„she was worth every punch.”
na, ha van valami, amivel le lehet venni a lábamról, az a noir, úgyhogy ugráltam örömömben az egész rész alatt, zseniálisan hozták a hangulatot, a kliséket, a hanghordozásokat. nathan hangja arra termett, hogy ilyen narrációkat mondjon fel. de ha kivesszük ezt a castle-éhoz hasonló idült lelkes mosolyt, akkor mi is marad? némi nyomozgatás a jelenben egy aranyos csavarral, és mark pellegrino, akinek örülünk, bárhol is tűnik fel -nem is értem, hogy nem bír megcsípni egy masszív főszerepet. de csitt, ne foglalkozzunk a törékeny gyengeségekkel, amíg oly’ keserűen sír a szaxofon 1947-ben. amitől érzem jól, hogy a lelkem elveszett. (**03.04.)
