„the clearest moment of our friendship.”
amikor a lélek küzdelme vesztésre áll. amikor meghiúsulnak a tervek. amikor minden összeomlik. nem számítottam ennyire véres fináléra. kezdetben még mosolyogni is tudtam, ahogy összevágták a jó és a rossz küzdelmét will-ért. aztán belemerültünk az elmúlt részek sakkjátszmájának utolsó lépéseibe, majd bryan fuller-ék kinyitották az eső- és vér-csapokat, és már csak döbbenten tudtam a monitorra meredni. oké, laurence fishburne máshol is állandó szerepet vállalt, na de hogy a készítő megölné az emblematikus színésznőjét? vagy az egyik főszereplőt? ennyire gonoszul vérbefagyva nem lehet otthagyni minket a végén... igazi game-changer epizód volt, ami után már nem lesz semmi ugyanolyan, mint eddig. és én mindig is tiszteltem azokat az írókat, akik mernek kilépni a kényelemből. kalapemelés. (++05.25.)
lenyűgöz a vizualitása. magával ragad a színészi játék. el tudok veszni a szimbolizmusában. lebilincsel az összetett történet-vezetése. behúz a hangulata. ezeket a mondatokat mind el tudom ismerni, ha a sorozatot akarja valaki éltetni -na de azt mondani, hogy ’szeretem’, az nagyon idegenül hangzik. mert szerintem a hidegség és a szeretet nem összeegyeztethető. bár lehet, hogy jobb lenne, ha ezt inkább kibeszélném magamból... sokféle úton jártunk az elmúlt tizenhárom részben, az eleje nekem kevésbé működött will-el a börtönben, vagy csak nem tudtam teljesen ráhangolni az agy-hullámaimat a különleges ízére, a második felétől (főleg a vergen-testvérek feltűnésétől, és a vad és vadász közti játszma teljes gőzre kapcsolásától) már szívesen faltam az epizódokat. és pontosan azok a dolgok fogtak meg legjobban, amiket itt az elején is kiemeltem. a brutálisan gyönyörű látvány, a bivalyerős színészi teljesítmény és az egyedi ámde nyomasztó hangulat. a tisztelet és a kötődés megvan a részemről, de szeretet valószínűleg sosem fog kialakulni. tetszett.
