„there’s only one hell, princess. the one we live in now.”
kár, hogy mindenki az utolsó jelenetet fogja csak emlegetni, pedig mennyi egyéb jóság volt ebben a részben... én már azt imádtam, hogy egyből a nyitánynál azt hiszed fél szívdobbanásnyit, hogy valami vidám kergetőzéssel kezdünk, aztán... de ramsay utána is hozta magát erősen az apja felé irányuló bizonyítási vágyával. de az sem volt elvesztegetett idő, hogy rászántunk néhány percet stannis feleségére is. persze most is királyvár volt a legnagyobb királyság, már az esküvő előtt is, nem tudok mondani még egy sorozatot, ahol ennyire súlya lenne minden mondatnak és minden nézésnek. a lannister-fiúkat már akkor kezdted sajnálni, amikor még az igazán kemény menet el sem kezdődött. aztán jött a préselés, ismét azok a nézések, a verbális vágások, amiket oberyn herceggel ejtenek, a hihetetlenül megalázó utolsó pöcsfejkedések, és a csúcspont, amit annyira vártunk, és mégis annyira szerettük volna még elodázni, mert jack gleeson így odatette minden idők legrohadékabb rohadékát. („de figyi, tök olyan volt, mint a könyvben, csak azt nemértem, hogy ott csarnokban voltak, itt meg a szabadban, m’ért kellett változtatni”...) (++04.14.)
