„go to hell.”
bár én szeretem ezt a korszakot is, azért most úgy éreztem, hogy visszajött valami a régebbi őrületből. amikor az ember kapkodja csak a fejét az ötletek és a történet változásai között. egyből rántottak egyet rajtunk a gyomrunk tájékán danny halálával, aztán még csavartak egyet a szívünkön clara kétségbeesett elszántságát mutatva. majd úgy tűnt, hogy moffat bácsi el akar minket gondolkoztatni a túlvilág kérdésében. ekkor jutott eszembe, hogy az előző érában találkoztunk a sátánnal, nézzük, most mit találnak ki. de persze a whoniverzumban soha semmi sem ilyen egyértelmű. mondom ezt annak ellenére, hogy igaznak tűnnek azok a rajongói pusmogások, hogy ki is az a hölgy, akivel az évad eleje óta húzzák az idegeinket. mert hogy egyszercsak kiderült, hogy ez bizony az idei átívelés egyik kulcs-epizódja, ráadásul még egy klasszikus gonoszt is sikerült jól álcázva becsempészni. és bár hiányoltam a dupla epizódokat a közelmúltban, na de ne hogy már itt kellett elvágni... (remélem érzitek, hogy miért jobb író moffat nálam: ő is bedobál egy csomó mindent egybe, és működik, nálam meg csak a szertelen csapongást érződik ilyenkor...) (++11.02.)