soroló

„i’m on a dark path, sir.”

természetesen fel kellett bukkannia a főszálnak itt az évad-végen, kíváncsi voltam, kihúzzák-e bohannon alól a motivációját (bosszú, ugye. btw, a coldopen flesse megint erős hangulati nyitány volt!), de egy csavarral kitértek ez elől az írók, ebben semmi meglepetés nincs, annak tudatában, hogy lesz folytatás, ez egy vállalható lépés volt. egyébként is jól borogatták a statusquo-t, bohannon el, a svéd megalázva, szerelmek romokban, bőven lesz mit helyrehozni ősztől. a párhuzamos vágás megint erőssége volt a résznek. ahogy a feeling is, de ez már nem újdonság. remélem senki nem várt nagyobb, epikusabb lezárást, vagy ha igen, akkor eddig milyen sorozatot nézett...? (**01.22.)

tudjátok, én megértem, ha valaki, aki kívülről fújja a johnwayne-összest, és otthon kétszárnyú saloon-ajtója van a konyha meg az étkező között, az húzza a száját a sorozat láttán. mert nem hiszem, hogy westernben túl sok újat lehetne mondani az ezerszer látott toposzok mellett. de nekem, zöldfülüként, majdnem-western-szűzként élvezetes volt végignézni ezt a tíz részt. oké, meglepni engem sem sikerült a történettel, de nem is arra koncentráltam elsősorban, annyira maga alá gyűrt a nagybetűs hangulat. (ez gondolom nem volt nagy újdonság, kábé minden epizód-értékelőben felbukkant...) nem tudom, lehet, hogy titokban hormon-injekciókat kapok, de mostanság kifejezetten élvezem az ilyen maszkulkin mókákat. én elhittem a mocskot, a keménykedést, az akkori világot. plusz sikerült a főhőssel is jól beválasztani (anson mount), a csúnyánnézős versenyen dobogós lenne, igaz, a viggo mortensen hasonmásversenyen is. de a többiek is jól teljesítettek (imádom colm meaney hangját!). tetszett. már most várom, hogy ősztől újra megcsapjon a mozdony füstje...

„i killed my own brother.”

ismét nagyszerű kezdéssel ajándékoztak meg minket a készítők, tudom, biztos vannak olyanok, akiknek elcsépelt ez a lassítva zenére harcolunk, de nekem működött, elsősorban hangulatilag. de később is jól kezelték a karmesteri pálcát és a kamerát, ahogy felpörgött minden a 40 mérföld elérésénél, ahogy beúszott a fenyegető hangulat a végén (ehhez a párhuzamos vágás is sokat adott). közben meg volt idő foglalkozni a nőkkel is. olyan egyszerű az ember, tudja az egész írói szándékú huzavonát, mégis úgy várja már, mikor hozzák össze bohannont a szöszivel... a szív meg olyan fura szerkezet, egyszerre tud érezni gyászt és szerelmet is. (az utóbbi részekben mintha több lenne a vér meg a brutál nem? (skalpolás, lőtt seb közeli, fejlevágás...) bezzeg a kurvák csöcse, az nem látszik...) (**01.22.)

„pawnee killer”

jól bekezdett az epizód a kisiklott vonattal (és az ebből következő vészhelyzetes véres forgataggal) és bohannon dühével. aztán visszább-vettünk a tempóból, három hölgy is középpontba került (a nők csak lassítják a sorozatokat... bocs, vicc volt...), de nem csak a szerelemmel foglalkoztunk, hanem a mindennapi élettel a mocsokban és mocsok emberek között. meg a drámai múltakkal is. ami persze előkerült a férfiak vonalán is, egy indiánok utáni hajsza és menetelés unalmas lenne némi észak/dél ellentét nélkül. (van olyan sorozat, ahol ty olsson nem bukkan fel...?) meglehetősen nyomasztó hangulat áradt a részből, elsősorban a zenének köszönhetően. kivéve, amikor spagetti-westernesre vették a figurát. azt ismeritek, mikor egy indián, egy néger meg egy déli útrakelnek... (**01.21.)

„god’s got a funny way of teaching you things.”

kicsit talán túl direkt, hogy mindenki épp ebben az epizódban elmélkedett a múltról (majdnem azt írtam, hogy nosztalgiázott, de nem éppen vidám történetek voltak ezek...), de talán úgy voltak vele az írók, hogy egy szuszra túl akartak esni a karakterek mélyítésén, hogy a maradék részekben felpörgethessék az eseményeket. van még közös a külön futó két szálban, mindkettő elhagyta a tábort, és mindkét helyen hangsúlyos volt a bosszú-motívum. (mellékesen meg a rabszolgaság kérdését is rágtuk a szalonna mellé.) kevésbé volt feszült, mint az eddigiek (kivéve az akasztást és a rajtaütést), de muszáj néha megállni, és építkezni. (*12.23.)

„your people live in the stone age.”

tetszik, hogy ilyen mélységben foglalkozunk az indián témával, mégha egy kicsit egyoldalú is a megközelítés, a fehérek többsége mocsokban élő rasszista csőlátású köcsög, az indiánok meg bocsánatot kérnek a gyilkosságért is. de nincsenek illúzióim, a valóságban is így lehetett, lenézték őket, hisz’ a fehér ember kezében isten két adománya: a technika és a pénz... (és örülök, hogy ezzel a szemlélettel elérték, hogy a vonat vs ló versenynél is az indiánnak szurkolj!) a vasút hozott nekünk egy szenátort kavarni kicsit még a kakit, sőt úgy tűnik, svéd barátunk is beszáll a buliba... és közben süvít a hangulat... és közeleg a háború… (*12.23.)

„i suggest a pugilistic match between mr. bohannon and his negro nemesis!”

...itt van ez a box-meccs, amit már a címből is lehetett sejteni, és nem az izgalmasságával / látványosságával fogott meg, hanem hogy mennyi minden mögöttes tartalmat és drámaiságot tudtak belepréselni, az elnyomottak harcától a ’pénz nagy úr’ közhelyig... a fizikai laposra-verés, maszkulin örömünnep mellett szépen domborodik az elmék párbaja is, a két ravasz-róka jól egymásra talált... és még közben az indiánok is egyre hangsúlyosabbak lesznek... hát nem jó érzés alámerülni...? (*12.20.)

„three blankets and a horse.”

a lovakat lelövik, ugye? (de csak szigorúan képen kívül...) a vadnyugat veszélyes üzem, főleg, ha még mutyiznak is a puskaporral. de kellett a nagy bumm, mert így legalább hősünk kijöhetett a gödörből, amibe az írók erre a részre taszították... de örültem, hogy a női karakterek is kiemelt szerepet kaptak ma, a szöszi rafináltnak tűnik, a vadlány meg cuki -és jól passzolnak a csokival, éljen a kitaszítottak balladája. ...és még arra is jutott idő, hogy a mocskos sárban feltalálják a peep-showt, ez ám az amerikai álom... (tudom, elvicceskedem, pedig nagyon élvezem a hangulatát...) (*12.20.)

„the fair-haired maiden of the west.”

megint a hangulat uralt mindent -már a beszéd nélküli cold-openben is (btw, remélem kiadják majd a score-t mihamarabb). de ha épp monológ van (ami alá rendre nagyszerűen vágják a képeket), vagy párbeszéd, az is tele van feelinggel. apró lépésekkel haladtunk tova, mint ahogy a vasút-építés sem gyorsvonat, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire nem ez a lényeg, hanem... (*12.01.)

„they call me the swede. i’m norwegian.”

(kellett egy kis tesztoszteron-beöntés...) haladtunk kicsit, hősünk egyre cool-abb, okos és helyén vannak azok a bizonyos tökök. jött egy új karakter is (az idézetben idézett úr), aki kellően creepy, hogy azonnal a szívünkbe zárjuk. meg persze a többi karakterre is jutott pár perc. egy-két flashback boldogsága ellensúlyozta, hogy a párbeszédekben mindig a sötét múlt, a háború borzalmai kerülnek elő. ja, és egy gyilkosságnak legyenek következményei -de lepjenek meg az írók, például így, ahogy most is tették. a hangulat is maradt, teljesen vállalható ez a cucc. (*11.16.)

„-do you not believe in a higher power?

-yes, sir, i wear it on my hip”

egy időben valamiért hidegen hagytak a westernek (én már az a generáció vagyok, akinek a nagy indián-könyv helyett starwars-kötetek voltak a kezében...), de egy ideje már vonz ez a cool és mocskos macsós környezet. ezért vártam is már ezt a pilot-ot, és többnyire elégedetten álltam fel a végén. működött hangulatilag és sokszor nekem ennyi elég. persze, éreztem, hogy néha döccennek a párbeszédek, hogy nem túl eredeti, a zsáner tipikus karaktereit kapjuk (sok sötét múlttal, hogy legyen mit rágni majd), le-leülő tempóval. de mégis behúzott, és ez nekem elég ahhoz, hogy egy hét részes évadot végignézzek. (kicsit sajnálhatjuk, hogy nem fizetős-kábelre került, és nem csak a most hiányzó csöcs-faktor miatt...) (ja, és éljenek a gonosz-monológok!) (*11.14.)