soroló

„this is the dna of the most dangerous creature in the universe.”

örülök neki, hogy nem szoktam a sorozatok marketingjével foglalkozni, mert mint hallom, a bbc csúnyán ellőtte a bemutató előtt a meglepetést -ugyanis a tizenhármas érájában most először tért vissza egy klasszikus gonosz. én most nem tudom kikerülni, hogy ne írjam le a nagy csavart, úgyhogy hess innen, ha szeretnél te is egy kicsit a levegőbe öklözni a rész megnézése közben! de először is beszéljünk arról, hogy furcsa érzés volt ennyi év után nem karácsony környékén nézni a különkiadást, és igazából nagy dramaturgiai jelentősége nem volt annak, hogy ezúttal újévkor játszódott a sztori, inkább a szimbólum volt a fontos, mert az új kezdetet reprezentálta. egy régi gonosszal karöltve... és megkapunk mindent, amit várunk ettől a fajtól, a világ leigázására való kísérletet, a leghíresebb mondatukat, a hatvanas évek óta velünk lévő kinézetet. meg egy kis új ötletet, mert az sosem baj, ha a régi lényekről is tanulunk új dolgokat... és mindez egy igazi who-s rohangálós, jó tempójú epizódba ágyazták, ami azért nem nélkülözött egy erős chibnall-izmust sem -teljessé tette ugyanis ryan-ék családi drámáját egy eddig kimaradó kulcs-szereplővel, csakhogy érzelmileg megint jól helyre-tegye ezt a részt is... (bár már évad közben is merengtem arról, hogy az új zene mennyire megváltoztatja a jelenetek tónusát, de most különösen kiemelkedtek a gitáros/elektronikus témák, így még feltűnőbb volt, hogy mennyivel másabb a zene, mint eddig.) (×01.02.)

„i’m responsible for my own happiness?”

sokáig komoly ellenérzéseim voltak az antropomorf állatábrázolások irányába, és igazából nem tudom miért, hisz’ én is a disney-filmeken nőttem fel, mint mindenki más. szerencsére mostanában sikerült átbillennem ezen a problémámon, köszönhetően mondjuk john blacksad-nek és usagi yojimbo-nak, úgyhogy már könnyebben vághattam bele egy beszélő ló kalandjaiba. régóta terveztem már ezt, sok jót hallottam már a sorozatról -de az is feltűnt, hogy ezek a hozsannák csak később érkeztek, sokan írják azt, hogy az elején túl kell lendülni, mert nem meggyőző. hát tényleg nem... talán arány-gondok vannak (nem olyan vicces, mint szeretnénk, nem olyan mély, mint amilyennek az alkotók gondolják), talán csak a főszereplő ló(fasz) méretű egoizmusát nehéz megszokni. de szerencsére azt érezni, hogy lehet belőle még az a maró, fájdalmas szatíra, ami megérdemli a kalapemeléseket. (és persze ne felejtkezzünk el a pedigrés hang-csapatról sem, igaz előtudás nélkül lehet hogy eddig csak allison brie-t ismertem volna fel közülük elsőre. meg persze batman-t, izé, will arnett-et.) (×01.01.)

„limb or lass, mr.mackenzie?”

(belenéz a szíve mélyére) nem, még nem múlt el a múlt heti érzés, még mindig utálom az ottani erőszakolós jelenetet. ráadásul ezt még most tetézték az írószobában azzal, hogy először is nagy titkot csináltak belőle, ami brianna-t belülről rágja, aztán meg egy (nekem legtöbbször szem-tikkelést okozó) terhes-vonalat faragtak belőle... és bizony még akkor is nehezen bocsátok, ha az erőszak következményeképp azért szép érzelmes jelenet is kijutott nekünk (szenvedő) nézőknek (köszönhetően a korábban jól felépített anya/lánya kapcsolatnak)... de még igazán a mai nagy pillanatok fénye sem tudta teljesen elűzni az árnyakat -mert hálistennek volt azért fény is, nem kellett várni az évad végéig a nagy találkozásokra, és annak is örültem, hogy az érzelmes ölelkezéseket azért kicsit oldották azzal, hogy jamie-re vizelés közben tört rá a kedves lánya... azt is előre lehetett tudni, hogy hiába rejtegeti a gyűrűt bree, az anyja idővel meg fogja találni, és összerakja a sötét képet, azt meg már az előző rész eleje óta nyilvánvaló (szerintem mindenkinek), hogy a folyton kétségbeesett tekintetű szolgálólány bajt hoz a szerelmesek fejére... (a címadó méhek lakhelyénél nem is a kissé didaktikus párbeszéd működött igazán, hanem a szemünk előtt formálódó apa/lánya kapcsolat (valamint sam heughan erőteljes játéka.)) (##12.30.)

„come back tomorrow and i will tell you and your christian friends what you must pay.”

jól elfáradhatott a dobosok keze a mai zenei anyag felvétele közben, mert nem pihenhettek egy pillanatra sem. de ezzel az apró trükkel minket nézőket is felpörgettek már az elejétől kezdve a nagy eseményre... sokféle csatát láthattunk már a show-ban, ez a mai a hangulatával tűnt ki a többi közül, a tüzes háttér szemkápráztató hátteret szolgáltatott, alfréd király monológjánál meg úgy fokozták a drámai hatást, hogy végig csak közeliket láthattunk a véres arcáról és a könnybe forduló szeméről (kicsit bizonytalanságban tartva minket, hogy talán ő is megsérülhetett a csata őrült forgatagában). maga az összecsapás már a megszokott ’zaklatott’ módon volt felvéve és vágva, még az átláthatóság határának a jó oldalán maradva -kellő mennyiségben adagolva a sarat és a vért... talán a felkavaró álom-jelenet előre-vetítette a drámai halált, de azért némiképp meglepő is volt az, hogy most kellett búcsúznunk ettől a személytől... most floki-ék megpróbáltatásai teljesen kimaradtak, így kattegat vette át annak a szálnak a szerepét, azaz függelékként lógtak a wessex-i perceken azok a jelenetek, amik nem igazán adtak hozzá semmi újat az eddigiekhez, maximum csak azt konstatálhattuk, hogy az egyszerű emberek mennyire magukévá tették az ivar-vallást... (##12.27.)

„i’ve been wondering for a while what color your hair is down here.”

kezdjük az idézettel, mert még érlelni akarom magamban a gőzt, hogy később ki tudjon robbanni -szóval miért mindig a vörös-hajúaknál vetődik fel, hogy vajon alul is egyezik-e a testszőrzetük szíve a fejükön lévővel...? na szóval, miért is húztam fel magam ma? mert borzasztóan kezelték brianna szálát... először is, oké, nagy találkozás, de egyből egy összezördüléssel elvették az öröm élét, ami után végig azon paráztam, hogy a szolgálólány mikor küld a szerelmesek után egy regimentnyi verőlegényt, így az intim pillanatokat sem tudtam felhőtlenül élvezni (annak ellenére, hogy sikeresen lekönyörögtem a szép színésznőről a ruhát -szó szerint, skandáltam a monitor felé, hogy ’cicit! cicit ide!’). de nem kellett ide külső beavatkozás, hogy egy pillanat alatt összeomoljon az idill, mivel roger nem csak szerelmes, hanem egy méretes seggfej is, aki talán az ultra-konzervatív gondolkozásmódjának megfelelő korba került végre... oké, láttunk már ilyen ál-drámákat a sorozatban, ezen még túl is lépnék, de minek kellett szegény lányt még egy erőszakba is belekényszeríteni? mert fel kell zaklatni a nézőket? mert meg kell tanítani a karakternek, hogy itt a tizennyolcadik század vadvidékén bármilyen borzalom megtörténhet? vagy csak az írószobában perverz módon vonzódnak az ilyen fordulatokhoz? ehh, fuck... (ja igen, fraiser-ek is az epizódban voltak, kicsit hősködtek, no meg megismerkedtek george washington-nal is.) (##12.24.)

„i had given up hope i’d ever look upon a child of jamie’s, and now... here ye are, standing right in front of me.”

sok sorozatba csak haloványan tudnak kísérteni a múlt árnyai, itt az outlander-ben viszont sokkal konkrétabban meg tudnak jelenni -akár a fizikai valójukban is (de ez nem akadályozza meg az írókat abban, hogy a hagyományosabb flashback-jelenetekben is fájdítsák a szívünk egy rég látott arccal)... mert ez egy kicsi világ, ahol a múltba visszatérők könnyen ismerősökbe botlanak, de így lesz igazán érdekes az útjuk az új világba a szeretteikhez... merthogy claire és jamie ezúttal tényleg kiülték az epizódot, hogy az ifjabb generáció kiteljesedhessen -és nem is nagyon szeretnék tiltakozni azért, hogy a sophie skelton által életre keltett brianná-t kellett néznem egy órán át (roger-nek viszont kár volt megborotválkoznia)... az első véletlen találkozásnál azt gondoltam, hogy át akarják billenteni a szívünk küszöbén laoghaire-t, aki annyi bajt okozott már fraiser-éknek, de végül csak előtört belőle a sértett szörnyű nőszemély, akinek ismertük eddig is... lallybroch-ban szerencsére a szokásos szeretet áradt, bár nagyon hiányoltam jenny-t, hogy ő is beköszönjön... azt tudhattuk előre, hogy roger-nek elfogyott a szerencséje, amikor a véletlen találkozás ruletten stephen bonnet-et nyerte meg, aki aztán végig hozta a már megszokott borzasztó formáját... (egyszer már elköszöntünk frank-től, így nem volt tisztességes azt mutatni, hogy mennyire szerette a lányát, és hogy mennyire meggyötörték azok a bizonyos utolsó napok...) (##12.21.)

„we are all going into the dark.”

nehéz úgy újat mondani hétről-hétre, hogy a komolyabb előrébb-haladások helyett csak azt látjuk, hogy michael hirst újabb fahasábokat rak a tűzbe, hogy még erősebben fortyogjon az üstben lévő főzete... oké, ma meghalt egy szereplő, aki a kezdetektől velünk volt -és nem az, akire utalgattak nekünk még múlt héten... apropó, nem is értem, hogy miként veszi be a nép ivar azon hazugságát, hogy az igazi lagetha-t véreztették ki az orruk előtt, amikor elvileg ismerik az eredeti nőszemélyt, ráadásul ehhez a bűnbakhoz nagyon kellett hunyorogni, hogy felfedezzük a hasonlóságokat... wessex-ben talán lehetett reménykedni egy komolyabb változásban, de alfred ellenségeinek köre még ahhoz is töketlen, hogy egy valódi veszélyt jelentő lázadást levezényeljen (viszont a hajviseletek komoly változáson estek át a mai részben!)... talán még izlandon történt a legkomolyabb fordulat, mert floki a sok busongás után most erőteljes határozottságot mutatott, és megtette, amit már időtlen-időkkel ezelőtt meg kellett volna tennie -azt mondta a megbékélésre képtelen családnak, hogy hagyják el a területet... (##12.21.)

„in life, sometimes you got to eat a whole lot of shit.”

ejj-ejj, belengetni itt az elején, hogy valami drámai fog történni később -stresszesen nem szórakoznak ám olyan jól a nézők, mint kellene nekik... de lehet hogy csak az volt a baj, hogy palladino-éknak nehezen megy a finálé-írás, tavaly sem voltam elégedett a hangulattal, és most is visszavettek a vibrálásból... pedig voltak itt pozitív dolgok, bár azok inkább a jövőbe mutattak, a jelenben midge kicsit megfáradt a szakmája visszásságaitól (nem lehet női dolgokról beszélni a színpadon? a szülésről sem? menjen már a picsába az összes soviniszta dinoszaurusz!), később viszont rájött arra is, hogy ezért a nehéz kenyérkeresetért mennyi mindent kell feladnia (még lenny bruce is szomorkás hangulatban lógatta az orrát ma végig, és ebből a negatív hullámból jócskán ragasztott át a kedves kolléganőjére is)... ráadásul joel is visszakanyarodott a régi önmagához, és végig-seggfejkedte az egész epizódot... ezek után tényleg azon fogok gondolkozni, hogy miért nem akarnak nekünk vibráló és felvillanyozó finálékat adni, amit kis üvegbe zárhatnánk, hogy a következő premierig őrizgessük a szívünkben... (nagyon furának tűnt az a szülőszobai megoldás, hogy az újszülött egy fiókban feküdt, amiben át lehetett húzni a túlsó helyiségből...) (hüh, de fura volt midge szőkén a flashback-jelenetben...) (##12.20.)

nagyon szeretem midge maisel-t, ahogy vibrál és sugároz, de úgy tűnik, hogy nálam az évadok fokmérője joel maisel marad... mert tavaly ő volt a szememben a kerékkötő, aki miatt nem tudtam felhőtlenül élvezni a sorozatot, idén viszont sokkal jobbnak éreztem azt a helyet, amit találtak neki az évad dramaturgiájában, így már nem is nagyon tudnék belekötni ebbe a tíz epizódba... és nem csak joel-t pozicionálták át egy kicsit, de más fény eshetett weissman-ékra is (főleg az első epizódokban)... az is jót tett az évadnak, hogy kimozdultunk new york-ból, mert az új helyszínek változatos hangulati elemekkel egészítették ki a polgári lakások és a füstös kis lebujok miliőjét... az nem volt kérdés, hogy midge továbbra is a szívem közepén fog csücsülni (rachel brosnahan-nal egyetemben), elkísérném a világ végére is, csak hogy egy kis időt tölthessek vele, hogy felpezsdítsen, hogy megnevettessen.

„oh, arthritis!”

örülök, hogy jane lynch-et casting-olták annak idején a borzasztó konkurencia szerepére, mert most megláttam őt, és egyből beugrott a teljes sztori-szála tavalyról, nem kellett kaparnom az agyamban, hogy mire is kéne emlékeznem... de azért is jó, hogy láthatjuk őt itt vendégként, mert nem csak harsánykodnia kellett ma sem, hanem megmutatnia, hogy a karaktere mennyire alávaló teremtmény, aki képtelen bármilyen együttérzést mutatni a betegekkel szemben... persze a kis gonoszkodásai miatt is kellett ő most, amikkel viszont csak azt érte el, hogy midge zárta a tévés közvetítést -és szétszedte a házat. és olyan jó látni, amikor szeretik őt az emberek, legyen az egy kis klub, vagy az országos televízió platformja. viszont a nagy nyilvánosság azért fontos, mert így könnyebben fogadják majd el a hozzá közel állók is azt, amit csinál... a tévés dolgokon túl eléggé az apák epizódja volt ez, abe-nek volt egy komolyabb összeomlása a sok stressz miatt (sose engedj egy professzort egy sajt-szeletelő közelébe!), de idősebb maisel is meglepően komoly volt, amikor a munkába temetkező fiával váltott pár kedves szót... (##12.19.)