„the family that kills together.”
volt valami különleges a mai rendezésben -rengetegszer maradtunk az arcokon, gyakran így nem azt mutatva, aki beszél. sűrűbbnek lehetett így érezni az érzelem-bemutatást. rögtön a nyitányban is nagyon, a testvér-terápián, már ezért az egy jelenetért megérte kamerát fogni a kézbe. jó, hogy deb felfelé indult el végre. neki, nekünk és dex-nek is szüksége volt erre. és a dokinéninek is, hogy egyesült erővel tudják őt kihúzni a szorult helyzetből. egy kicsit nyugvópontra értünk ezen a vonalon, de sebaj, akad egy rakás függőben lévő ügy. és tök jó, hogy mindezek mellé beférnek olyan pillanatok, amikor bizseregve érzem, hogy mit is nézek. amikor hagyják felcsendülni a klasszikus zene-témákat. (zárójel: masuka milyen fura komolyabban! nem bántás, tény.) (+07.29.)
