soroló

„ladies and gentlemen, it is without a doubt a good time to be in the superhero business.”

jééé, én olvastam ennek a képregénynek az első füzetét anno, aztán valamiért nem folytattam (az dereng, hogy a magyar rajongói fordításához jutottam csak hozzá, és akkoriban még nem éreztem olyan biztosnak az angolomat, mint manapság, hogy gond nélkül belevágtam volna a folytatásba) -de most itt a nagyszerű alkalom, hogy mozgóképen élvezhessem garth ennis újabb ódáját az erőszakhoz... tudom, hogy sokan megcsömörlöttek az elmúlt évtized szuperhős-dömpingjétől, amit mondjuk én nehezen értek, mert szerintem van annyira változatos a műfaj, hogy ki lehet belőle csipegetni azokat a gyöngyszemeket, amik működnek nekünk, de ti kétkedők, higgyetek nekem, hogy ez a sztori nem egy szokványos latexben ugrálós komolytalanság. óh, nem... jól ráéreztek a produceri székben ücsörgő seth rogen-ék, hogy most időszerű a sorozat, amikor már mindenki ismeri a szuperhősös sztorik alap-szabályait, így lehet igazán értékelni azt, ha valaki kiforgatja a zsáner kellékeit. ahol a különleges képességű csodalények megmentik a világot, ha nagyon muszáj, de alapvetően lelkileg romlottak, és nem áll távol tőlük a megaláztatás és az erőszak sem, rohadnak a csillogó felszín alatt. úgyhogy könnyű szurkolni a zavart átlagembernek és keménykedő partnerének, hogy egyesével vadássza le az összes mocsadékot az égről... jól össze volt rakva ez a pilot, a rendező dan trachterberg nevét szívesen látnám többször is a monitoromon, látszott az is, hogy nem spórolt az amazon a vizualitáson -és szerencsére abban is szabad kezet kaptak az alkotók, hogy maximálisan a felnőtt szórakozás irányába vigyék el a show-t (elsősorban a garth ennis-i vérgőzösséget sikerült megfelelően adaptálni)... (tényleg lehet olyat, hogy egy zeneszerző kölcsönvesz egy témát egy kollégája filmjéből? csak mert (a) the man from u.n.c.l.e. egyik dallama bukkant fel egyszer csak az epizódban...) (×07.26.)

„bitch, this isn’t the ’80s. you need to catch a dick.”

azt mondják az amerikai kritikusok, hogy a sorozat hitelesen ábrázolja a mai tinik életét -hát ha ez igaz, akkor én most nagyon megriadtam... mert oké, hogy a tizenévesekben mindig is ott volt rengeteg frusztráció és világfájdalom, és mindig is küzdöttek azzal az átmeneti korszakkal, amikor meg kell találnia mindenkinek az új formáját, amiben átléphet a felnőttkorba, de a mai fiatalokat annyi input éri, hogy sokkal radikálisabban reagálják le a problémáikat és a látszat-megoldásaikat. és ez nem csak egy öreg kecske kioktató mekegése, érezhető, hogy a mai világ erős kihívások elé állítja a tiniket, minden át van szexualizálva, minden héten új dizáner drogok mossák át a piacot, kevesebb a gátlás, több a dráma. de az sem egészséges, ha valaki azért önpusztít, mert nem akar érezni semmit, az összes gondolatot ki akarja űzni a fejéből... örülök annak, hogy egy tabló lett a sorozat, és nem egy karakterrel esik meg a sok borzalom, hogy a narrátor hősnőnk kicsit kívülálló ebben a forgatagban. igaz, mi nézők is kívülállók maradtunk nagyrészben ebben az első órában, nem hagyták a készítők, hogy a hibás döntésekkel megpakolt karaktereket már most közel engedjük magunkhoz. inkább csak egy perverz kukkolást engedtek meg nekünk ebbe az idegen közegbe, sodortattak minket a látványos romok között úgy, hogy még nem kristályosították ki a történet irányát egyértelműen... az angolok évekkel ezelőtt lezárták már a saját hiteles tini-sorozatukat, a skins-t, úgyhogy ideje volt amerikának is villantani valamit, és az hbo segítségével még egy bátor lépést is tehetek előre, hogy igazán a kendőzetlen valóságot spricceljék a tévé képernyőjére, tabuk nélkül. (a mondanivalót erős vizualitás húzta alá (főleg a drog-mámoros részeknél kezdett veszett pörgésbe a kamera), és mindenképp hangsúlyoznunk kell, hogy a csodásan kikevert színekért egy hazánkfia, rév marci operatőr arathatja le a babérokat.) (×06.17.)

„look, there’s always a million reasons not to do something, barry, but if you want it go for it.”

bill hader-t természetesen a saturday night live-ból ismerem, mint a legtöbben a tévénézők közül, és nagyon bírom, amikor paródiákba, impressziókba kezd, mert zseniálisan le tudja venni a színész-társai hanghordozását. és most itt van a saját sorozatában, ahol íróként és rendezőként is kivette a részét a kreatív munkából, és meglepő módon a szokásos vigyoriságát egy faarcra cserélte. és nem is áll neki rosszul ez az új szerep... ez az első fél óra tényleg csak az alapokat adta el nekünk, azt a minimál-szinopszist, amivel az hbo-nak is pitch-elhették a show-t, azaz hogy milyen szórakoztató azt nézni, hogy egy ptsd-ben szenvedő ex-katona és aktív bérgyilkos a színházművészet felé fordul, mert a színpadon érzi azt a pluszt, ami kihozza a depressziójából... viccesnek nem mondanám ezt a kezdést, de majd biztos erősödik a humor a későbbiekben, és az is lehet, hogy a most még egész jól működő visszafogottabb tempót is felpörgetik majd hader-ék. mindenesetre engem érdekel a hogyan-tovább... (×06.14.)

„the adversary, destroyer of kings, angel of the bottomless pit, prince of this world and lord of darkness”

neil gaiman sosem tud kivetkőzni magából -és pont ezért szeretjük. ő az, aki tökéletesen vegyíti a fantázia-világot a valósággal, aki értő kézzel nyúl a mitológiai elemekhez, és aki bolondozni is tud a jobb napjain. úgy tűnik, hogy sorozat-készítőként sem tagadja meg magát, és pont úgy ír forgatókönyvet, mint egy regényt vagy egy novellát. talán egy kicsit túlságosan is úgy... bár nem mondanám, hogy igazán zavart a sok narráció itt a kezdésnél, de talán egy fokkal irodalmibbá tette a részt, mint amit egy mozgóképtől megszoktunk, sűrűnek érződött a pilot az itt átadott információ-áradat miatt... de így legalább nem mondhatjuk, hogy nincsenek megfelelően lerakva a baljóslatú alapok, hogy ne hozott volna lázba a szerző az apokalipszis árnyékával... de persze a lelkesedéshez kellett még két kulcs: michael sheen és david tenant, akik nem csak a ruházatukban különböznek egymástól, de nagyszerűen fogták meg a karaktereik közötti különbségeket is, az angyal görcsös és folyton zavarban van, a démon viszont űberlaza és beleszarós. és mindkettejüknek tökéletesen áll az adott szerep... nem azt mondom, hogy ez a pilot húzott be a leginkább az elmúlt időszakban, de ilyen tehetségek mellett nem hiszem, hogy nagyon félre tudna menni valami a fináléig. bízni kell. hinni kell. (×06.05.)

„-all i need is someone to just help me clean up and be my bodyguard. you know, like the kevin costner to my whitney houston.

-kevin costner gets shot at the end.”

perverzióban és frusztrációban szenvedőknek könnyű eladni egy sorozatot egy ütős szinopszissal: egy cuki egyetemista-lány pénz-keresés címén dominaként fenekel el minden megalázásra vágyó kuncsaftot... persze ennél azért talán több is bele fog férni a szűkös játékidőbe, de most még csak átvettük az alapokat, bedobtak a visszahúzódó meleg baráttal együtt minket is ebbe a fülledt közegbe, és hagyták, hogy kinevessük az aktuális a helyzet abszurditását... mostanában egyre jobban dívik ez az ultra-rövid formátum (a tíz-tizenöt perces epizód-hosszok), de én ezt nem bánom, mert könnyebben vágok bele az ilyen apró falatokba két rendes étkezés között... (×06.01.)

„i think the main purpose for the baron’s visit is to find out whether we as vampires have populated america. but as you can see, the place is fucking massive.”

azért a nézőkben mindig ott van a kétely, amikor egy filmet sorozattá adaptálnak, hogy milyen ihlet szállhatta meg a készítőket -hogy bővíteni akarják a filmes alapötletet vagy csak minden vagyoni lehetőséget ki akarnak szívni az eredeti ötletükből... szerintem jemaine clement és taika watiti nem vádolhatóak azzal, hogy eladnák magukat néhány ősi érméért, simán csak szerelmesek az ál-dokus vámpíros bohóckodásukba, ezért bővítették ki a kisfilmjüket egész-estéssé, és ezért hozták át a komplexusos vérszívókat amerikába is... aki bírta a film humorát, az szerintem a pilot után is elégedett kéj-vigyorral az arcán állt fel a tévé elől, mert pontosan ugyanazt kínálja ez az adaptáció is, a karakterek is hasonlóak, életképtelen halhatatlanok, akiket jól kiegészít egy új alfaj is, a mindennapi életből jól ismert energia-vámpír... nem arról van szó, hogy minden héten le fogunk esni a székről a röhögéstől, de fél órákra simán benevez az ember egy kis sötét szórakozásra... (×05.19.)

„our sexual relationship is usain bolt with a groin strain.”

nekem elég hívószó volt nick hornby és stephen frears neve és a két színpatikus színész a kamera előtt, hogy belevágjak ebbe a falatnyi új sorozatba, függetlenül akár a témájától is -és ebben az első tíz percben pontosan azt kaptam, amit ettől az alkotó gárdától elvártam, szellemes párbeszédeket, okosan adagolt információkat erről a két beszélgető emberről, a helyzetükről és jellemükről. szerintem minden kis színház már most emelheti a telefont, hogy megszerezze a jogokat, mert érezhetően csodás darabot lehetne szerkeszteni ebből az alapanyagból. (×05.12.)

„rbkm reactor cores don’t explode.”

’82-es születésűként természetesen nem emlékezhetek a korszak nagy eseményére, bár a nálam idősebbek sem tudhattak semmit a szovjet hírzárlat miatt. viszont tizenévesként már érdekelt a téma, úgyhogy kétszer is elolvastam frederick pohl nagyszerű könyvét, amiből sokat megtudhattam a körülmények hátteréről, az esemény drámaiságáról, az emberi felelőtlenségről. és most ezen elemek nagyját megkaptam ennek a mini-sorozatnak az első egy órájától is... igaz, a ’miért’-ekbe még nem mélyedtünk bele, csak egy-egy félmondatot lehetett elcsípni arról, hogy egy rosszul kivitelezett kísérlet állt a robbanás hátterében, leginkább a közvetlen reakciók kerültek a fókuszba... és félelmetesen hitelesen sikerült újra-kreálni a képernyőre a szovjet miliőt, a sokkoló látványt és az emberi inkompetenciát, ami természetes módon viszi fel a néző agyvizét... sok arcot követünk a hajnal zavarodott percei alatt, így személyesebbnek érződik a dráma, főleg, hogy a magánemberekre és a családokra is kitekintünk a furcsa színű füst alól... mesterien sikerült fenntartani a feszültséget ez alatt a szűk óra alatt, maga alá tudott gyűrni teljesen a nyomasztó érzete... nehéz azt mondani egy ilyen súlyos történetet tartalmazó epizódra, hogy ’szerettem’ nézni, úgyhogy inkább azt mondom, hogy annyira megbabonázott ez a kezdés, hogy azonnal indítottam volna a következő részt, ha lett volna rá lehetősségem... (×05.09.)

„this is not china. it’s chinatown. and our blood is cheap here, so you’d better learn to adapt.”

bruce lee ötleteit gyúrta korhatáros sorozat formájába a banshee egykori készítője? nekem ennyi elég is volt ajánlásnak... bár talán a rövid életű kungfu-sztár szellemi jelenléte kevésbé érződik a végeredményen (persze bunyók vannak, ráadásul végig a hetvenes évek zenéjére hasonlító aláfestést kaptak ezek), inkább a készítő (jonathan trooper) korábbi munkája az erősebb vonalvezető -és nem csak az erőszakban érhető ez tetten, vagy abban, hogy a cinemax-os/hbo-s elvárásoknak megfelelően szabadítja meg a női szereplőket a ruháiktól (igaz, egészen a huszonharmadik percig kell várnunk az első cicire, ez azért egy kicsit csalódás), hanem sztori-vezetésben is könnyen párhuzamot lehet vonni a kívülről érkezett, sötét múltú férfival, aki egy nőt keresve lép be a történetbe (és persze ne felejtkezzünk el hoon lee-ről sem, aki gondolom nem csak a származása miatt érkezett az alkotóval együtt az újabb közös projektbe)... ez az első egy óra meglehetősen sűrű volt, mert nem csak a cool főhősünket követtük az amerikai földön megtett első lépései során, de belevetettük magunkat a (csodásan fényképezett) korabeli san francisco szűk sikátoraiba is, ahol kapkodhattuk a fejünket a banda-villongások, a korrupt rendőrök, az ír rasszisták, és a perverz politikusok gyűrűjében... a sűrűsége ellenére nem gondolom, hogy túlságosan mélyre mennénk a későbbiekben, inkább egy jóleső töris ponyva képe bontakozik ki a lelki szemeim előtt, pofás bunyókkal és formás testekkel emelve az élvezeti faktorát... (×04.13.)

„women fight better than men.”

david fincher és tim miller összeterel egy csapat animációs arcot, hogy készítsenek egy mozgóképes novellafüzért? miért ne...? tizenhét percben nehéz komplex dramaturgiát végigfuttatni, egy kisfilm alkotójának sokkal inkább az esszenciával, a kompaktsággal kell foglalkoznia. itt az első kisfilmben is ez volt a helyzet, fogtak az alkotók pár klisét egy bosszúálló nővel, egy tömegszórakoztatásra szánt illegális harccal, egy gazdag akarnokkal, és nyakon-öntötték az egészet egy nagy adag hangulattal, kaiju gore-ral, leheletnyi leszbikus felhangokkal, és némi dögös badass-séggel. azt nem igazán tudtam eldönteni, hogy tetszik-e az, hogy vizualitásában és történet-vezetésében ennyire emlékeztetett egy playstation-játék cut-scene-re ez a kisfilm, de összhatásában működött, lekötött végig, sőt, most azt érzem, szívesen megismertem volna jobban is ezt a világot -és egy jó novella ilyen, meghozza az étvágyat... (ja igen, nyugodtan lehet izgulni a rajzolt mellekre is kedves férfitársaim -én ezt nagy képregény-olvasóként már régóta tudom (kajánul vigyorgó szmájli)...) (×03.23.)

„air is good, don’t you think?”

hogyan is kell kezdődnie egy nagyívű scifi-nek? kellenek a magyarázó feliratok az elején, hogy gyorsan elhelyezzenek minket a korban és a szituációban, aztán be kell mutatni a különböző helyszíneket, szállhatunk ide-oda a tengernyi karakter között, és közben, ahogy egy jó pilot-hoz illik, még a fő konfliktusokat is fel kell vázolni... nincs is könnyű dolga egy ilyen kezdésnek, mert kényszerűen infó-heavy-nek kell lennie, ugyanakkor könnyű helyzetbe hozhatják magukat az alkotók, ha megfelelően festik a miliőt, mert az űrhajós-scifi-re éhes nerd-öket magukkal ránthatják a látottak... és engem most könnyedén megvettek az állomásokon és hajókon át suhanó kamerákkal, a viseltesnek tűnő környezettel, a cyberpunk-os lepukkantsággal, az űrjárművek zajaival... a karakter-kezdemények között is vannak ígéretesek, főleg a neo-noir-os nyomozó keltette fel a figyelmem, viszont az igazi drámát eddig az űr-speditőrök hozták el nekünk... igazság szerint a kezdetektől a radaromon van a show, csak vártam, hogy hátha eljutok a regényekig előbb -hát eddig bírtam igazi hard-scifi sorozat nélkül, és ez tűnt a legjobb opciónak, az olvasási vágy meg megint sírhat a sarokban... (jonathan banks-nek vajon mennyi idejébe került leforgatnia azt az egyetlen jelenetét? vagy épp csak arra járt és beugrott a szerepbe...?) (×03.02.)

„there is something inside of me. something evil.”

ehh, most megint harcolhatok majd egy sort a félrevezetett emberekkel, akik szerint a ’dc mindig sötétebb, mint a marvel’ -tudjátok, ők azok, akik igazából nincsenek otthon a képregény-világban, fogalmuk sincs arról, hogy mennyire nyomasztó tud lenni egy daredevil kötet olvasása, vagy hogy milyen könnyű szívvel lehet átlebegni egy super sons sztorin. igen, mind a két kiadónál ezernyi hangulat bújik meg a füzetekben, úgyhogy végtelenül unom már, hogy van egy hangoskodó réteg, akik szerint egy dc adaptáció csak ’dark and gritty’ lehet... úgyhogy ők most kedélyesen beleélvezhettek a nadrágjukba (ha már a filmeket elvették tőlük), mert egyből a nyitányban megadták a titánoknak is a tónust, kivonták a színeket a képekből, erőszakba (és fuck-olásba) borították a srácokat. és akkor ebben a borongós detroit-i környezetben higgyük majd el, hogy van egy zöld srác, aki fel tudja venni mindenféle állat alakját...? érdekes páros ült le megírni a script-et, mert akiva goldsman-ről nekem mindig a batman és robin fog eszembe jutni, geoff johns-ról meg tudjuk, hogy a kisujjában van az egész dc univerzum -és lehet hogy pont ezért volt olyan kettős érzetem az epizód nézése közben. mert ahogy láttátok, oldalakat tudok végigmorogni a túlzottan durcás hangvételért, ugyanakkor meg karakter-szinten működött ez a nyitány, mert illett a miliőhöz a srácok útkeresése, az önmagukban való bizonytalanság. mert van, aki nem akar olyan lenni, mint a mentora; van, aki a belső viharaival küszködik; és van, aki a tudatát és az emlékeit keresi. egy csapat identitás-válságban lévő tini. illetve csak lesznek csapat, mert ez bizony még csak nulladik rész volt, még nagyon az ismerkedős fázisban vagyunk. ha tovább-lépünk -mert még nem döntöttem el, hogy ebben a formában kell-e ez nekem, a rejtély-faktor eléggé vonzóvá tette, a karakterek is érdekesek, csak a körítés iránti ellenérzéseimet kéne lehántanom magamról... (×02.27.)

„-that’s all i say on that subject except next round’s on the house. and god rest the souls of that poor family.

-amen.

-and pussy’s half-price next 15 minutes.”

törvényen kívül eső porfészkek, az arany bűvöletében elvesző emberek, svindlisek, szerencsejátékosok, férfias túlzások, olcsó whiskey és feslett kurvák -a vadnyugat. egy jól ismert terület mindannyiunk számára, mégis szívesen látogatunk vissza-és-vissza a porba, amikor meg akarjuk keményíteni a lelkünket egy letűnt korral, egy maszkulin világgal... feltérképeztem egy újabb fehér foltot a műveltségemben, régi adósságom törlesztése ez most, de itt volt az ideje, hogy lóra pattanjak, és nyugat felé vegyem az irányt... egy pilot-ról mindig nehéz megmondani, hogy merre fog utána haladni a show, de azt már most tisztán érezni, hogy a készítő david milch szeret bíbelődni a karakterekkel, tulajdonképpen ez az első óra is csak egy nagy tabló volt, ahol gyorsan fel lettek kenve a vászonra az arcok, egy-egy vonással jól körüljárva a lényegüket... azért jó tizenöt év késéssel belekezdeni egy show-ba, mert minden arc ismerős lesz valahonnan, megnyugtató tudattal lehet így nézni a sorozatot, hisz’ tudod előre, hogy mindenki nagyszerű alakításokra képes -ugyanakkor frusztráló is tud lenni, amikor nézed-nézed a monitort, és az istennek nem tudsz rájönni, hogy honnan is ismered azt az alakot... (azért az nem semmi, hogy sikerült megnyerni a western-veterán walter hill-t a rendezésre.) (no, pamela malcomson azért a végén biztosította a kötelező hbo-s csöcs-kvótát...) (×02.01.)

„if you wanna be a bender, you have to let go of fear.”

szerintem aki a sorozat-bizniszben mozog egy ideje, az már hallott erről a legendás sorozatról, én is a radarom környékén tartom már egy ideje, de szerencsére nem repült el sehová, megvárta, amíg igazán kedvet kapok hozzá... persze meg is riadhattam volna, hogy a kora tizenéves korosztályt célozták be az alkotók itt a kezdeteknél, de most eléggé le vagyok amortizálva ahhoz agyilag, hogy jól vegyem a gyerekesebb poénokat is... egy ilyen univerzumot építgető sztorinál elengedhetetlen volt, hogy a mitológiával kezdjük az első fejezetet, még akkor is, ha az abszolút klasszikus felállású a négy alap-elem használatával -bár már most érezhető, hogy jócskán mélyíteni akarják még ezt az írószobában... ahogy ezekhez az alapokhoz jó mintául szolgáltak a távol-keleti alkotások, úgy a vizuális megjelenítésben is jó mély ihletett merítettek abból a kultúrából, a mozgás megjelenítéstől a lüke képi gag-ekig. és persze a zene is ezt a keleties érzetet erősíti bennünk... szóval én meglepően jól szórakoztam ezen a kezdő húsz percen, a sorozat maximálisan kiállta a pilot-próbámat: miközben ezt írom, már csorog is le az egész évad a merevlemezemre... (jó látni dave filoni nevét egy nem-starwars alapú mű stáblistáján is -igaz azt tudtam, hogy lucas ebből a stábból lopta el magának a nagy kalapost a clone wars kedvéért, de azt eddig nem realizáltam, hogy már a pilot képi világáért is filoni volt a felelős.) (×01.05.)

„i’m responsible for my own happiness?”

sokáig komoly ellenérzéseim voltak az antropomorf állatábrázolások irányába, és igazából nem tudom miért, hisz’ én is a disney-filmeken nőttem fel, mint mindenki más. szerencsére mostanában sikerült átbillennem ezen a problémámon, köszönhetően mondjuk john blacksad-nek és usagi yojimbo-nak, úgyhogy már könnyebben vághattam bele egy beszélő ló kalandjaiba. régóta terveztem már ezt, sok jót hallottam már a sorozatról -de az is feltűnt, hogy ezek a hozsannák csak később érkeztek, sokan írják azt, hogy az elején túl kell lendülni, mert nem meggyőző. hát tényleg nem... talán arány-gondok vannak (nem olyan vicces, mint szeretnénk, nem olyan mély, mint amilyennek az alkotók gondolják), talán csak a főszereplő ló(fasz) méretű egoizmusát nehéz megszokni. de szerencsére azt érezni, hogy lehet belőle még az a maró, fájdalmas szatíra, ami megérdemli a kalapemeléseket. (és persze ne felejtkezzünk el a pedigrés hang-csapatról sem, igaz előtudás nélkül lehet hogy eddig csak allison brie-t ismertem volna fel közülük elsőre. meg persze batman-t, izé, will arnett-et.) (×01.01.)

„one billion people will depend on what you say and do. they’ll make important decisions, happy or sad, of life or death, in order to obey you, in the name of god.”

egy szimbólummal terhelt álomból megérkezünk egy újabb álomba, ami már karcosan súrolja az istenkáromlás határát, és közben technikailag is szokatlan az audiovizuális körítés a hollywood-hoz szokott érzékszerveinknek, másak a kép-szögek, szokatlan a hangvágás -elég pár perc, hogy érezzük a gondoskodó európai kezet, ami megalkotta ezt a sorozatot... az is hamar tudatosulhat, hogy a főszereplőnk, a közelmúltban megválasztott ifjú pápa sem lesz egy klasszikus hős-alak, és nem csak a pápasággal intézményeinek prekoncepcióival számol le, de nem is tűnik egy jó embernek. persze szórakoztató lesz nézni, ahogy nagytestű vadkanként tör/zúz majd a csodásan berendezett terekben, de igazán szimpatizálni vele valószínűleg sosem fogunk... persze azt már most kéjes bűnös élvezet volt nézni, ahogy megkeseríti a régi hagyományokhoz (és a saját hatalmukhoz) ragaszkodó egyházi vezetők életét... leginkább lehetőségeket villantott fel ez a pilot, hogy valami igazán erős alkotás lehet a végére, de most még csak inkább próbálgattuk a ránk szabott új ruhát... (a gyönyörű képeket elnézve azért kíváncsi lettem, hogy mennyire engedték be sorrentino-ékat a szent helyekre, és mennyit kellett trükközniük, hogy hitelessé váljon a környezet -vagy csak eltitkolták, hogy egy istentelen vallási személyről akarnak forgatni...?) (##10.25.)

„-how many ones can you have?

-five.”

(◄◄) nem is tudom, hogy miképp akadtam rá annak idején a show-ra, biztos valamilyen ajánlásban bukkantak fel a srácok, mindenesetre akkoriban, a sorozat-dömpingem hajnalán vadásztam a különlegességeket, az új ízeket, így persze bret és jemaine is megragadtak a nézős-listámon -annak ellenére, hogy furcsák voltak... valahogy már az amatőrséget árasztó felvétel is felkelti a figyelmet, olyan svédeltnek tűnik minden, nem csak a robot-jelmezek, a kamera-szögek, a beállítások, mind eltér a megszokottól. és ott a két éneklős pasas a középpontban, akik folyton hülyeségeken rugóznak, mégis szimpatizálsz velük. azt nem mondanám, hogy térdcsapkodósan vicces, de végig mosolygósan szórakoztató. bár azt ne mondja nekem senki, hogy ne vigyorodna el, amikor a sírós dalban kivágják a srácok a magas hangot... (##10.24.)

„-i’m gonna be a spy? but i’m a pilot!

-trust me, kid. you’ll be both.”

igazán tudom sajnálni azokat, akik starwars-szal kapcsolatos alkotásra adják a fejüket, mert nagyon kényesen kell belőniük az alkotásuk összes paraméterét, különben valamelyik oldalról leszedik a fejüket... különösen nehéz helyzetben vannak dave filoni-ék, akik a rajzfilmes részleggel már harmadik alkalommal akarják magukhoz kötni az ifjabb korosztályt, mert pontosan tudják, hogy a magamfajta örök-gyermekek ugyanolyan szemmel fogják nézni ezeket a rajzfilmeket, mint bármelyik starwars terméket, nem lesznek arra tekintettel, hogy nem elsősorban nekik készült... ezért volt az, hogy én magam is panaszkodtam a robot-humorra a clone wars idején, hogy egyszerűbbnek éreztem a rebels kezdését -így most próbálok a korábbi hibáimból tanulni, és felfogni, hogy rég kicsúsztam már a célközönség demográfiai sávjából... így elnéző mosollyal lépek túl a hasra-esős poénokon -főleg azért, mert voltak olyan viccesebb részek, amik nálam is működtek. nem csapkodom azért az asztalt, mert típus-karakterekkel dolgoztak az író-szobában -főleg azért nem, mert már végignéztem két filoni alkotást, így pontosan tudom, hogy meg tudják tölteni élettel majd ezeket a vázakat később... a legfontosabb tényező viszont már az első pillanattól adott, az utolsó bit-ig starwars-nak érződik, az űrben úszó nyitó-jelenettől az utca nyüzsgéséig... (ha a clonewars baltával faragott arcait és ezra-ék lego-haját meg tudtam szokni, akkor itt sem hiszem, hogy komoly gond lesz a kissé fura arc-ábrázolásokkal megbarátkozni. egyébként meg kiderült, hogy tök jól állnak ennek az univerzumnak a pasztell-színek.) (##10.10.)

„i’ll never understand what’s so amusing about penises.”

egy tűpontos paródiához elég szükségszerű ismerni a feldolgozott ihlető közeget -és én szerencsére láttam már ilyen true crime bűneseteket feldolgozó műveket ahhoz, hogy értékelni tudjam ezt a kisstílű, av-klubbos verziót. mert a készítők tök jól elkapták, hogy milyen trope-októl húzódik majd széles vigyor az arcunkra (modjuk az interjúktól kezdve a számítógépes rekonstruálásokon át a spooky háttérzenéig). és az az igazság, hogy a kukifestős rejtélyt is úgy sikerült felépíteni, hogy érdekelje a nézőket, hogy ki volt a tényleges elkövető -hogy ezt el lehet-e húzni 8 félórás epizódra, azt még nem tudom, de örömmel fogadnám, ha tartalmasan lenne megtöltve az egész évad... (a közösségi médiás bevágásoktól és az állóképpel felvett telefonos felvételektől olyan mainak érződik a közeg...) (#09.15.)

„la sangre es la sangre.”

mindig érdekes kísérlet egy elismert sorozatnak kvázi-folytatást kreálni egy új alkotás képében, mert lesznek majd ős-rajongók, akik húzzák a szájukat, hogy miért nem pont ugyanazt kapják, mint régen, az új nézők viszont esetleg vonakodhatnak belevágni, mert attól tarthatnak, hogy elvesznek majd az utalás-halmazban. jelentem kedves olvasóim, hogy kurt sutter-ék úgy tűnik, hogy megtalálták a vékony mezsgyét a kerítés mindkét oldalán... mert a nagy testvér árnyékából leginkább a tesztoszteron-szagú maszkulanitást emelték át (az átható benzin- és olaj-szagot, a tekintélyes arc-szőrzeteket, a felelőtlen lövöldözéseket), de maga a történet önálló lábakon áll, az utalások kimerülnek egy-egy karakter felbukkanásában (azért a börtönös flashback-nél kihagyott kettőt a régi rossz szívem), de azért lehet érezni, hogy a régi sorozat kaszásai is ott ülnek a nyeregben nem messze a fő tűztől... tudatosan más utat is akartak, mint amit anno jax-nek szántak (hősünk most egy prospect), de a terhelt múlt és a bűnbe ágyazódás most is adott, ahogy a nagy kérdés is ismerős már: lehet-e jó útra téríteni egy ilyen klubot, amit a korábbi felsővezetés tévútra vitt...? (a brutalitás már a samcrow-ban is jelen volt (pl. hát-tetkó leégetés), viszont az új fx-politikának hála már a káromkodásokat sem kell nélkülöznünk...) a régi sorozat iránti nosztalgikus szeretetet félretéve is tudom azt mondani, hogy gondolkozás nélkül maradok a nyeregben, mert érdekesen vázolta fel ez a pilot a határ két oldalának törékeny viszonyait, jól megcsavartak egy-két karaktert ahhoz, hogy várjam azt, hogy felemelkedjenek vagy elbukjanak... (##09.03.)

„god bless ronald reagan.”

madonna mindig is a trend-követés királynője volt, egy világsztár a kirakatban, aki adaptálta magának az alulról jövő trendeket -aki nem ássa bele magát a popkultúrába, az sosem fogja megtudni, hogy a vogue pózokat a newyork-i meleg-közösségtől kölcsönözte... ryan murphy mindig is értett ahhoz, hogy a lendületes pilot-jaival magával rántson a sorozatai gondosan kimunkált világába, így érdekes, hogy pont egy olyan alkotásnál éreztem az elején magamat kissé távolságtartónak, ami papíron pont nekem készült, mind a korszak, mind a téma-felvetései közel állnak hozzám... 1987, a reagen-korszak kinevelte a maga gyermekeit, donald trump zászlója alatt menetelnek a yuppie-k, miközben a konzervatív kurzus az underground-ba löki a különcöket, a melegeket és transzszexuálisokat, akik így egy erős szubkultúrát építenek ki maguknak az életvitelükkel és a rendezvényeikkel... talán azért éreztem inkább egy nagy ígéretnek ezt a pilot-ot, mint egy igazán magával-ragadó kezdő egy órának, mert a karakter-kezdemények mellé felsorakoztatták murphy-ék az összes kötelező kelléket, a meg nem értett meleg srácot, a titkos életre vágyó fehér fickót vagy a háttérből leselkedő aids-járványt. ugyanígy megvoltak a tanulság-morzsák is önmagunk elfogadásáról és az álmaink kergetéséről. de azért nem bántó, hogy (jelenleg még) nem eredeti a tartalom, mert színpompás kavalkáddal burkolják be az ismerős elemeket, amiktől szerethetővé válik az egész. és nekem ennyi ígéret elég is, hogy befizessek a folytatásra is. (ryan murphy-nek (és állandó csapatának) jár persze a kalapemelés, mert a fáradhatatlan munkatempójukban most is szakítottak időt egy olyan témának, amit még nem igazán mert senki megénekelni a televízióban, és tisztelte annyira az alapanyagot, hogy felkutatta az országot a legtehetségesebb transz színésznőkért. arról már nem is beszélve, hogy nem volt hajlandó elvágni az ’i wanna dance with somebody’ című klasszikusra bemutatott tánc-nagyjelenetet...) (##08.16.)

„the only person you’re punishing is yourself.”

frank castle köré könnyen lehetne építeni egy vérben fürdő, agyatlan gore-fest-et, ami cool lenne és szórakoztató (lásd a pilot határokat átszelő nyitányát), mégis ott örvénylene benne egy űr, az igazi mélységének a hiánya... mert frank-et a személyes drámáján keresztül lehet definiálni (nem is tudom elképzelni, hogy valaha is túl tud lépni a családja elvesztésén), minden hideg kíméletlensége abból ered -és szerintem nem is volt kérdés, hogy a rá épülő sorozat is ezeket a fájdalmakat fogja a középpontjába állítani. és úgy tűnik, hogy nem csak a magánéleti sokkot, de a háború okozta lelki sebeket is komolyan érintjük majd (plusz egyéb kényes témákat is kapargatni fogunk a közel-keleti problémákon át az illegális tevékenységet folytató katonákig)... több szálat is felvettünk így már itt az elején, kiegészítve a központi karakter-tanulmány magját, és kellően érdekesen is indulnak ezek a vonalak, igaz, a keménykedő építőmunkásokat annyira sablonból vágták ki, hogy kicsit fárasztottak a tipikusságukkal... no, egy újabb lépcsőfokra értünk a netflix/marvel összefogásban, és kifejezetten üdítőnek érezni a realizmushoz való visszatérést az elmúlt időszak misztikus handabandázásai után... (##02.05.)

„it’s just a city.”

szerintem azért olyan nem nagyon volt még a sorozat-történelemben, hogy egy kvázi pilot-hoz négy másik sorozat öt évadját kellett ismerni... mert lehet azt mondani, hogy ’nem kell ehhez előtudás, csak vágj bele, szuperhősös, úgyis érteni fogod!’, mert ez az első epizód konkrétan azzal foglalkozott, hogy megpróbálja simává görgetni azokat a kaka-halmokat, amiket a szóló-sorozatok írói hagytak hátra... azaz matt murdock rágja magát, amiért szögre akasztotta a vörös gúnyát, jessica jones próbál találni magának valami életcélt a máj-gyilkoláson túl, luke cage kijön a börtönből (ez a cliffhanger azért ennél többet érdemelt volna, imho), danny rand meg némi verekedés után hazaér a távol-keleti kalandból -még láthatóan messze vagyunk attól, hogy ők négyen egy csapat legyenek, de jelenleg nem bánom a csöndesebb, szál-felvevős kezdést, mert a hosszadalmas ironfist-agóniám után tök jólesett látni a többieket, kicsit bekukkantani újra az életükbe. de a látványos epizód-befejezés után a hand-del súlyosbított főszál is érdekelni kezdett (azért remélem a nagyon gonosz szervezet nem lesz örök jollyjoker a marvel-es sorozatokban, mert ugye már harmadszor szedik elő őket)... (ami kifejezetten tetszett, hogy a karakterek a szín-palettájukat is hozták magukkal az anyasorozatukból, daredevil körül minden vörösben játszik, jessica hideg kékben nyomoz, luke környékén, harlem-ben mindent beborít a meleg barnás/sárgás árnyalat, danny-éknél meg mintha a zöld lenne az uralkodó, bár láthatóan iron fist-nek még ebben sincs határozott karaktere...) (##01.29.)

„i have 30 people and a rabbi coming over for break fast, and this is the moment you decide to tell me you’re going to ride off into the sunset with your half-wit secretary.”

a báj talán az egyik legnehezebben megmagyarázható érzésünk, mert összetetten van benne a pozitív kisugárzás, ami bennünk is pozitív érzéseket kelt -látjátok, most is csak hablatyolok összevissza, pedig most már van egy tökéletes referencia-pont, amit lehet prezentálni, mint a ’bájos’ audiovizuális megfelelője: a marvelous mrs.maisel pilot-ja... kicsit szégyenkezve vallom be, hogy ez az első amy sherman-palladino produkció, amit bepróbáltam, így nincs összehasonlítási alapom az olyan nagy elődökkel, mint például a gilmore girls, de ez az első egy óra maximálisan meggyőzött a sorozat-készítő hölgy tehetségéről. mert rég szórakoztam már ilyen jól egy pilot-on, jó tempóban, felvillanyozóan mesélte el az ötvenes évek háziasszonyának történetét, aki szellemesen megírt szövegekkel lopja be magát a szívünkbe... de igazság szerint a munka dandárját már a forgatás előtt elvégezték, amikor castingolták rachel brosnahan-t, aki főszereplőként ragyogja végig az epizódot, a határtalan bájával azonnal elrabolja a szívünket, és valószínűleg már soha többé nem enged el. de maga karaktere is tökéletesen van megalkotva a nagy dumájával és a szerethető tökéletlenségével -egyszerre akarod legjobb barátnak és életed párjának, mert ugyanannyira intelligens, mint szexi (és nem csak akkor, amikor előkapja azokat a csodálatos cicijeit a színpadon)... szóval nem nagy vállalás azt állítani, hogy hamarosan már a finálé-kritikámban próbálom majd megfejteni a szerelem nagy kérdéseit... (#12.28.)

„i was wondering if you would consider stepping into my shoes, so to speak.”

valahogy karácsony környékén mindig kibújik belőlem az anglofil, az ünnep valamelyik szinapszisomban összekapcsolódott a brit kultúrával. és mivel már nem ejthetem meg az ilyenkor esedékes látogatásomat a downton-i kastélyba, így egy új kirándulási célt kellett keresnem magamnak -mondjuk a buckingham palotát... koromból adódóan nekem ii.erzsébet egy folyton komornak tűnő idősödő hölgy, így fura realizálni azt, hogy egykor ő is volt mosolygós fiatal, sőt, a huszadik század közepén még királya volt nagy-britanniának, és nem királynője... az első fejezet alapján egy magas szinten megformált életrajzi drámával lesz dolgunk, annak minden velejárójával -gondolok itt elsősorban a szemelvény-dramaturgiára, ahol csak a főbb események emelkednek ki, időt ugrálva jutunk el az egyik fontos ponttól a másikig. bár biztos vagyok abban, hogy később lesz szerepe a hétköznapoknak is, mert ott lehet igazán karaktert építeni. mert láthatóan az a cél, hogy teljes portrét kapjunk ezekről az ismert személyekről, és most is akkor működött a leginkább a rész, amikor a pompás külsőt lehántva ráfókuszáltunk az arcokra, erzsébet látható zavarára, fülöp kedves közvetlenségére, a királyra telepedő betegségre... érzelmileg könnyedén behúzott, érdekesnek tűnik az út, ahogy szerény hercegnő magára veszi egy korona teljes súlyát, úgyhogy úgy tűnik, hogy idén karácsonyra ismét sikerült egy csodaszép telivérre tennem a pénzem... (#12.20.)