„ooh! that’s a mean horn.”
hmm, ez sem lehetett egy olcsó epizód, mármint elkezdtem számolni, hogy vajon mennyibe kerülhettek a pink floyd, janis joplin és the who jogok, és akkor ez még csak három szám -hol van még a felgyújtott iroda költsége... (kidding) de elmondhatjuk, hogy megint lehetetlenül színes volt a zenei paletta, egymásra voltak vágva mondjuk az émelyítő karácsonyi borzalom és a vérpezsdítő kúrós funky... most kezdenek előjönni a szakma árnyoldalai, mind a kiadói, mind a zenész oldalról. mert lehet, hogy az irodai melóval tele lesz a zsebed zsével, az orrod kokainnal és sosem lesz hiányod punciból sem, de ez azzal jár, hogy megállás nélkül smúzolnod kell a kényes sztárjaiddal, minden mondatodat végig kell gondolnod, és ott kell lihegned a nyakukban, nehogy más elcsábítsa őket a nyelvcsapásaival. és ezt ritchie még tudja tetézni nem csak a gyilkossági balhéval, de azzal is, hogy szinte minden probléma egyszerre szakad a nyakába, régi és új zenészek szívják a vérét (plusz otthon sem lehet nyugta -szép kört írt le egyébként a házaspár düh-levezetése az epizód két végpontján). a zenészeknek sem könnyű, hiszen ezek a hiénák leszednek róluk mindent a kisbetűs részekkel, és még az sem áll érdekükben, hogy a lemezed ténylegesen a boltokba kerüljön... ($$03.08.)
