„we are motherfucking celebrating life.”
nem kell mindig ömlenie a vérnek a képernyőre... oké, eric-ék meglehetősen szórakoztató külön-szála durvulásba torkollott, de azért nem ez volt a jellemző itt a végjáték félidejében. inkább rámentek az érzelmekre, amivel semmi baj nincs, ha jól csinálják. örültem neki, hogy nem egy újabb kesergőt raktak be a cédéjátszóba, hanem egy partival próbáltak életet vinni a sokat szenvedett városba. persze mindenki máshogy dolgozza fel a gyászt, így megérthető, aki ellenkezett ezen szokatlan módszer miatt, de én is voltam már olyan temetés utáni eszem/iszomban, ami nagy mosolygásokba végződött, arra használtuk az időt, hogy a ritkán látott családtagokkal legyünk kicsit. érdekes módon nem forrt fel a vérem a szerelmi sokszög alakulásától sem, úgy érzem, csak próbálnak mindent megtenni az írók, hogy a megfelelő párok alakuljanak ki végül -mégha kicsit sután is teszik ezt. (nem tudom, miért lepődtem meg a beck számon a végén, nem ez az első eset, hogy dalt ad a sorozatnak.) (ja, és töri-suckerként én élveztem a bill-flesseket is.) (++07.21.)