„i have to play the numbers game. we all do, that’s what we’re in. that’s how the fucking world works.”
eddig is voltak már felkavaró jövőképek a sorozatban, de ez a mostani készített ki a legjobban... egy: a mizantróp antiszociális személyiségem végig-rettegte ezt az egy órát, mert egy olyan világgal kellett szembesülnie, ahol a közösségi lét határoz meg mindent, ahol nem csak a társadalomban betöltött szereped alapja az, hogy mások mit gondolnak rólad, hanem a mindennapi teendőid, a napi rutinod is függhet egy kibaszott átlag-ponttól... és persze, hogy ez hatással lesz az emberek viselkedésére, kiveszik így az őszinteség a világból, mindenki mesterkélt lesz, mert retteg attól, hogy lepontozzák. mintha csak az amerikai ötvenes évek idealizált kartonból vágott világába tévedtél volna, a mű-mosolyok mellé mű-barátok is járnak -szigorúan csak lágy pasztell-színekben... kettő: szerintem minden néző az első pillanattól azt érezte, hogy a nem túl távoli jövőben járunk, mert nagyon sok ma élő embernek lehet(ne) fekete tükör ez a rész, mert mindannyian ismerünk olyanokat, akik a virtuális közösségi térben élik a mindennapjaikat, és csak mások virtuális szeretetével tudják meghatározni önmagukat. innen már csak néhány apró lépés, hogy egy modern kaszt-rendszer alakuljon ki a lájkok / tetszési indexek segítségével... örülök annak, hogy a sorozat ilyen hamar kult-státuszba került, mert így felkarolta a netflix (anyagi biztonságot nyújtva), és könnyebben a hálóba tudnak csalni igen nívós alkotókat is, hogy még emeljék a minőséget. és elég durva egy stáblistán látni joe wright, rashida jones, mike schur és max richter nevét, miközben a képen bryce dallas howard és alice eve hozzák szerethetően az idegesítő kacagásokat. (már most érzem, hogy rágja még majd az agyam egy darabig még a rész, de titeket elengedlek most -azzal tanulsággal, amivel az epizód is záródott: tessék kurvára kibaszottul őszintének maradni! mert lehet, hogy utálni fognak érte, de nektek kurva jól fog esni!) ($$10.25.)