„there were no electric lights as far as the eye could see, so as much as my rational mind rebelled against the idea, i knew in my heart i was no longer in the 20th century.”
időutazós romantikus történet -nem újdonság. de honnan jöhetett az írónőnek, hogy 1946-ot kösse össze a tizennyolcadik századdal? ez már mindenképp egyedinek hat. plusz ott van még a skót felföld is, mint különleges helyszín, azzal a hihetetlen atmoszférájával. a battlestar galactica elkötelezett híveként nagy örömömre szolgált, hogy ron moore visszatért a televízióba, még ha meg is lepett, hogy ezt a történetet választotta, de bízom benne, és a pilot-ot megnézve van is erre okom. talán a legnehezebb feladata az lehetett, hogy megtalálja a megfelelő színésznőt a főhős(nő) szerepére, azt, akibe elsőre beleszeret az ember (jelentem sikerült), akiben ott a tűz, és persze hiteles (plusz még a hangja is alkalmas a narrálásra). miután ezt abszolválták, jöhetett a legegyszerűbb feladat: felhívni bear mccreary-t... szóval, már a nyitány megfogott, csak olyan kár, hogy az ember ismeri a nagy csavart, jobb lett volna meglepődni. azon viszont csodálkoztam, amikor láttam, hogy toby menziel az állandó szereplők között van, de az utazás után hamar kiderült, hogy miért (meg egyébként is, az is fura lett volna, ha pozitív szereplőt játszik...). az erős hangulatú kezdéssel meggyőztek, viszont vannak fenntartásaim a folytatással kapcsolatban, mert azért a férfiember mindig gyanúsan méregeti a nőinek gondolt regényeket, sohasem tudhatja, mikor merülnek el annyira a romantikában, amit már ő maga túl soknak érez. de talán itt másképp lesz, vagy majd átsegítenek a kényes pontokon a hősnő iránti vonzódás, a táj szépsége, a korszak érdekessége, a skót duda hangja... (++08.31.)
