az irányról (szegény merida-val még mostohábban bántak)... a jövőtől kevésbé félek most, az alvilág túl magas labda, hogy ne használják ki kellőképpen -remélem jönnek az éneklő múzsák is a herkules-ből...

„dolor hic tibi proderit olim.”

szegény jessie, két ilyen retardált gyereket világra hozni... mert még azt sem tudták elérni a kisebbikkel, hogy megsajnáljuk szegényt, amiért csak rettegni tud meg bután nézni, a nagyobbikkal szerintem meg direkt tesztelnek minket, hogy melyik lesz az a pont, amikor annyira felhúznak a srác hülyeségeivel, hogy elküldjük őket a picsába... bár már megszoktuk, hogy ezeknél az íróknál türelem kell, főleg, amikor ilyen idióta kezdést prezentálnak, mint a mostani, ahol biztos, hogy elégedetten vágták hátba magukat, hogy milyen szép metaforát találtak a hangya-invázióval, pedig, ugye... vagy ott volt a pince-jelenet peace-morgan-nel és a mulya-csapattal, ahol nem az általuk elvárt feszültség húzza fel a nézőt, hanem... ugyanakkor az még mindig tud működni, amikor megindul ez a rengeteg rothadó ámde járkáló test, úgyhogy a siege-nek voltak pillanatai, amik élvezetesek voltak, aztán az emberek bemenekültek a házakba, és minden megint sokkal kevésbé volt érdekes, mint kellett volna... és ha félévad-záró, akkor halálnak is kellett lennie, nehogy a fogadó-irodák rosszul járjanak... ($11.30.)

szerintem ti is tudjátok már, hogy mit fogok ide írni -pontosan azt, amit minden fél- és évad végnél le kell írnom: hogy baromira nem képesek 8-16 részt egyenletes színvonalon megírni. a nyitó-trilógia nagyszerű volt, tényleg megtöltötték azzal a feszültséggel, amit elvárunk a sorozattól, aztán megint elég csúnyán leeresztettek, jöttek a töltelék-szenvedések, és a szétdobált csapat-tagokra szánt idő-töredékek. nem térhetnénk vissza a hat részes szezonokhoz...?

„as much as i pretend i hate it, the detestable thing i want is power, and power means politics.”

valahogy történelmibb lett a szivarfüsttől nehéz levegőjű szoba, hogy grant elnök úr is ott ült a tárgyaló felek között. az viszont már egy sokkal gyarlóbb emberi vonás, hogy rajta és bohannon-on kívül mindenki az asztal körül csak egyetlen dolgot nézett -a saját érdekeit, egészen pontosan a saját erszényét... a végén szerencsére a nagy alkudozásban győzött az eszme, erős (ámde nemtelen?) küzdelem alakulhat ki a végére. most már biztos vagyok benne, hogy a két vasút találkozásával fogjuk zárni a sorozatot (nagyon helyesen). persze addig még lesznek kitérők, mert a svéd gyilkosan csepegtetett szavai nem okoztak igazi sérüléseket, így neki magának kell kezébe vennie a fegyvert, hogy igazán bántani tudja az örök ellenfelét. eközben ava-nak is kezébe kellett vennie a fegyvert, aminek nem örülök, mert szegényt megállás nélkül ilyen szituációkba kergetik az írók. tudom, hogy a nőknek kemény volt a vadnyugaton, blablabla, de egy kis megnyugvást igazán kaphatna már a hányattatások közepette... ($09.01.)

elég hülye szokása az amc-nek ez az utolsó évad kettészedés, mert hét rész édeskevés ahhoz, hogy igazán belelendüljünk. ráadásul gonosz cliffhanger-rel kell most várnunk a jövő évet, és ettől nyílik ki igazán a bicska a kézben. az eddig lement részekről kevés újdonságot tudnék mondani, hozta az elvárt színvonalat és hangulatot, még annak ellenére is, hogy mertek változtatni a készítők ilyen kevéssel a vége előtt, de bejött a hazárdírozásuk, mert nem vált hátrányára a sorozatnak, hogy egy rakás új karakterrel gazdagodott -kicsit az eddigiek kárára.

„being good doesn’t mean good things will happen.”

az elején még nyűglődtem egy kicsit, valószínűleg az átvezető jellege miatt indult be nehezen. de aztán megint kiderült, hogy minden mese egy szomorú szerelmi történet igazából... evil-t és robin-t megint szétválasztották, de most csak egy pillanatra sötétült el őgonoszsága tekintete, van előtte cél, ami a fény oldalán tartja (de lehet, hogy a felesek is segítenek...). rumple-ék története talán még drámaiabb, belle elárulva érzi magát (jogosan), és most az egyszer megkeményíti magát, és nem a szívére hallgat. szívszorító. a flash-sel nem csak ezt a szálat húzták alá, hanem szépen megágyaztak az évad második felének is, egész felcsigáztak, hogy mennyi gonoszt kapunk majd, igazi girlpowert. és végül rákanyarodunk arra a kérdésre, ami régóta ott motoszkál a sorozatban? jár-e happyend a negatív karaktereknek, vagy csak a keserű elbukásban lehet részünk mindörökké? (++12.19.)

jól kitalálták tavaly ezt a kettévágott formulát, most is ez az egyik ok, hogy nagyon működött ez a tizenkét rész. sallangmentesen haladhattunk, még a flashback-ek is egy irányba mutattak, mindent alárendeltek a fagyos főszálnak. továbbra sem láttam az inkriminált rajzfilmet (bár furcsálva olvastam, hogy mennyi mindent vettek át szó szerint), de itt (is?) jól működött a történet, ami köré felfűződött minden. és a karakterek is jók voltak, szerethetőek, egy kicsit más típusú gonosszal (mély hódolatom elizabeth mitchell-nek!). lehet, hogy nem is baj, hogy a disney kereszt-promónak kezdte használni a show-t...?

„you’re exactly where you’re supposed to be. this is your destiny.”

ha már három hónap szünetre mennek (ehh), valami nagy durranással kellett befejezni a félévet, hogy a nézők kellő módon rágják a kefét. nem mondhatjuk, hogy nem sikerült... mert a vége igazán epic lett, és ebben nagy szerepe volt bear mccreary-nek is (khmm, hol van már a score...?), de a sztorit is jól felfokozták, plusz a rendezés is feljebb emelte a nagyjelenetet. de előtte sem volt gond a résszel, tévés keretekhez mérten pofás légi akciót kaptunk az elején; bebizonyosodott, hogy miért éri meg minőségi színészeket szerződtetni a szerepekre (kyle maclahlan erősen hozta a drámát és az őrületet egyaránt); és nem fukarkodtak a meglepetésekkel sem (két ember is egész váratlanul kapott golyót a testébe). egyre képregényesebb lesz az egész, és ezzel csak nyerhetünk mi nézők is. (++12.12.)

beigazolódik az abc hozzáállása, mely szerint ketté kell szedni a sorozatai évadait, mert így feszesebbé lehet tenni őket, nem esnek a túlhúzás hibájába. a shield-nek is jól áll, hogy hanyagolhatják a heti-ügyeket, minden mellékszál, sőt minden főszál egy irányba tud mutatni, egységesebb történetet képez, és csak akkor kell megállniuk a veszett nagy pörgésben, amikor ők akarnak egy kis karakter-momentumot csempészni bele. szóval jó fele fordultunk a busszal, és ha tényleg igaz, hogy a mostani történések vezetik fel a 2018-as inhumans-filmet, akkor őrültebbek, mint gondoltam...

„i don’t cry anymore.”

nem szeretem, amikor az írók kizárólag a sokk-hatás vagy az izgalom-növelés érdekében dobnak be valamit, nem pedig azért, mert láthatóan céljuk van vele. mert hogy carl-ék idióta módon feltörték a templom ajtaját annak a szerencsétlennek, nem szolgált más célt, minthogy nézhessük megint kicsit michonne-t kardozni. a rész végi halál meg… -néztem a képernyőre, meredt szemmel, és azt mondogattam, hogy ’ennek semmi értelme’. mert tudom, hogy ez lelkileg megint megedzi majd a karaktereket, és tényleg szomorú volt, ahogy daryl kihozta a testet, de magában az esemény bekövetkezésében semmi logika nem volt, szaglik az egész attól a szándéktól, hogy írni kell egy olyan fordulatot, amiről majd beszélnek az emberek februárig... (a rendezői döntéseket is felemásnak éreztem, az elején tetszett, hogy sok közelit használt, amitől kicsit képregényes lett a kép, aztán a folyosó-jelenetben meg csak döntött kamerákat rakott fel, azoktól meg kiütést kapok...) (++12.01.)

egész járható csapást találtunk idén. megmaradt a tavaly is többé/kevésbé működő széttagoltság, bátran hanyagolnak karaktereket több hétig, hogy mindenkire jusson idő. és ezt ebben a nyolc részben úgy sikerült abszolválni, hogy egy rész sem süllyedt érdektelenségbe, és ezzel már fölénőtt az eddigi (fél)évadok többségének. az az érdekes, hogy nem kaptunk semmi fogódzkodót a jövőre nézve, úgyhogy tiszta lappal várjuk a következő felet (annak ellenére, hogy pont a szemi-fináléval voltak gondjaim írás-ügyileg).

„last i was here, i was claire randall, then claire beauchamp, then claire fraser. the question was... who did i want to be?”

eddig nem láthattuk mr.randall-t az eltűnés után, csak flashback-ben, próbáltunk nem gondolni arra, hogy mit érezhet, de most szembesítettek minket ezzel a szomorú tudattal. és nem véletlen, hogy frank most került elő a szépia-szín háttérből, mert jó félévadzáró módjára visszatértünk a kör elejére, illetve a körbe, oda, ahol minden esemény origója található. és a majdnem-találkozás nagyon erősre sikeredett, nem meglepő módon bear mccreary-nek köszönhetően nagy százalékban, csak sodort magával és örvénylett körülöttünk az a csodás muzsika, maximálissá fokozva az érzelmi töltetett. nem gondoltam volna az írókról, hogy ennyire gonoszak, minden finom romantikus jelenetre valami váratlan, valami kegyetlen reflektált, minden alkalommal kirángatva minket a lányregények kényelmes világából. talán túl direkt volt, hogy késelés tudományának elsajátítása után egyből használni is kellett azt, hogy az egyik randall-lal való találkozás ígérete után egyből a másikkal jött a konfliktus, de belefér. az is, hogy két majdnem-erőszakon is túl lehet esni néhány óra leforgása alatt... (++09.30.)

soha nem gondoltam volna, hogy minden idők egyik legtöbb keserűséget árasztó sorozatának készítője egy női regény feldolgozására adja a fejét. a bsg miatt bíztam ron moore-ban, ugyanakkor riadtan tekintettem a lejátszás-gombra, mert semmi kedvem nem volt egy habosbabos álomvilághoz. és milyen szerencse, hogy a bizodalmam nagyobb volt, mint a bizalmatlanságom. az első pillanattól megfogott az a különleges hangulat, amit sikerült létrehozni, aminek elengedhetetlen kellékei a lenyűgöző táj, a magával ragadó hősnő, a történelmi hitelesség, és a zene. eljutottam oda, hogy ezt a sorozatot vártam a legjobban az elmúlt hetekben, mindig felvillanyozódtam a megnézése közben, és most már talán kezdem elhinni azt, hogy egy romantikus történet is lehet jó, ha kellően ízléses kezek ápolják. ezek után kell mondanom, hogy végtelenül letört vagyok, amiért hónapokat kell várni a folytatásra...?

„what exactly do you think fairy tales are? they are a reminder that our lives will get better if we just hold on to hope.”

a finálékra valahogy mindig kalandfilmesebbé változik a hangulat, és bár most az évad közepén vagyunk, de a szándék szerint, a kettéosztás miatt itt az egyik vég, mégha nem is lett happy. viszont sokkal epic-ebbre sikerült, mint amire számítottam, tele kalanddal, izgalommal és érzelemmel. sok apró visszaemlékezéssel színesítettek. és volt bátorságuk alapjaiban megrázni a mitológiát és az egész sorozatot. és most nem a halálra gondolok, mert az még visszavonhatónak tűnik, plusz, ha marad a szerkezet a későbbiekben, akkor a múltban bármikor ott lehet velünk a karakter. nem, hanem az egyik legfontosabb helyszín és aspektus (lásd: köztünk élő mesehősök) semmissé tételére célozgatok. mert ezzel most egy határozott pontot tettek ki a fejezet végére, valószínűleg felszabadítólag fog hatni rájuk, hogy lerázták az egyik köteléket. persze most abban az izgalmas szakaszban vagyunk, amikor nem tudhatjuk, hogy ténylegesen mi vár ránk, és ennél jobbat nem mondhatok egy (kvázi) fináléról. (+12.18.)

matróz, fogd erősen a köteleket, nagy hullámzás várható! jó ötletnek tartottam, hogy a neverland-i kalandnak szentelték az évad első felét, és részben be is váltotta a reményeket. kicsit bizonytalanul indultunk, volt néhány homlokráncoló döntés, karakter-ráncigálás, de a végén jól jöttek ki belőle, sikerült visszacsempészni egy kicsit az első évados mesés hangulatból. a fless-ek is jól működtek, (muszáj kiengednem magamból) többször is a lost-ot idézték. részemről is jó döntés volt, hogy félretettem néhány rész után, mikor a sok kábeles dráma között nem esett jól a mesevilág habcsók-íze, érdekes, hogy így egyben viszont nem okozott cukor-mérgezést, jóízűen habzsoltam be. ez tanulság lehet a későbbiekre, vagy akár más, aktuálisan nem működő sorozatokra is. hogy mindig boldogan üljön le sorozatozni az ember a végén...

„kill them all.”

állatok... ember embernek a farkasa, ezt eddig is tudtuk, vannak, akik képtelenek túllépni a saját árnyékukon, félretenni az egójukat, és mindent megtenni a közös túlélésért. nem értem azokat a birkákat, akik szó nélkül beállnak egy karizmatikus ember mögé, és még akkor is követik, amikor már mindenki tudja, hogy rossz az út. azt hiszem, végleg levadászták a cukiságot a sorozatból, legalábbis, ha a gyerekeken keresztül így tudják ábrázolni a hideg kegyetlenséget, akkor nem térhet vissza az ártatlanságuk. ...ahogy én az eddigi mondandómat közhelyekbe csomagoltam, úgy teremtettek a készítők háborús környezetet a szokásos moralizálások köré. mert ha van egy tankod, akkor annak el kell sülnie az utolsó felvonásban. bár én egy fél évvel korábban vártam, de most jött el az ideje, hogy egy újabb helyszínváltással vigyenek friss vért a sorozatba. (+12.03.)

érdekes volt ez a felosztás, ahogy jól elkülöníthető egységekre bontották ezt a nyolc részt, kellett egy bevezető, persze, aztán néhány roppant feszült epizódban mutatták be, hogy milyen az, amikor a vészterhes időkben még egy lapáttal rátesz a bajra a feszültség. aztán úgy gondolták, hogy ideje visszahozni a múlt év érthetetlenül életben hagyott gonoszát, ráadásul valami építkezés-félére is rászántak két egész epizódot, amiknek a végén megint ugyanott álltunk, van egy gonosz ember, aki semmit sem változott. így, főleg, hogy túl izgalmasra nem is sikerültek, időhúzásnak érezte az ember. hullámvölgyek mindig is voltak a sorozatban, még ezzel a felemás félévad-véggel is sikerült egy erősen értékelhető szintet elérni.

„all this time, running from walkers, you forget what people do, have always done.”

egy félresikerült családegyesítés... faltól falig akció volt a rész, végre lehetett nagyiparban lövöldözni, nem kellett attól tartani, hogy jönnek a z-k. jöttek azok máshol, szegény vadiúj karaktereket vegzálták már a belépőjüknél. hogy aztán az egyre szimpibb carl, a hős mentse őket. egyre több a lehetősség a kormányzóban, főleg, hogy már így kívülről és belülről is elcsúfították. csak nem repesve várjuk a februárt...? (**12.11.)

annyira kíváncsi lennék, hogy pusztán a showrunner-váltás volt a hatalmas minőségi ugrás feltétele... de az tuti, hogy az új seprű kitakarította az érdektelenséget, az unalmat, végre a szituációnak megfelelően kezeli a karaktereket, igazi mélységet kaptak. ugyanakkor a nyálkás, fröcsögős mocsokságokról sem felejtkezik el. naiv vagyok és bizakodó...

„classic sharon stone move. remember that movie, basic instinct?”

valahogy megszoktuk a liars-nél a kettősséget. hogy kissé kiszámítható, mégis vannak meglepő fordulatai. hogy a rejtély-faktor mellett kell, hogy valamennyire érdekeljen a magánélet, különben nem húzod sokáig. hogy néha okosan nyomoznak a lányok, máskor teljesen feleslegesen titkolóznak, buta döntéseket hoznak, távolról sem ismerik a logikát. hogy a suspense-elemekre mindig jut megfelelő számú nyálas-zenés jelenet. hogy bizonyos karakterek építése közben mások több részre köddé válnak. ...lehetne még sorolni valószínűleg napestig, sosem állítottam, hogy hibátlan sorozat lenne, de ez a tizenkét rész pont annyira elszórakoztatott, mint az előző 49, sőt, mióta az unokahúgom is nézi, már van kivel kibeszélnem az eseményeket, ez dobott rajta még egy kicsit. a (félévad) finálé hozta a megfelelő pörgést, némi leleplezést, és egy elgondolkoztató, mégis gyomron-vágó cliffhangert. lesz itt újabb nemulass a szép, körömlakkos lányaimnak. (**08.29.)

„glee literally means ’glee’.”

talán maguk a glee-készítők sem tudnának ilyen hibátlan glee-paródiával előállni. a kiszólások, oda-szurkálások mellett a dalok is ültek (annie szexi-karácsonyánál konkrétan végig tapsikoltam (khhh) ...örömömben!). a kötelező tanulság is a szívünkbe csusszant, és ezt örömmel nyugtáztuk. sőt, egész feldobottan azt kell mondanom, hogy (egy-két-há-és) shálálá... (**02.02.)

mivel teljes homály, hogy mikor tér vissza a sorozat, ezért gondoltam írok pár szót most is. nálam továbbra is tartja szintet, szívesen nézem, akkor is, ha csak jó egy rész, akkor meg pláne, ha zseniális, és ilyen is akadt már ebben az évadban is nem egyszer. szívesen elnézném még akármeddig, de ez a nagy kuss a csatorna részéről igencsak nem jelez előre semmi jót... save community! mint látható, egyáltalán nem bántam meg a darát, még ha ezzel kicsit szét is vertem vele a blog egyensúlyát...

„chucky dolls”

mindenható ’a’ emeli a tétet, nagyban játszik, minden lány kap külön mission-t, olyat, amit akarnak is hősnőink, csak nem ilyen áron. tehát feszkó van, ahogy egy (fél)évadzáróba illik, sőt, próbálják növelni is a klasszikus ’bele-a-közepibe-aztán-visszafless’-klisével, több-kevesebb sikerrel. jó nagy gebasz-kupacot halmoztunk fel, a végén pattogtak a fejemben a kérdések, nehogy még csak meg találna fordulni a fejemben, hogy elhagyjam a sorozatot. ez egy jó zárás ismérve, nem...? (*10.14.)

rosewood-ban minden a régi... az az igazi szerelem, ha az ember látja a választottja hibáit, mégis kitart, nem...? szeretem a csajokat, a hangulatát, a rejtélyeken való agyalást. maximális guilty, finom kis pleasure. oké, néhány szállal átcsúszunk a szeretem / idegesít-tengely rossz oldalára, de aztán legyintek csak, és várom, hogy a következő jelenetben milyen körömlakk lesz a drágáimon. hamarosan találkozunk. z.