„my monsters, the ones you call depraved, they are the beautiful, heroic ones. they offer their oddity to the world. they provide a laugh, or a fright, to people in need of entertainment. everyone is living the life they chose.”
na, lehet tippelni, hányadik jelenetében gyújtott rá jessica lange? igen, egyből az elsőben... bár a való életben ki nem állhatom a cirkuszokat (túl sok negatív emlékem van a vidéki hakni-előadásokról, a rossz állapotban lévő tevékről meg a félszemű késdobálóról), de elismerem, hogy mozgóképen nagyon tud működni a furcsa világuk. ezért is örültem, hogy ryan murphy-ék most ezt a témát dolgozzák fel, egyébként is jól megy nekik a kívülállókkal való foglalatoskodás (lásd még glee). valahol reménykedett benne az ember, hogy felidéződnek benne a carnivale iránti szép emlékek, de ebbe a sátorba más irányból közelítünk. persze a testi deformációval rendelkezők itt is szép számmal képviseltetik magukat, de a nagy rejtély-központúság szerepét itt talán a karakter-lélektan fogja átvenni. jessica lange persze most is hengerel, hasonló a karakter, mint az előzőekben, de több lesz benne a drámaiság és a német akcentus (és mit ismerne jobban egy színésznő, mint a sztárságra való kétségbeesett vágyat és a féltékenységet). sarah paulson is szép összetett feladatot kapott, és ügyesen él is a lehetőséggel, hogy ne csak szavakkal, hanem arc-mimikával is érzékeltesse a két lélek közti különbséget. a többiek mélyebb megismerése is sorra kerül majd szép lassan, egyébként sem volt nagy a tempó most, és letisztultabb volt, mint az eddigiek, nincs zsúfoltság. a bőr alá mászó kényelmetlen hangulat viszont most is működött, bohóc-fóbiások messzire kerüljék lehetőleg. (murphy rendezőként is bizonyít, tetszettek az osztott képernyői, a fényekkel való elkenések, és hogy minden furcsaság megmutatásánál kivárta a megfelelő felfokozó időt. viszont azt nehezen emésztettem, hogy bowie-dal szól egy 1952-es történetben. pedig addig jól működött a korhangulat.) (++10.11.)