„-what we’re working on is an interactive augmented reality system.
-like vr?
-more like layers on top of reality.”
dan trachtenberg nevét jól megjegyeztem magamnak a 10 cloverfield lane kapcsán, és igen könnyen látom a párhuzamot a filmes debütálása és a mostani rendezése között: mind a két mű teljesen váratlan kanyarokkal operál, úgy cserélgeti a néző által nyílegyenesnek gondolt műfaji irányokat, hogy majd’ kiesik a székből a váratlan kanyarok közben... mert most is indie-filmes hangulattal indultunk, egy fiatal srác elmenekül az otthoni problémái elől, mert élményeket akar gyűjteni -maradandó emlékeket, mert az apja alzheimer-es volt, így tudja, hogy mennyire bele kell kapaszkodni a jelenbe, és távol tartania magát a félelmektől. aztán jön egy lány is, és nagyon aranyosak együtt, még ha a fiú a folyamatos szómenésével egy kicsit fárasztó is. de hirtelen kialszanak a romantika melengető tüzei, és máris egy hideg tech-thriller-ben találjuk magunkat, ami elég valóságos ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. de ez nem elég a készítőknek, ők lejjebb akarnak menni a prímér ijesztgetés szintjére, úgyhogy kerítenek egy viktoriánus-korabeli házat, és elkezdik nyikorgatni a padlót... és érdekes, hogy valahol tisztelik a klasszikus ijesztgetős zsánert, valahol viszont kegyetlenül a szemébe nevetnek, és kikacsintanak a nézőre. valószínűleg azért, hogy teljesen elbizonytalanodjon. és a végére el is érik, hogy ne akarjunk a lélekből eredő félelmekkel foglalkozni, csak hümmögni azon, hogy egy kicsit már megint átvertek, és egy jót játszadoztak csak velünk... (remélem a trachtenberg/mccreary álom-duó még sokáig együtt fog alkotni!) ($$11.04.)
