„this is like... like a dance.”
ennek így kellett lennie. miá-nak kellett ez az utolsó lökés. ki kellett egyenesíteni a háromszöget. viccesnek kellett lennie (egyik gyerek-parából a másikba esni szar lehet). érzelmesnek kellett lennie -persze csak a határokon belül. és oona-nak be kellett harapni az ajkát, dobálnia kellett a gyönyörű haját, törölgetnie kellett a csillogó szemét, csöpp, csöpp, csöpp. valahogy az forgott a fejemben, hogy dráma lesz a vége (ha sokat állnak erkélyeken emberek, az frusztrál), de inkább valami új kezdete lett a befejezés, jó lenne egy új fejezethez lapozni. (+07.09.)
hogy szép karikába zárjam a mondandóm, a pilot értékelését a természetességgel kezdtem, így most is így teszek. hisz' ennyi elég, hogy el legyek varázsolva, hogy érezzem, igaz, amit látok, ragyogjon csak a valódiság bájától. kicsit más lett a sorozat, mint amire előzetesen számítottam. az én fejemben egy romantikus terápia volt, húsz percek az éttermi asztalok körül, sok duma, sok szereplő, ahol az új történetek hátterében felbukkannak régebbi arcok. ennél sokkal jobban kidomborodtak (fő)szereplők, akik viszont így gazdagabb jellemmel lettek gazdagabbak. és kimozdultunk a vendéglátóipari létesítményekből is, életet menteni, dugni, ilyesmi. nagyon szerethető kis angol rózsát találtam megint, amit jellegéből, sokszínűségéből adódóan nehéz értékelni, legyen egy megbízható erős tetszett, ami egy szívdobbanásnyi időre majdnem felkerekedett nagyon-ra, tudjátok ti is miért, ne kelljen százszor leírnom a nevét...
