„and now it’s time for one last bow / like all your other selves / eleven’s hour is over now / the clock is striking twelve’s.”
tudom, hogy steven moffat a who-isták felénél közellenségnek számít, én viszont csak egy dolog miatt tudok haragudni rá: mindig hat rám. bár az elején kicsit megijesztett, amikor az első nyolc percet kedélyes viccelődésre használta, aggódtam, hogy nem lesz méltó a búcsúhoz az epizód. de moffat bácsi is tudja, hogy mit várunk el, ha egy út végéhez érünk. elsősorban azt, hogy visszanézzünk kicsit, és ezt köszöntük szépen, megkaptuk, mondhatnám gonosz éllel, hogy volt itt minden, mint a búcsúban, szépen összefoglalva a tizenegyes életútját (beköszöntött a csend, újra repedt a világegyetem, ellenség-gyülekező is volt, és persze a nemrég eseményei is ott dolgoztak a kondérban). ekkor kicsit megnyugodtam, és kezdtem élvezni a történetet, ami a hóval és a mese-szerű narrálással kapott egy kedves karácsonyi gellert (btw, bár fura volt, hogy évszázadokat ugrottunk, nem hiszem, hogy ennél jobban meg lehetett volna oldani ezt a sztorihoz elengedhetetlenül szükséges elemet). aki jól figyelt, az még magyarázatokat is kapott néhány eddig homályban hagyott szálhoz, és persze a számozási gubanchoz. talán elhamarkodott volt bejelenteni az új doktort, lehet, hogy kerekebb szemekkel néztünk volna az öregedésre. jobban ütött volna. mert én már kicsit lemondtam róla, hogy meghatódom, ahogy egy keserédes búcsúnál illik, de csak nem voltam elég türelmes... nem lett matt smith a kedvenc doktorom (avagy az alons-y üti a geronimo-t…), de már az elejétől bírtam a túlmozgását, a lelkesedését. a következő? eddig csak egy darabkát kaptunk, sajnos nem vörös (és sajnos nem lett arcszőrzete, pedig azt vártam), de biztos, hogy jó lesz. ráadásul most el lett intézve újabb ötven év a doktorral, úgyhogy egy szavunk sem lehet. farewell, raggedy man! (+12.27.)
