„truth is, i’ve never been very good at saying good-bye, but that’s the hell of it, isn’t it?”
csak két dal kellett a rész előtt bear mccreary-től, hogy hangulatba hozzam magam -pedig ha tudom, hogy milyen fordulatot tartogatnak nekünk az írók, akkor inkább valami vietnám-ellenes protest-song-ot választok a skót dudák helyett... mert az oké, hogy ha már az évadnyitóban sok időt töltöttünk claire jelenében, akkor úgy szép az évad íve, ha a fináléban is ezt tesszük -de ennél egy sokkal fondorlatosabb dolgot eszeltek ki az alkotók: behoztak egy harmadik idősíkot is... és ha már a culloden-i csatával és a visszatéréssel lezártuk a történet első nagy szakaszát, akkor ehhez jól illeszthető volt ez a visszaemlékezős jövő is. mert most jött el az idő claire életében, hogy húsz év elteltével szembenézzen a múltjával. eljött az idő, hogy beavasson még néhány embert a nagy titokba... a legfiatalabb frasier/randall-lal kapcsolatban érdekesen alakult a nézői viszonyom, mert elsőre nem győzött meg a kimértsége (lehet az volt a baj, hogy túlságosan michelle dockery-re emlékeztetett), aztán pár mosollyal később már szerelmes voltam, aztán megint kicsit elhidegültem a hitetlenkedése miatt (tényleg olyan nehéz befogadni az időutazás tényét...?), de tudom, hogy leszünk mi még jó barátok... caitriona balfe-nak viszont kifejezetten jól állt az öregítő smink és haj -ahogy a szeméből sugárzó szomorúság is csak még szebbé teszi... a két idősík váltakoztatása kicsit a múltbéli fontos események súlyának a kárára ment, mert a szétdaraboltságában nem tudtak a súlyos események akkorát ütni. viszont a kövek közt lezajlott összes drámai esemény már tudott működni -elsősorban érzelmileg (de az is tetszett, hogy milyen ügyesen reflektáltak a jelen kirándulásaival a múltban fontos helyszíneken). egyébként a legnagyobb bajom az volt ezzel a szerkezettel, hogy végig az a kérdés zakatolt az agyam hátuljában, hogy ’innen meg hogy a fenébe megyünk tovább?’, és ez kicsit elterelte a figyelmemet... ($$07.12.)
bár idén egy-szuszra kaptuk meg az összes epizódot, mégis az az érzése az embernek, hogy két félévadot látott, mert annyira különbözött hangulatilag az évad eleje és a vége. már csak a helyszín miatt is, mert a dekadens franciákat nem lehet összehasonlítani a szerény skótokkal, sem a szokásaikat, sem az élet-vitelüket, sem a gondozott kertjeiket a zöldellő vadvidékkel szemben... talán szerethetőbb is volt a párizsi rész ezzel a felpezsdültségével, annak ellenére, hogy a messzi frankföldön sem kímélte hőseinket a balszerencse (sőt, a vetélős rész az idei eddigi legszomorúbb sorozat-epizódom volt, még most is sajog tőle a szívem). de aztán hazaérve a felföldre már mindenre rávetült a nagy csata baljóslatú árnya, így csak apróbb örömök érhettek minket (például hogy jamie-ből milyen jó vezető vált az évek alatt). bár ez nem azt jeleneti, hogy ne szerettem volna így is majd’ minden percét, mert annyira jól kidolgozottak a karakterek, annyira jól működik köztük a kémia, hogy ennél sokkal tovább is el tudnám nézni azt, ahogy rohannak a végzetük felé... persze azt be kell, hogy valljam, hogy annyira erős talán sosem lesz már a vonzódás, mint amit annak idején a kezdő nyolc epizódnál éreztem, de volt már annyi meglepő csavar és bátor írói döntés eddig is, hogy ez még változhat a jövőben -vagy a múltban...
