„the rayburn name still means something down here.”
az egyértelmű volt már az elején, hogy a fináléra érjük el az évadban látott flashforward képeit, viszont arra szerintem nem sokan számítottak, hogy ennyi meglepetést fognak okozni a már látott képsorok. legalábbis én azt feltételeztem, hogy ezek a fő drámából vannak kiragadva, nem pedig a már megtörtént drámának a következményeit látjuk. mert azt már jó kábeles szokás szerint már az előző rész végén megkaptuk... most sem bírtak magukkal az alkotók, kellett egyet csavarni még az időrenden, hogy most is kirakóznunk kelljen, hogy mire emlékezhet vajon a három testvér... aztán gyönyörűen összeállt a kép, a nagy master-plan, egy újabb éjfekete titok, amit meg kell őriznie a családnak. és baromi érdekes belegondolni magába a tettbe is, hogy a család legtisztességesebbnek tűnő tagja követte el -és még csak el sem tudjuk érte ítélni, látva, hogy milyen ember volt a testvére. hogy ettől rossz emberré vált volna? a moralitás érzékeny dolog... (természetesen megágyaztak a jövőnek -már azzal is, hogy ott lesz végig a feszültség, hogy kiderül-e a nagy titok, de ez nem volt elég az íróknak, be kellett hozni még egy tipikusnak mondható cliffhangert is a végére...) ($$02.06.)
bevallom, annak idején csak azért figyeltem fel a sorozatra, mert érdekesnek tűnt a helyszíne (meg persze bízhattam benne, hogy a szokásos netflix-minőséget kapom). és igazam is lett, mert a helyszín, azaz florida keys egyenrangú főszereplőként tündökölt a karakterek mellett. ott volt a fülledtsége, a gyakori viharok, a hullámzó tenger hangjai, a szélfútta beszélgetések, a mangrove-mocsár ragadóssága, és a pálmafák leveleivel átszűrt napfény. (és ki is használták mindezt, mert rengeteg kinti felvétel volt minden epizódban, amik mindig rengeteget dobnak a hangulaton.) és ezek azok a jelzők, amiket még nem nagyon írhattam le egy noir történet helyszínének esetében. mert ahhoz vagyunk szokva, hogy a sötét történetek sötét helyeken, nagyvárosok koszos sikátoraiban játszódnak. de működött ez a kontraszt, akkor is, amikor a kezdeti napfényből átúsztunk a sötétségbe, mert szép fokozatosan adagolták a nyomasztást, a drámát és a feszültséget. igen, kicsit lassan indultunk, de aztán ez kifizetődött, jobban együtt tudtunk lélegezni így a karakterekkel. működött a mozaikos szerkezet is, hogy az információk is kis csomagokban jutottak el hozzánk, hogy nekünk kellett összerakni a részleteket, a különböző időpontokban történt eseményeket, a titkokat. de a lassabb részeknél is jó volt nézni a karaktereket, akik sokrétűek voltak, összetett érzéseket váltottak ki belőlünk (imádva utálni, meg ilyenekre gondolok...), és persze magas szinten voltak eljátszva (kyle chandler régi motoros a szívemben, de ben mendelsohn is odaérhetett a fenyegető pöszeségével). so. ha egy sötét titkokat rejtő, gyönyörűen fotózott sorozatra vágysz, ezzel nem lőhetsz nagyon mellé.
