„...sounds like heaven.”
hjaj, kezdjük egy egyszerűbb témával, mielőtt igazán mélyre mennénk: nagyon tetszik, hogy a pop-kultúra annyira meghatározó része az életünknek, hogy a segítségével tű-pontosan be tudjuk azonosítani a nagy korszakokat, elég egy dal, és pontosan tudjuk, hogy melyik korba csöppentünk -még egy-két mozis-plakát a háttérbe, tipikus ruházat a színészekre, és tökéletes lesz az illúzió. jelen esetben belinda carlisle szól a rádióból, lost boys plakát van a mozira kifüggesztve, és mindent beragyog a válltöméses rucikon lévő flitter csillogása -1987-ben járunk... mivel egy black mirror epizódot nézünk, ezért tudhattuk jól, hogy oka lesz annak, hogy a nyolcvanas években kezdődik a sztori, így az ember önkénytelenül is elkezdte keresni a jeleket, amikből rájöhet a nagy csavarra. és igazából az alkotók is tisztában lehettek ezzel, mert nem is nagyon akarták elrejteni a kulcsokat, maximum nem mutattak rájuk nyilvánvalóan. de. abszolút kibékültem volna azzal is, ha teljesen váratlanul egy csavar-mentes indie love-sztorit kaptam volna ezúttal, mert nagyon működött a rész szeretettel teli romantikus filmként, ahol történetesen két lány között izzik fel a levegő -de úgy pattognak a szikrák, hogy azt hiszem pár még a szemembe is belement... nem csoda, hogy én is egy pillanat alatt beleszerettem mackenzie davis-be és gugu mbatha-raw-ba. de. ahogy a klasszikus romantikus filmekbe szokás, eljött a dráma ideje, így felfedték a szomorú valóságot, a két karakter szívszorító háttértörténetét, plusz érkezett egy újabb érdekes elmélkedés a technika felhasználásáról. de. igazság szerint engem itt már csak egy dolog foglalkoztatott az utolsó jelenetig: hogy lesz-e annyi emberség charlie brooker-ben, hogy ezúttal félrerakja az örök keserű cinizmusát, és megadja a karaktereknek (és nekünk) a jól megérdemelt happy-endet... soha nem néztem még ilyen felszabadultan black mirror epizódot, imádtam minden pillanatát -kivéve azt, amikor a már korábban emlegetett szikrák csúnyán elkezdték szúrni a szemem sarkát... ($$11.10.)