„gemma knows every truth behind every lie, inside every secret. she’s the gatekeeper.”
szeretjük a zenét, a zajt, a zörejt, de a csönd nagy úr tud lenni. és ma meghagyták nekünk ezeket a csöndeket, lecsupaszítottak mindent, hogy igazán a lélekkel tudjuk foglalkozni (kivéve a free-jazz-es autósüldözést, ami ki is lógott az egész képből). minden építkezésnek most jött el a gyümölcse. kiderültek a titkok, lezajlottak azok a beszélgetések, amiknek nagyon itt volt az ideje. és ezek összetörték a karaktereket. és minket. sokszor olyan dolgokról volt szó, amiket mi már láthattuk, mégis padlóhoz vágtak ezúttal is. én nem tudom, hogy a színészek hogy tudnak ilyen mélyre nyúlni, de minden tiszteletem a srácoknak, hogy végigcsinálták ezt. főleg charlie humman-nek, akinek mindennek a közepében kellett állnia, megterhelnie magát azzal a tudattal, hogy min megy keresztül a karaktere. hogy felfogja, hogy mit tett dühből, hitből, bizalomból; hogy milyen ára lehet egy tévedésnek; hogy mekkora viaskodás lehet egy emberben, ha a szíve és az esze két felé húz. ezt csak őszintén és lecsupaszítva lehetett eljátszani. mert nem kellenek mindig a trükkök. és peter weller, mint direktor is tudta ezt, ezért választotta a csöndet a zaj helyett. azt viszont nem tudom, hogy melyik kell majd ahhoz, hogy békére leljünk. mert ránk férne, annyi szent... (++11.22.)
