soroló

"with tv, words, they’re less important. you need something people can see, visual stimulation, and believe me, there is nothing more stimulating than crazy people.”

az az igazi, ha a végére is tudnak meglepetéseket tartogatni, és nem is okoztak ezzel csalódást tim minear-ék. egy horrornak nevezett sorozat, ami csendes, tiszta drámai lezárást kap. a karakterek búcsúját ügyesen lana-ra fűzték fel, klasszikus interjús-flashback-elős mozaikra. és jól működtek a trapéznadrágos hetvenes évek is, ahogy a jelen véres súllyal terhelt konklúziója is. hogy nem kaptunk magyarázatot az űrlényekre? hálistennek. különben meg is vesszőztem volna az író-bagázst... (+01.25.)

köszönjük nektek, szűzmária, szentjózsef, hogy ryanmurphy-ék betartották a szavukat -csak színészeket hoztak át tavalyról (szigorúan teljesen más szerepben), és egy vadiúj történetet, egy merőben eltérő hangvételt kaptunk. az elején kicsit megijedtem, mert alvadt vér sűrűségű volt, túl sok minden után kapkodta az ember a fejét, szétesőben volt a sok kis történet, horror-klisé, aztán, ahogy alámerültünk a karakterekbe, úgy tisztult ki az egész, lépett egy nagyot a tetszési index lépcsőn, és magához láncolt hétről-hétre. a csupa hálás szerepet nagyszerűen hálálták meg a színészek, és még közülük is kiemelkedett lily rabe, aki a gonosz alakításával is elérte, hogy hangosan imáimba foglaljam a nevét. ahogy a vizuális megvalósításokért is csak jó pontokat tudok kiosztani. a ponyva-jelleg, a természetfeletti maszlag ellenére kifejezetten minőségi szórakoztatást kaptunk idén. nem tudnám eldönteni, hogy melyik évadot szerettem jobban, annyira markánsan más volt mindkettő, így a tavalyi értékelésem felé kell nyúlnom: erős, nagyon erős tetszett. aztán ősszel is tessék engem meglepni!

„storm clouds are gathering, pepper. i can see them coming on the horizon.”

sátán meg űrlények, ugyan már! az igazi sötétség, a gonosz bennünk lakozik. átvezetés-íze volt az epizódnak, egy utolsó levegővétel a finálé előtt. erre ráerősített a fura szerkezet is, először kit-ék, aztán a diliház, majd lana, és egy kis jelen. plusz még össze is zavartak minket és jude nővért -mondjuk én imádom, amikor dobálhatom a wtf-okat a képernyő felé, amikor kihúzzák a lábam alól a talajt. de fontos-e az, hogy tényleg mi történt...? (+01.18.)

„are you hungry, baby? how bad do you want to taste this?”

na, milyen érzés, amikor tudod, hogy van még két rész, és fogalmad sincs, hogy mi fog történni a mai után...? az anyák és fiúk epizódja volt ez, szépen úsztatták át a különböző történeteket, idősíkokat. a vágás is segítette ezt, úgyhogy itt illene kitérnem a képi világra, ami mindig is erős volt a sorozatban (hálás téma a horror), de ma különös gonddal készültek a beállítások, minden jelenetben volt valami koncepcionális csavar, féktelen ötlet, de nem öncélúan, csak a hangulatot erősítvén. újabb gonosz hullott el, és még vannak nyitva hagyott kérdések, de feltenném újra a kérdést: vajon milyen őrület vár még ránk idén...? (+01.12.)

„we’re like adam and eve. two innocent children discovering each other’s bodies for the first time.”

szentséges atyám! kérlek, ments meg minket ebből az őrültek házából! ne hagyd, hogy a gonosz végleg elhatalmasodjon rajtunk! hogy kísértse és gyötörje testünket és szellemünket! tekints le ránk a te jóságoddal! ámen! ...pedig az epizód közepén azt hittem, hogy a rossz végleg győzedelmeskedik, de hála istennek, a szent harc megkezdődött ellenük. (az viszont jól látszik, hogy ryanmurphy-ék több vasat tartanak a tűzbe, az epizód írói megbeszélésére is a glee forgatásról rohanhattak, másképp nem tudom értelmezni az éneklős/táncolós betétet...) (+01.05.)

„the son of bloody face.”

részről részre változnak a viszonyok. és most gondolhatunk az erőviszonyokra, a hatalmi pozícióra -ebben most jude nővér húzta rövidebbet. vagy hogy a gonosz doki és kit összedolgoznak némi harmadik típusú találkozásért cserébe. persze a leendő családi viszonyok is átrendezik a terepet (hello újabb visszatérő színész az első évadból!). vagy, ha túl naiv vagy, és ezért a kereszten lógva végzed... érezhetően ráléptünk az első lépcsőfokra a fináléhoz vezető úton. (**12.15.)

„i’m gonna tell you what santa’s gonna leave under your tree tonight. he’s gonna leave a little terror.”

hát nem jár karácsony a diliház lakóinak? vendégszerepre őrült santa-t kaptunk, de olyat, aki most lépett ki egy korhatáros vertigo képregény lapjairól. persze az eddigi szálak sem álltak le az ünnep kedvéért, tovább folyik a hatalmi harc, az ördögi gonoszság, a megmenekülés elkeseredett kísérlete még a kis zöld emberkék is bekukkantottak. lehet, hogy náluk nincs is karácsony. hadd jöjjenek, ho-ho-hó! (**12.14.)

„peace is so close, sister.”

nem emlékszem, hogy láttam volna michael rymer nevét a stáblistán a bsg fináléja óta (update: uuuh, de a flashforward-nál, de arra inkább nem emlékeznék...) -csak most a durva kézikamerázást finom úsztatásokra és egyéb trükkökre (ff-be váltás pl.) cserélte. jó, hogy visszahozták frances conroy-t is tavalyról, sikerült neki jó szerepet is találni -a halál angyalát. aki ma egyébként arra használtak, hogy összekösse a különálló szálakat, egységesítse az összképet. vagy hogy nagyjelenetet kapjon újra jessica lange. az meg megint milyen klasszikus klisé volt, amikor menekülés után fut a hősnő -és a rossz autóba száll be. hangulatilag ma is ötös. (**12.02.)

„croque-monsieur and tomato soup. the perfect mommy snack.”

megkaptuk azt, amit a cím ígért: eredet-történeteket. ömlesztve. mindenki motivációira magyarázatokat. anyu- és szeretet-hiány. ifjúkori megaláztatás. egoista világmegváltoztató lázálom. megszállottság. csupa klasszikus. de egy ilyen stílusú sorozatban simán elférnek, sőt, megkívánja a toposzokat. hangulatilag most is rendben voltunk. zachary meg végre kiteljesedhet. de azt hiszem, idén lily rabe ördögi nővére lesz a nagy kedvenc. (**11.30.)

„in my hands, the transorbital lobotomy has become as routine as filling a cavity.”

kezdeném azzal, hogy mennyire működött ma a rendezés, mászott az idegrendszereden, elidegenítő volt, elbizonytalanított. ez utóbbi jól passzol az íráshoz, hisz’ ott is célja az íróknak, hogy megkérdőjelezzünk mindent. aztán néha meglepően hamar megadják a választ -mint ahogy a mai nagy fordulatnál is. ahol nem a csavar volt az igazán ütős, hanem hogy milyen jól fel volt vezetve. jók még a hatalmi játszmák is, ami az intézmény vezetésében játszódnak. frak, jó volt ez az egész ma, úgy, ahogy volt, feleslegesnek érzek minden egyéb szót... (**11.17.)

„nobody was lucky in auschwitz.”

végre visszavettek a tempóból, az esztelen rémisztgetésből, és elmélyültek a karakterekbe –és egyből az idei legjobb epizódot szállították az írók. elsősorban flashback-ekkel gazdagodtak a szereplők, de persze ez egy olyan hely, hogy bármelyik történet lehet igaz és hamis is. örülök, hogy előkerültek a korabeli pszichológiai módszerek (a leszbitlenítés nagyon erős jelenet lett), hogy megfelelően alkalmazzák a náci orvos klisét, hogy azért mindent megtesznek, hogy rájuk csapják a 18-as karikát. de ez a jobbik út, hisz a visszafogottság után jobban ütött a vége is. u.i.: szeretem franka potente-t. (**11.11.)

„big fat storm.”

a vihar, a sátán és az ufók a legrosszabbat hozzák ki az emberből. szöszi nővér érdekesebb lett az ördöggel a lelkében, ahogy manipulál és öl. jude nővért a múlt árnyai fojtogatják -jessica lange kezdheti kimutatni a tehetségét, főleg a vetítés előtt csillogott. a kedves őrült professzorunkról már lehullott minden máza a jóságnak, így borítva ránk egy kellemetlen ciliffhangert. és akkor végre láttuk a rejtélyes tenyészetet is. még mindig sűrű, csak kapkodja az ember a fejét a sok horror-toposz között, de ez előny is, mert teljességgel kiszámíthatatlan. (**11.07.)

„a lesson in the power of satan.”

nem engednek minket, továbbra is szirup-sűrűségben hömpölyög a sorozat. és nem csak a horror-elemek miatt (bőven kijutott ma is, a rosszarcú gyilkostól a sátáni gyermekig), hanem mert elkezdtük a karaktereket is piszkálgatni háttértörténetet adni nekik. még mindig kicsit fura a hangulata, lehet, hogy a folyton zajló események miatt, de valószínűleg nem véletlen, hogy különbözni akarnak a tavalyi etaptól. horrorra kábé immunisként megjegyezném, hogy az ördögűzés lehet bármilyen elcsépelt, ha jól van kivitelezve, akkor jön a hátadra a libabőr. (**10.30.)

„all monsters are human.”

bedobtak minket a mélyvízbe -csak mentő-mellényt nem kaptunk hozzá. rengeteg mindent akartak megalapozni az írók, bemutatni a karaktereket, némi mindfuckkal bombázni minket, kicsit ránk ijeszteni, de nagyon sűrű lett így (amin a vágás sem segített). de kétségtelen, hogy kellett ez, megvan benne az ígéret, hogy ismét egy nagyszerű évadot kapunk. örülök, hogy ryan murphy-ék betartották az ígéretüket, és új sztorit kapunk, még ha nem is tudták megállni, hogy néhány magas kvalitású színészt át ne hozzanak az előző etapból -természetesen új karakter bőrébe bújtatva. örülök, hogy idén a múltban járunk (egy kicsit kacsintunk csak a jelenbe, egy meglehetősen hagyományos slasherkedéssel és adam levine-nel). jól is sikerült elkapni a 60-as korszellemet, titkolt melegséggel és fajok közti szerelemmel, ufo-parával). a borzongás fel-felbukkant, de én azt szeretném, ha zsigerbe hatolna, de ha majd elkezdik kiszálazni az írók az ötleteiket, jönni fog az is. (btw, ryanmurphy-ék a glee körül ólálkodtak, hogy az általam egyébként szintén nagyra tartott tim minear írta az epizódot?) (**10.25.)