„i’m the tardis.”
gondold el, kisgyerekként ott rettegsz a kanapé mögött, mégis minden héten imádva kapcsolsz oda a bbc-re. rajongó vagy. aztán negyven évvel később, ismert és közkedvelt íróként találkozol a gyermekkori kedvenced jelenlegi készítőjével, és remegve felteszed neki a kérdést: írhatnék én is egy epizódot? és ő hülye lenne ellenkezni... az a baj azzal, hogy tudod, hogy a jelenkor egyik legjobb írója fejéből pattant ki az epizód, hogy nagyok lesznek az elvárásaid. azt akarod, hogy itt is átüssön a zsenije, mint minden történetén, amit eddig olvastál tőle. hogy fura és meghökkentő legyen. hogy vidám és szomorú. hogy ügyesen egyensúlyozzon a mesevilág és a realitás határvidékén. és tudod mit? ez mind benne volt ebben az epizódban is. ki másnak jutna eszébe megszemélyesíteni a szeszélyes öreglányt, aki annyi éve hűséges társa a doktornak. ki más játszana így a srácok elméjével? ki másnak hinnénk el, hogy elhagyható az univerzum? szép dolog, ha megvalósítja valaki az álmait, de még szebb, ha másokat is be tud vonni ebbe. köszönjük neil. (+09.17.)
