soroló

„let’s kill the son of a bitch.”

ezért kellett összeboronálni a csapatot, hogy most megint szétszedjék őket...? oké, azért panaszkodom csak halkan, mert így a három küldetés feszültsége felerősíthette egymást, ami miatt igazán tűkön ülhettünk az igazi grande finale végéig, mikor is eleven lúdbőröztető módon zárta le az idei főszálat (de a többieknél is működtek a jelenetek, will az ördögűzés emblematikus beállításait hozta, steve-ék meg bátor hősiességgel hajszolták magukat életveszélybe). ugyanakkor szerettem, hogy a nagy feszült rohanás közben is volt idő megállni egy kicsit a karakterekkel foglalkozni, kellett mondjuk a lelkünknek az, hogy el és hopper seriff rendezzék a dolgaikat az autóban... örültem annak is, hogy korábbról visszatérő elemekkel éreztették az évad egységességét -mert pl. eleven a külön-túrája miatt tudott erőt meríteni a végső küzdelemhez, de dustin zsebéből is előpattant egy szelet nugát, amikor a járatból való kijutás volt a tét... miután elült a porfelhő, és elsimítottuk a démonok okozta hullámokat, jöhetett még a nagyon aranyosra sikerült évad-lecsengetés, ahol újra emlékeztettek minket arra, hogy a srácok elértek abba a korba, amikor már a hormonok menthetetlenül átveszik az uralmat a testük felett... (#11.01.)

nem lehet egyszerű feladat egy író(csapat)nak organikusan fejleszteni egy történetet, de mivel meghálálja a végeredmény az ilyen próbálkozásokat, ezért szerintem érdemes kockáztatni. és szerintem a duffer testvérek jó úton jártak idén, hogy nem egy durrbele-csinnadratta-bimmbumm évadot prezentáltak nekünk, hanem csak következetesen lépdeltek előre, megfontoltan -organikusan... mert meg kellett rágni a tavalyi események következményeit, új dinamikával frissítették fel a kapcsolati hálót, és közelebb hozták a túlvilági gonoszt (minden szinten, mert fizikailag is terjedt a kór a földeken és a föld alatt, és lelkileg is megterhelő volt, hogy will-be beköltözött az árnyékvilág). persze ezek a változások jártak apróbb hátrányokkal is, például a csapat-dinamika nem csak frissebb lett, de meg is sínylette azt, hogy eleven majdnem végig külön volt választva a fő csapattól, és ezáltal mike is hátrébb szorult a rangsorban, nem tudott igazi vezetővé fejlődni... a tavaly oly’ jól működő nyolcvanas-évek hangulat most is áradt az összes képkockából, persze itt is lehetett játszani az utalásokkal és az arányokkal, az e.t. mellé jöhetett mondjuk a dolog és az aliens is példaképnek... reméljük minden évadban ilyen szépen lépdelünk majd előre a felnőtté válás rögös útján.

„we can’t stop those demo-dogs on our own.”

egy ismerősöm azt mondta, hogy azért nem akarja elkezdeni a sorozat második évadát, mert már az első is félelmetes volt a számára -én eddig a pontig biztatni akartam, hogy nem érzem olyan paráztatósnak a folytatást, most viszont megérkezett a gore erre a szezonra is, úgyhogy azt hiszem annak a kedves lánynak le kell mondania a sorozat élvezetéről... mondjuk én sem örülök annyira, hogy a horror-trope-ok eluralkodtak a részben, főleg hogy a fordulatok többségét ki lehetett találni előre (ez a hátránya annak, ha klisékhez nyúlsz) -a sátán kutyái jöhettek volna raptorként a jurassic park-ból is, mert pont ugyanúgy viselkedtek, a hősies nép fia megvárta a megfelelő pillanatot, hogy elhalálozhasson (abban a pillanatban lehetett tudni, hogy nem éri meg a stáblistát, amint kiejtette a száján a korszak emblematikus ’basic’ szavát) -és persze a végkifejletnél is tudtuk jól, hogy ki fog ott állni az ajtóban a sötét sminkjével és hátranyalt hajával... ami viszont igazán meggyőzőre sikerült, az will ’kihallgatása’ volt, mert érzelmileg tökéletesen magával tudott ragadni, ahogy a szerettei hatni akartak a gonosszal egy testen osztozó srácra (és ebben az érzelmi bevonódásban a színészek és a sok arc-közelik is segítettek) (de a clash-es, morzés összevágás rész is jópofa volt)... no. mindenki egy helyen végre, jöhet az évad-végi haddelhadd! (#11.01.)

„society left them behind, hurt them, discarded them.”

hallom a neten, hogy magyarázkodniuk kellett a készítőknek a rész miatt -mondom biztos az volt a bajuk az embereknek, hogy egy rablásba is bevonták eleven-t az új(hullámos) barátai, vagy hogy hidegvérrel kínzott meg egy embert (igaz, megölni nem volt képes) -erre kiderült, hogy csak azért vinnyogtak páran, hogy ’hogy mertek olyan részt írni a sorozathoz, ami nem foglalkozik a főszállal’... de miért lenne baj, hogy egy kicsit kitekintünk egy kvázi filler epizódban a nagyvilágba, hogy megismerhetünk mást is, aki eleven-hez hasonlóan nevelkedett a különleges képességű gyerekek között (még akkor se jogos a hiszti, ha egy feszültséggel teli ponton vágtuk el a fő vonalat)? eleve hősnőnk eléggé külön-utakon jár idén, szerintem cseppet sem lógott ki a szálából ez a chicago-i kaland sem... talán akkor lett volna még erősebb az epizód, ha még jobban aláhúzzák a reagen-korszak kitaszítottjainak drámáját, és nem csak egy méretes tarajjal hozzák be a punk-kultúrát a sorozatba -sebaj, lehet erre építeni egy egész spin-off-ot... (#11.01.)

„use the shampoo and conditioner, and when your hair’s damp... it’s not wet, okay? when it’s damp, you do four puffs of the farrah fawcett spray.”

steve, a bölcs végzős, aki megosztja az élettapasztalatait az ifjakkal. steve, a bátor, aki gondolkozás nélkül kimegy a (kizárólag horror-filmek számára kifejlesztett talajszinten kúszó) ködbe, és szembenéz bármilyen túlvilági döggel. steve az a karakter, akit nehéz volt igazán kedvelni, mert csak nancy kötelező kelléke volt csodás hajjal, ám most egész jól sikerült az átpozicionálása... arrébb is kellett tolni a srácot, mert kellett a hely nancy mellett jonathan-nak, amiben persze semmi újdonság nincs, szépen építgetik a kapcsolatukat már az eleje óta. mint ahogy megteszik ezt max és lucas között is, csak a tizenkét éves szinten (és persze apránként csepegtetik a kislány nem túl vidám sorsát is)... elég tevékeny epizód volt, mégha a kórházban sokáig tétlenségre is voltak ítélve a karakterek -nem tudván, hogy mit lehetne kezdeni a will-ben lakó gonosszal. bezzeg az a dög tudta, hogy miképp kell a fiút használni arra, hogy újabb csapást mérjen az emberiségre. ehh, ezek sem láttak még elég (horror-)filmet, hogy felismerjék az ilyen csapdákat... (#11.01.)

„we’re actually inside of will’s map.”

mi a félelmetesebb? ha tudjuk, hogy van egy másik világ a mi világunkon túl -vagy ha az a másik világ áttüremkedik a mi világunkba...? az upside/down gyökerei behálózzák már az egész környéket, ahogy azt a fejtörős jelenetből megtudhattuk (sean astin bob-ját új szerepben is kamatoztatják), eközben vizuálisan is láthatjuk, hogy milyen nagy a baj, ahogy együtt majrézunk a seriffel odalenn (btw, látszik, hogy a netflix szélesre tudja nyitni a pénztárcája száját, mert baromi jól néznek ki a trükkök, még dart, a gusztustalan háziállatka sem lóg ki, pedig rajta aztán pláne volt mit animálni)... a szörny(ek) gyenge pontja már megvan, most már csak a megoldás kell a legyőzésükhöz, persze úgy, hogy will is túlélje a folyamatot... eközben kétféleképpen is foglalkoztunk azzal, hogy milyen nehéz meggyőzni az átlagembereket arról, hogy milyen természetfeletti (vagy alatti) dolgok zajlanak a kisvárosban -mert sajnos nem elég őszintén elmondani a történteket, az embereknek bizonyítékok kellenek... és mindeközben eleven teljesen külön úton jár, a saját gyökereit keresi, és egy szép drámai jelenettel koronázza meg az epizódot. (meg kellett néznem, hogy andrew stanton a john carter-en kívül rendezett-e élőszereplős dolgot, és nem, úgyhogy őszintén csodálkozhatok a filmográfiáján, ahol a wall-e-t meg a némó-t a starngerthings követi...) (#10.30.)

„they’re growing and spreading... killing.”

azért az mindenképpen dicsérendő, hogy kihajtják a gyerek-színészeikből a maximumot az alkotók -eleve már a duffer tesók bíznak bennük, és komolyabb játékot igénylő történetszálakat írnak nekik, de a rendezők is meg tudják találni a megfelelő instrukciókat. persze, millie bobby brown-ról már tavaly kiderült, hogy fiatal kora ellenére nagy figyelmet érdemel, és idén csatlakozik hozzá noah schnapp is, akinek will-ként a legnehezebb lelki utazást kell végrehajtania... továbbra is nagyon örülök annak, hogy kicsit másképp közelítenek a titkok többségéhez, mint amit a klisésebb alkotásoktól megszoktunk, így will nem magában őrlődik csupán, hanem az anyja és a seriff is segítő kezet tud neki nyújtani (btw, winona ryder-nek sokkal jobban áll ez az erős és harcias anya-szerep, mint a tavalyi kétségbeesett szülő portréja)... az már egy más kérdés, hogy dustin épp’ úgy rejtegeti a gyorsan növekvő dögjét, ahogy az unalmasan kiszámítható alkotásokban szokás... nancy-éknél nem hiába hoztam fel újra-és-újra azt, hogy csak a szerelmi háromszög miatt nem szeretném, hogy a show-ban maradjanak, mert reménykedtem abban, hogy az írószobában is hasonlóan éreznek -és íme, itt az új arcuk jonathan-nal, aktív szereplőkké váltak, akik harcba indultak a gonosz tudósok seregei ellen... (#10.29.)

„friends don’t lie!”

kissscrác talál valami különleges lényt, amit a szívébe fogad, otthon rejteget, beviszi a suliba, hogy megmutassa a barátainak meg a biosz-tanárnak, aztán a lény eltűnik, és jönnek a bonyodalmak -azt hiszem ifjúkorom óta számtalan ilyen sztorit láthattam már (az e.t.-től a faculty-ig), és a dustin-féle vonal is jól hozta a kellő hangulatot a toposzok közé -de igazán akkor lesz érdekes ez a szál, amikor komolyabban az upside/down-hoz kötik... ugyanez igaz a fertőzött növényekre is... de mindenhová el lehet helyezni a megfelelő jeleket, tetszett, hogy a vhs technika is képes rögzíteni valamennyit a túlvilágból -mégha csak a maga szemcsés módján is... folytatódtak az eleven-flashback-ek, és szerencsére bőven foglalkoztunk a lány lelki megpróbáltatásaival is, hogy aztán izgulhassunk érte kinn a nagyvilágban -bár az nem volt kérdés, hogy az írók még túl korainak fogják érezni az újra-találkozást... másnapos nancy tovább bonyolítja a magánéletét, de fura módon nem zavar, hogy a tinirománcnak is helye van a show-ban, és nem csak olyan esetlen módon, ahogy a tizen-egy/két éves fiúk elképzelik a szerelmet... (#10.29.)

„she’s ruining the best night of the year.”

oh, azt hittem, hogy bevállalják, hogy az egész epizódot eleven-nek adják, de sajnos túl rövid az évad ahhoz, hogy ennyi időt rászánjunk arra, hogy miképp lehet újra köztünk a furcsa kislány -szerencsére így is jutott hely a flashback-eknek, plusz a jelenben is foglalkoztunk azzal, hogy egyszerre áldás és átok a seriff védelmét élvezni, mert bár gondoskodó fickó ő, azért a munkájából kifolyólag be tud férkőzni a magány is a kapcsolatba... és van munka az őrsön bőven, folytatódott a rothadó tökök rejtélye, hogy kicsiben is foglalkozzunk az upside/down térnyerésével, ne csak az óriás szörny tekintetében... persze a lelki vetület is fontos, azaz hogy will és mike véd-és-dacszövetséget kötöttek, és ennek a mély barátságnak azért örülök, mert a másik két srácot továbbra is csak comic relief-nek használják... de megvan mindenkinek a maga szerepe, az idősebb tinik most szánt-szándékkal viselkedtek nagyon tinisen, és egész meggyőző volt, ahogy natalia dyer előadta az alkoholtól fűtött monológját, és ha már muszáj magánélettel bíbelődni, akkor jól jön majd egy kis dráma a szerelemben... (steve tomcruise jelmezét (a.k.a. napszemüveg és fekete felső) felismertem, azt viszont csak később olvastam, hogy nancy fehér ruháját is a ’kockázatos üzlet’ című film ihlette.) (#10.28.)

„girls don’t play video games.”

hogy mi változott egy év alatt? a fiúk már nem ad&d-vel játszanak, hanem játékterembe járnak püfölni a gombokat és tekergetni a joystick-okat, ms.byers felcsípte a meglehetősen unalmas ember benyomását keltő sean astin-t, a mozikban olyan sikerfilmeket játszanak, mint a terminator meg a ghostbusters -és persze nem múlt el a hatása az upside/down-ban tett utazásnak... örülök annak, hogy will nem tartja magában a ptsd fájdalmait, nem titkolózik arról, hogy időnként látja az odaáti világ csúnya arcát (valamint az elképzelhetetlen gonoszt, ami az első homályos képek alapján akár egy lovecraft-i csápos szörnyeteg is lehet). plusz az ilyenkor kötelező meg nem értettség, kirekesztés-érzés is megvan, még szerencse, hogy ilyen erős a kötelék a bátyjával, aki lelket tud önteni belé. a srácok is kicsit tartják a távolságot will-től, de azért jól lefoglalja őket a mindennapi tevékenységük (kivéve mike-ot, akinek a gondolatai rendre eleven körül forognak)... bőven szánunk időt az eggyel nagyobb generációra is, és azért remélem, hogy van szándékuk kezdeni is valamit nancy-ékkel a kötelező tini-kliséken túl -oké, azért a szép nővérkének is megvan a maga ptsd-je barb miatt... eltelt egy év, de érzetre semmit sem változott a sorozat hangulata, a régi csapatot jó volt újra látni, az új arcok érdekesnek tűnnek, és elég volt néhány percnyi rejtélyt is a nagy egészbe csepegtetni, hogy kellő mértékig fel legyünk csigázva az új évadra. (#10.27.)