„i worry about schmidt. he is a jew in the desert. i don’t want him to wander”
elég annyit írnom, hogy néhány perccel a vége előtt meg kellett állítanom, mert kiakadt a röhögés-mérőm? nem...? fináléhoz mérten a kapcsolatokat boncolgattuk, összezártuk a karaktereket -szabadtéren, és hagytuk, hogy elszabaduljon a humor-pokol. kis komolysággal. nagyszerű arányokban. love it. jöhet a prérifarkas blues? áááááááuuuuuuúúúúhhh!!! (**05.09.)
én szeretem az ilyen indie-ízű cuccokat, de magam is meglepődtem, mennyire hamar a szívemhez nőt a sorozat. és a karakterek. schmidt és nick a legjobban megírt és eljátszott sorozat-karakterek között vannak már most, a lányok cukik, winston-nak is vannak nagy pillanatai. kevés sorozat van, ami számolatlanul váltja ki belőlem a hangos felröhögéseket, üdvözlet a klubban srácok. nagyontetszett. aki esetleg zooey furcsasága miatt szállt ki az elején, tessék visszakapaszkodni, nagyon megéri. és akkor most mindezt dalban is, egy, két, há...
